A kétfejű sas mindent figyelt a cári Oroszországban. Ott nyújtogatta nyelveit a vasúti vagonok vastag vasajtaján, széttárt szárnyaival betakarta az épületek homlokzatát, kidülledt szemei pedig minden postai bélyegen szembenéztek a levélíróval, hogy meg ne feledkezzen róla: a hatalom mindent lát.

De a sas büszkén pöffeszkedett III. Sándor cár rendeletén is, amellyel II. Miklóst bízta meg a transzszibériai vasút megépítésével. A jéghideg, végtelen tajgán végigfutó vasútvonalról persze a birodalmi gépezet dicshimnuszokat zengett. A korabeli propaganda úgy adta el az egészet, mintha maga a cár, az utóda, II. Miklós és összes bizalmasa fektette volna le a talpfákat – puszta zsenialitásukkal.

A valóság azonban ennél sokkal sárosabb és véresebb volt. A kietlen tajgán átfutó vágányokat nincstelen parasztok, politikai száműzöttek és fegyencek százezrei rakták le. A kétfejű sas mindenhol mindent látott, figyelt, ott csillogott a fegyülelőtisztek egyenruháján, mint valamiféle pecsét, ami a darálót szentesíti. Végignézte azt is, ahogy a nyomorgók belefagynak a mocsárba, belehalnak a kolerába vagy a kimerültségbe.

A rohamtempóban épülő beruházás a felszín alatt rohadt, hiszen a tempót nem mérnökök diktálták, hanem a cári hatalom, az építésből pedig mindent kispóroltak, amit csak lehetett. De nem úgy az elitnek szánt vasúti kocsikból! A transzszibériai vasút első osztályán ugyanis a birodalom megkérdőjelezhetetlen örök hatalma utazott. A fűtött kabin dupla üvegezésű ablakai mögül nem volt olyan dermesztő a hóvihar. A szivarfüsttel és parfümillattal megtelt szalonkocsiban, az ezüsttálcán felszolgált kaviár mellől az ablak túloldalán szétterülő nyomor nem volt több egy gyorsan elsuhanó tájképnél.

Amikor beütött az első igazi válság, az orosz−japán háború, a nagyszerűnek hazudott gépezet pillanatok alatt omlott össze: a logisztika csődöt mondott, a vonatok jobb esetben is csak araszoltak az összetákolt pályán, és a kisiklott, a Bajkál-tó mélyére merült vagonok oldalán önelégült és magasztos tekintettel feszengett a festett sas, éppen úgy, mint később, 1918-ban II. Miklós díszegyenruháján, amikor az Orosz Birodalom utolsó cárjaként családjával együtt szembenézett a bolsevikok puskacsövével.

A régi elitet kisöpörték, az új hatalom a népnek tett ígéretet, hogy vége a kiváltságosok és hazugságok korának. Most minden másképp lesz. A nép várhatta, hogy az elit gyűlölt, vaskerekeken guruló luxusát nyilvánosan égessék el a fagyoskodó tömeg előtt, vagy legalább megnyissák a harmadosztályon nyomorgóknak.

Nem ez történt. Az új vezetők, a nép egyszerű gyermekei beleültek a cári vagon bársonyüléseibe, és rájöttek, hogy a forradalom fáradságaira ez az egyetlen gyógyír. A győzelmi mámorban úszó, ünneplő tömeg akaratát az új vezető már nem hallotta a szigetelt luxuskabinból, csak a kristálypoharak finom koccanására kapta fel a fejét, amikor a szerelvény megindult. A gépezet ment tovább.

Csak a kétfejű sast kaparták le mindenhonnan.