GazdaságSzerző: vg 2026. 08. 27. 3 percnyi olvasás
Nem ez volt a cél, de egyértelműen kiderül: a harmadik országok termelőinek jelenlegi versenyelőnye aligha magyarázható pusztán kedvezőbb természeti adottságokkal vagy magasabb hatékonysággal.
Alaposan átrendezhetné az Európai Unió agrárkereskedelmét, ha Brüsszel az importált élelmiszerekre és takarmányokra is kiterjesztené a közösségen belül már betiltott, különösen veszélyes növényvédő szerekkel kapcsolatos korlátozásokat. Az Európai Bizottság Közös Kutatóközpontjának (JRC) számításai szerint az uniós mezőgazdasági import a legszigorúbb forgatókönyv esetén 41 százalékkal csökkenhetne. Legalábbis ha az Európai Bizottság meghallaná az uniós gazdák hangját az agrárpolitika legkritikusabb kérdésével kapcsolatban.
A USDA brüsszeli képviseletének jelentése szerint a vizsgálat 18, az EU-ban nem engedélyezett hatóanyagra, 235 mezőgazdasági termékre és 86 exportáló országra terjedt ki. A szóban forgó anyagok között található többek között a glifozinát, a mankoceb, a metiram, a karbendazim és a ciprokonazol.
A tervezett szabályozás lényege, hogy ezeknek a hatóanyagoknak a megengedett szermaradék-határértékét a kimutathatósági határra csökkentenék. Ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy az érintett szerekkel kezelt termékek jelentős része nem kerülhetne be az uniós piacra. És pont ez az, amit az uniós gazdák is rendre követelnek, hiszen enélkül súlyos versenyhátrányt szenvednek.
A JRC hangsúlyozta, hogy számításai nem előrejelzések, hanem különböző alkalmazkodási feltételezéseken alapuló forgatókönyvek. A 41 százalékos importvisszaesés azt a szélső esetet mutatja, amelyben a harmadik országok termelői egyáltalán nem változtatnak jelenlegi termesztési gyakorlatukon.
Ebben az esetben a citrusfélék uniós behozatala 92, a szójababé pedig 90 százalékkal zuhanhatna. Ha az exportőrök egy része a várható jövedelmezőség alapján alkalmazkodna az új követelményekhez, az importcsökkenés 8 százalékra mérséklődne. A legkedvezőbbnek tekintett forgatókönyv mindössze 0,4 százalékos visszaeséssel számol.
Már önmagában a két szélső érték közötti különbség is azt mutatja, hogy a harmadik országok piacra jutása nagymértékben függ a jelenlegi technológiák fenntartásától, illetve attól, milyen költséggel tudnának áttérni az EU-ban elfogadott megoldásokra.
A ciprokonazolt vizsgáló esettanulmány szerint ugyan léteznek uniós engedéllyel rendelkező helyettesítő készítmények, használatuk azonban 20–40 százalékkal növelheti a termelési költségeket. Ez a többlet ma jórészt nem az unión kívüli, hanem az európai termelőket terheli.
Az importált élelmiszereknek jelenleg is teljesíteniük kell az EU élelmiszer-biztonsági és szermaradék-határértékeit. Brüsszel azonban általában nem követeli meg, hogy az árut előállító harmadik országbeli gazdaságok teljes termelési folyamata megfeleljen azoknak a környezetvédelmi, növényvédelmi és technológiai szabályoknak, amelyeket az uniós gazdáknak be kell tartaniuk.
Ez teremti meg az uniós termelők által régóta kifogásolt kettős mércét. Egy növényvédő szer használatát az EU területén környezetvédelmi vagy egészségügyi okból megtilthatják, miközben az azzal kezelt importtermék – a megengedett maradékérték betartása mellett – továbbra is megjelenhet az európai piacon.
A 41 százalékos becsült importkiesés ezért nemcsak kereskedelmi kockázatot jelez. Arra is rámutat, hogy az import egy része olyan termelési technológiára és költségelőnyre épülhet, amely az uniós gazdák számára már nem hozzáférhető. Ha az exportőröknek is át kellene venniük a szigorúbb gyakorlatokat, egy részük elveszítené árversenyelőnyét, mások pedig teljesen kiszorulnának az európai piacról.
Az import visszaszorulása növelné az európai gazdák piaci lehetőségeit. A legszigorúbb forgatókönyvben az EU növénytermesztése összességében 1,1 százalékkal bővülne, a művelésbe vont mezőgazdasági terület pedig 1,9 millió hektárral nőne.
A citrusfélék uniós termelése 47, a repcéé 41, a szójababé pedig 29 százalékkal emelkedhetne. A JRC ezt kifejezetten az európai termelők versenyképességének javulásával magyarázta.
Az állattenyésztés számára azonban komoly költségsokkot okozhatna a takarmányimport kiesése. A szélsőséges forgatókönyvben az olajosmagdarák ára 87 százalékkal nőne, emiatt az uniós sertéshústermelés 5,8, a baromfitermelés pedig 5,4 százalékkal csökkenhetne. Mérsékeltebb exportőri alkalmazkodás mellett viszont ez a negatív hatás szinte teljesen eltűnne.
A legrosszabb forgatókönyv jelentős élelmiszer-drágulást okozna:
Az alkalmazkodással számoló középső forgatókönyvben már lényegesen kisebb, 5–6,5 százalékos drágulás következne be a legérintettebb termékeknél.
Az EU ráadásul 29 vizsgált termékből nem önellátó. Ezeknél új beszállítók keresésére lenne szükség, ami a JRC szerint 2–9 százalékkal emelhetné a beszerzési költségeket. A füge, a mandula, a mogyoró és a bab pótlása okozhatná a legnagyobb nehézséget.
A jelentés tehát egyszerre tárja fel a szigorúbb szabályozás kockázatait és az uniós agrárpolitika egyik alapvető ellentmondását. Az európai gazdáktól egyre költségesebb környezetvédelmi és növényvédelmi előírások betartását várják el, miközben olyan importáruval kell versenyezniük, amelyet nem feltétlenül azonos követelmények mellett állítottak elő.
A 41 százalékos importvisszaesés ugyan nem tekinthető várható eredménynek, de világosan megmutatja az eltérő szabályok gazdasági súlyát. Ha már az uniós szermaradék-előírások szigorítása is ekkora kereskedelmi hatást válthatna ki, akkor a harmadik országok termelőinek jelenlegi versenyelőnye aligha magyarázható pusztán kedvezőbb természeti adottságokkal vagy magasabb hatékonysággal. Jelentős része abból fakadhat, hogy az európai gazdáknál jóval lazább szabályozási környezetben termelhetnek.
Napi