• A britek a Habakkuk-projekt során repülőgép-hordozó óriáshajót terveztek jég és fűrészpor keverékéből, a pykrete-ből
• A mesterséges jégsziget lett volna a légierő bázisa, ahonnan a német tengeralattjárók ellen indultak volna bevetések az Atlanti-óceán közepén
• A pykrete szilárdsága nagy volt, de hűtést kívánt, hogy a jég ne olvadjon el
• A kanadai prototípus működőképes volt, de a végleges hajó óriási nyersanyagigénye és költségei miatt a programot leállították
• A háborús helyzet változása és a technikai problémák miatt a szuper hordozó tervét végül teljesen elvetették

A második világháború derekán az Atlanti-óceán középső térsége a szövetséges hajók temetőjévé vált. A Közép-Atlanti Rés néven emlegetett terület már túl volt a szárazföldi támaszpontokról felszálló repülőgépek hatótávolságán, így a levegőből sem felderítő, sem csapásmérő gépek nem védhették a szállítmányokat. A háború első szakaszában ezért a német U-bootok szinte büntetlenül semmisíthették meg a Nagy-Britanniába utánpótlást szállító teherhajókat. A helyzet válságossá vált, miközben a hagyományos hajóépítéshez szükséges acél és alumínium súlyos hiánycikk volt az egész brit birodalomban – írja áttekintésében a Popupar Mechanics.

A szövetségesek rémálma és egy különc feltaláló válasza

Ekkor lépett színre Geoffrey Pyke, egy különc brit feltaláló és újságíró, aki a Brit Kombinált Hadműveleti Parancsnokság kötelékében dolgozott. Pyke zseniális, bár első hallásra őrültnek tűnő ötlettel állt elő: ha nincs elég acél a hajóépítéshez, építsenek repülőgép-hordozót abból az anyagból, ami szinte korlátlanul rendelkezésre áll, azaz jégből.

Az elgondolás alapja egy olyan mesterséges, úszó jégsziget volt, amely hatalmas méretének köszönhetően lényegében elsüllyeszthetetlen lett volna. Pyke elképzelései szerint a struktúra nemcsak a tengeralattjáró-elhárító repülőgépek felszállópályájaként szolgált volna az óceán közepén, hanem belső tereiben védelmet nyújtott volna a teljes légi flotta számára is.

A titokzatos csodaanyag: megszületik a pykrete

A közönséges fagyasztott víz önmagában alkalmatlan lett volna a hadi célokra, hiszen a sima jég túl rideg, könnyen reped, és a melegebb óceáni vizekben gyorsan elolvad. A problémára Max Perutz molekuláris biológus talált megoldást egy londoni húsfeldolgozó alagsori hűtőkamrájában.

Perutz rájött, hogy ha a vizet 14–15 százalék fűrészporral keverik össze a fagyasztás előtt, a kapott anyag tulajdonságai megváltoznak. Az így létrehozott kompozitot Pyke tiszteletére „pykrete”-nek nevezték el. A beágyazott facellulózszálak megnövelték a jég szakítószilárdságát és ütésállóságát.

Egy híres történet szerint Lord Mountbatten a quebeci konferencián Churchill és Roosevelt előtt mutatta be az anyag erejét: amikor pisztollyal rálőtt egy pykrete tömbre, a golyó gellert kapott, és megtépázta King admirális nadrágszárát. Az anyagról és a tesztekről a MiGFlug cikkében olvashatóak további részletek.

Bibliai léptékek: egy úszó várossal felérő kolosszus

Geoffrey Pyke a vállalkozásnak a Habakkuk nevet adta, utalva a héber Biblia Habakuk prófétájának könyvére: „Nézzetek szét a népek között, ámuljak és csodálkozzatok! Mert olyan dolgot viszek végbe a napjaitokban, amit el sem hinnétek, ha mondaná valaki.”

A végső tervek szerint a Habakkuk II hossza elérte volna a 600 métert, a szélessége a 90 métert, a vízkiszorítása pedig a 2,2 millió tonnát. A gigantikus szerkezet belsejébe beépített hűtőcsőhálózatot terveztek, amely folyamatos fagyasztással akadályozta volna meg a jég olvadását.

A monstrum meghajtásáról 26 külső elektromos motor gondoskodott volna, amelyeket a tervek szerint belső gőzturbinák tápláltak árammal. A Habakkuk akár 150-200 gépet is hordozhatott volna. (A projekt hátteréről a Warfare History Network nyújt részletes elemzést.)

Ez is érdekelheti

Kanadai prototípus a Patricia-tavon

Winston Churchill támogatását élvezve, 1943-ban sor került a projekt gyakorlati tesztelésére Kanadában. A szigorúan titkos kísérlet helyszínéül az albertai Jasper Nemzeti Parkban található Patricia-tavat választották. A munkálatokat katonai szolgálatot megtagadó személyek végezték, akik nem tudták, mit építenek. A kísérleti modell egy 1000 tonnás, 18 méter hosszú és 9 méter széles szerkezet volt, amelyet egy 1 lóerős motor által működtetett hűtőrendszer tartott fagyott állapotban.

A tesztek igazolták a koncepció életképességét: a szerkezet még a nyári melegben is lassan olvadt el. Ugyanakkor fény derült a jég úgynevezett „hideg folyására” is, ami miatt a hatalmas nyomás alatt a jég lassan deformálódott. (A projekt kultúrtörténeti elemzése a 99 % Invisible oldalán érhető el.)

Miért süllyedt el mégis a jégtestű hordozó ötlete?

Bár a tesztek sikeresek voltak, a teljes léptékű Habakkuk megépítésének nyersanyagigénye csillagászati méreteket öltött. A végleges hajóhoz 300 ezer tonna fapépre, 25 ezer tonna szigetelőanyagra, 35 ezer tonna faanyagra és 10 ezer tonna acélra lett volna szükség. Ez Kanada teljes fakitermelését lekötötte volna.

A költségek az eredetileg tervezett 700 ezer fontról gyorsan 10 millió font fölé emelkedtek. Eközben a hadi technológia és a stratégiai helyzet gyorsabban változott, mint ahogy a jégtestű hordozó megépülhetett volna. A szövetségesek 1943 végére a hosszabb hatótávolság érdekében nagyobb vagy pót-üzemanyagtartályokkal szerelték fel a repülőgépeket, új légi támaszpontokat létesítettek, valamint munkába álltak a kisebb kísérő repülőgép-hordozók is.

Ezek a fejlesztések végül sikeresen bezárták az atlanti légi rést. A Habakkuk-projekt így elveszítette stratégiai jelentőségét. Az amerikai haditengerészet illetékesei végül megállapították, hogy a projekt megvalósítása túlságosan drága és bonyolult lenne, így a tervet elvetették. A Patricia-tó fenekén fekvő prototípus maradványai a mai napig emlékeztetnek az emberi találékonyság és a háborús kényszer szülte egyik legkülönlegesebb mérnöki kísérletre. Azóta sem kísérleteztek hasonlóval, másfajta hordozókat építenek.