A visszahúzódó hatalom

A közel-keleti konfliktus(ok) középpontjában egyértelműen Irán áll, ám az elmúlt időszakban szép csendben egyre nagyobb befolyásra tett szert egy másik térségi ország, Omán is. Az Arab-félsziget délkeleti csücskében fekvő állam hagyományosan háttrébe szorul, ami tudatos a részükről. Ennek megértéséhez érdemes egy kicsit áttekinteni az ország történelmét és társadalmi viszonyait. A 19. században Omán valóságos regionális hatalomnak számított, a kereskedelmi tevékenysége a Indiai-óceán jelentős részére kiterjedt, az ellenőrzése alá tartozott például Zanzibár szigete is. A 19. század végén a fénykorát élő Brit Birodalom védnökséget kényszerített Maszkatra, ennek elsősorban biztonsági megfontolása volt, London szerette volna elérni, hogy a térségi hajóútvonalak háborítatlanul maradjanak.

Ettől kezdve Omán inkább csak formálisan volt szuverén hatalom, valójában az európai birodalom döntéseitől függött az irányvonal. Az országban a világi szultanátus és a vallási imámátus harcát hozták a következő évtizedek, ez csak az 1950-es években zárult le végleg, amikor III. Szaíd szultán az uralma alá vonta a teljes területet, ezzel véget vetve az addigi kettős hatalmi struktúrának. Ebben a korszakban már rohamosan gyengült a britek térségi befolyása, ennek ellenére sem jött el Ománban a fellendülés, ami a szultán személyes irányítási nézeteivel volt magyarázható.

Rendkívül konzervatív politikát folytatott, nem korszerűsítette az államszervezetet, a fegyveres testületek sem feleltek meg a kor követelményeinek, miközben uralkodása alatt indult meg a kőolaj kitermelése az országban.

Az ebből érkező bevételek sem a fejlesztésekre mentek el. A gyenge irányítás eredményeként az 1960-as évek második felében az ország nyugati részén kirobbant a zófári lázadás, amivel önállóan nem is tudtak megbirkózni.

Soldiers of the Popular Front for the Liberation of Oman during the Dhofar Rebellion. Oman or South Yemen, 1977. pic.twitter.com/b6kGiHcQFP https://t.co/b6kGiHcQFP

— WANA Visuals (@wana_visualss) January 28, 2023

A fordulat 1970-ben jött el, amikor a szultán fia, a nyugati elitoktatást kapó Kábúsz vértelen puccsal átvette a hatalmat, majd kinyitotta az ajtót az óvatos reformok előtt. Ettől kezdve Maszkatban valóságos „reneszánszról” beszélnek. Az Egyesült Királyság és az iráni sah hathatós segítségével sikerült leverni a kommunistának bélyegzett felkelést. Az ország lassan megindult a fejlődés útján, ennek elsődleges motorja pedig maga a szultán lett, aki lényegében az „ország apjaként” mutatkozott. Omán más úton járt, mint a térségi, olajból hirtelen hatalmas bevételekre szert tévő országok, inkább az óvatos építkezést választották. Ennek egyik legfőbb oka, hogy Omán vallásilag kifejezetten megosztott, egyedülálló módon a többséget az iszlám harmadik, alig ismert nagy ága, az ibáditák teszik ki, de jelentős a szunnita és a síita kisebbség is, miközben rengeteg a migráns vendégmunkás. A szultán emiatt a belső egyensúly megteremtésére törekedett. Az óvatosság Maszkat külpolitikájában is megnyilvánult,

az ország jó kapcsolat kiépítését célozta minden regionális hatalommal, a konfliktusos helyzetekben közvetítőként jelent meg.

A kritikus folyosó

Ezzel el is érkeztünk Omán jelenlegi helyzetének magyarázatához, ugyanis a Szultánság akkor is pragmatikus diplomáciára törekedett Iránnal is, amikor az ország az 1979-es iszlamista forradalmat követően kegyvesztetté vált Nyugaton. Erre alapos oka volt, ugyanis az egyre inkább a globális tengeri kőolaj-kereskedelem fojtópontjává váló Hormuzi-szoros felügyeletén a két ország osztozott. Éppen ezért az Arab-félszigeten fekvő ország lényegében megkerülhetetlenné vált az Egyesült Államok és Izrael 2026. február 28-i támadását követően, mire válaszul Teherán lezárta a tengerszorost. Mégis okkal merül fel a kérdés, hogy Trump minek köszönhetően fenyegette meg a szövetségesét, miközben néhány héttel korábban még Ománnal közösen dolgoztak ki egy alternatív hajózási útvonalat. Az egyik magyarázat, hogy

a két tűz közé beszoruló Maszkat politikája egyszerűen nem tetszett a washingtoni döntéshozóknak.

Geopolitikai sokk, piaci hullámok: árfolyamok Hormuz árnyékában

A Hormuzi-szoros lezárása és az amerikai–iráni háború komoly piaci kockázatokat hoz. Mit jelent mindez az energiaárakra, a forintra és a befektetésekre? Augusztus 27-én szakértőkkel elemezzük a várható piaci hatásokat.

Információ és jelentkezés

Úgy vélhették, hogy az ománi-iráni munkacsoportban a szövetségesük nem képviseli kellő határozottsággal azokat a szempontokat, amelyek Amerikának kulcsfontosságúak lennének. Ez a megközelítés ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a nyugati nagyhatalom mennyire elvesztette a befolyását és az erejét a térségben. Ehhez kapcsolódik, hogy külpolitikailag az is rosszul festene a Fehér Ház számára, hogy egy megállapodás születne a Hormuzi-szorosról – nélkülük. A helyzet látványosan prezentálja a tengerszoros körül kialakult, megoldhatatlannak tűnő dilemmát: az Egyesült Államok és Irán egyaránt – legalább látszólag – győztesként akar kijönni a konfliktusból, a két hatalom közé szorult Omán pedig próbál egyensúlyozni.

MORE: Iran is also taking military steps to stop Western and Gulf efforts to weaken Iran’s ability to control traffic in the strait. Iran launched two missile attacks on tankers in the strait on July 6 because both vessels failed to use Iranian-approved transit mechanisms. The… https://t.co/ot3t8SZRQS pic.twitter.com/cKMyOtKom3 https://t.co/ot3t8SZRQS

— Institute for the Study of War (@TheStudyofWar) July 8, 2026

A nézeteltérések nem új keletűek, mivel az ország már a február 28-i iráni támadást követően eltérő kommunikációs pályán mozgott az Arab-félsziget többi monarchiájához képest. A szultanátus ugyanis Irán válaszának elítélése helyett az Egyesült Államokat és Izraelt nevezte meg felelősek, szerinte a két katonai hatalom hibáztatható a konfliktus miatt. Úgy tűnhet, hogy ezzel Omán Irán kegyeibe került, ám ez nem volt igaz, idővel ugyanúgy érték dróntámadások, mint az iszlamista rezsimmel szemben határozottabb véleményét megfogalmazó országokat. A háború nem az amerikai várakozásoknak megfelelően alakult,

a tűzszüneti megállapodás megkötése egyre jobban elhúzódott, ez pedig elhozta Maszkat szerepének felemelkedését.

Az ország a korábban kiépített csatornákon keresztül felvette a kapcsolatot a megoldás érdekében. Legkésőbb a nyár elejétől egyértelműen a szultanátus vált a főszereplővé a megbeszélések során. Ékes példája ennek, hogy a szultánság eljuttatott Iránnak egy elképzelést, amit a környéki monarchiák is támogattak. Bár a júniusi javaslatot Teherán elutasította, nagyobb ellenőrzést követelve a Hormuzi-szorosnál, az eset jelezte, hogy Omán lényegében főtárgyalói pozícióba lépett. Ezt mutatja, hogy a visszautasítást követően sem vonult vissza, hanem folytatta a konszenzusra törekvő párbeszédet. A hozzáállás szöges ellentétben volt Trump felfogásával, aki visszatérően eszkalációs kijelentésekkel, vagy akár valós nyomásgyakorlási lépésekkel akarta jobb belátásra bírni Iránt.

Megváltozott realitás

Az elhúzódó állapot ugyanakkor egyre világosabban világított rá, hogy szinte esélytelen visszatérni az eredeti állapothoz.

A háborút megelőzően a Hormuzi-szoros felügyeletén osztozott Irán és Omán több tengerjogi megállapodás alapján, a tranzitútvonal díjtalanul rendelkezésre állt a hajók számára. Mindez 2026 augusztusából már szinte idillinek tűnik, ám Amerika minden erőfeszítése eddig eredménytelen a visszaállításra. A legnagyobb vitát az jelenti, hogy melyik ország pontosan mit ellenőrizhet a jövőben. Teherán ragaszkodik ahhoz, hogy neki jusson több befolyás, míg Maszkat jóval kisebb részt kapjon az ellenőrzésben. Az akaratának prezentálására létrehozta a Perzsa-öböl-szoros Hatóságát, a szoroson áthaladni kívánó hajóknak ezzel a szervvel kell felvenniük a kapcsolatot. Lényegében ez már jelzi is az iszlamista hatalom fennhatóságát.

NEWS : Donald Trump posted a graphic on Truth Social displaying a map of the Strait of Hormuz circled with a label marking the strategic waterway as new U.S. territory. https://t.co/oQMmg87ZE7 pic.twitter.com/GemQM91usM https://t.co/oQMmg87ZE7

— Inside the conflict (@InsidConflict) August 23, 2026

A másik kényes kérdést a megfizetendő díjak kérdése jelenti. Teherán itt szintén nem akar engedni, ragaszkodik, hogy az itt beszedett összegeket az újjáépítési célokra fordítsa – egyes hírek szerint elsősorban a paramilitáris Forradalmi Gárda megerősítésére.

Omán itt annyit elért már, hogy a kötelező jelleggel beszedett összegek helyett inkább az önkéntes szolgáltatási díjak mechanizmusára térjenek át.

Ez a modell egyébként már működik a Malaka-szorosban is, bár ott sokkal konszenzusosabb jellegű volt a tárgyalás haladása. Éppen ezért, ha ebben lesz is megállapodás, szinte borítékolható, hogy átmenetinek bizonyul, és a felek között újra vita fog kirobbanni a pontos szabályokat illetően. Az Arab Gulf Studies Institute (AGSI) tanulmánya ugyanakkor azt gondolja, hogy egy átmeneti megoldás is elősegítené az iráni érdekek aláásását.

Omán ugyanakkor fenntartja a háttérbe húzódó, visszafogott kommunikációt, kerüli a nyilvánosságot a tárgyalásoknál. Mindez azt jelenti, hogy az ország továbbra is törekszik az egyensúlyi helyzetre, bár ez az amerikai és iráni álláspontok távolodása miatt egyre nehezebb feladat. A szultanátus ugyanakkor teljesen új regionális szerepkört vett fel: az egyik legfontosabb „puhító” lett. A hivatalos közvetítést Washington és Teherán között továbbra is Pakisztán és Katar végzi főként, az ibádita vezetés ázsiója mégis megemelkedett, mivel közvetlen párbeszédet tud fenntartani az iszlamista rezsimmel. Mindez kiszakítja az eddigi háttérbe húzódó szerepkörből is, kérdés, hogy ezzel a szultán mennyire tud megbirkózni. Az egészen bizonyos, hogy Trump bombázási fenyegetései aligha segítenek a közeledésnek, vagy akár egy átmeneti megoldás kidolgozásának. Washington a napokban újra emelt a téten, Teherán követelésével totális ellentétben még szigorúbb szankciókat dobott be, valamint kijelentette, hogy „Irán totálisan összeomlik”. Ezzel már régóta dobálózik az amerikai elnök, de eddig ezek üres fenyegetéseknek bizonyultak, éppen ezért

egy minimum átmeneti megoldás felé vélhetően az ománi út fog vezetni, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint.

Címlapkép forrása: Elke Scholiers/Getty Images