• Vályi István három évvel ezelőtt elvált feleségétől a folyamatos konfliktusok miatt
• A válás fő oka a gyermekeik védelme volt, hogy ne lássák a szüleik veszekedését
• Őszintén beszélt arról, hogy saját gyerekkorában is hasonló nehézségeket élt meg, egyszer kést rántott édesapjára, amikor ő bántotta az édesanyját

Az Árulók című reality műsor egykori szereplője nehéz döntést hozott három éve, elvált feleségétől. A rengeteg konfliktus és vita közös gyermekeiket is megviselte, ezért is döntött úgy Vályi, hogy ez így nem mehet tovább.

– Nem gondoltam volna, hogy oda jutok, hogy pont 12 éves lesz a fiam, amikor el kell neki magyarázni, hogy nem azért költözök el onnan, mert őket nem szeretem, hanem mert nem akarok előttük veszekedni az anyjukkal. Tudom, hogy nem értette meg, mert én sem értem meg, amikor a szüleim elváltak – mesélte az autós újságíró az Útközben elmeséled című műsorban, ahol azt is elárulta, nem akarta, hogy gyermekei ugyanúgy nőjenek fel, mint ő.

– Szégyelltem magam a gyerekeim előtt. Amikor azt láttam, hogy azt csinálják a gyerekeink, amit én csináltam, hogy befogott füllel bemenekülnek a gyerekszobába és becsukják az ajtót, akkor mocskosul elszégyelltem magam. Tudom, hogy én hogy éreztem magam akkor. Egyszer mentem részegen haza, akkor is nagyon szégyelltem magam: ne lássanak így a gyerekeim, mert én láttam így apámat.

Az interjúban Vályi saját gyerekkoráról is őszintén mesélt. Szülei házassága feszült, viharos volt.

– Volt olyan, hogy én apámra ráhúztam a kést, amikor anyát belelökte az üvegasztalba részegen. Apám akkor nagyon rossz életfázisban volt, amit évekkel később értettem meg. Meddig kell azt tolerálnia egy gyereknek, hogy a szülei csak miattuk maradnak együtt veszekedve, gyűlölködve, elfordulva egymástól a családi nyaraláson, kinézve a két különböző ablakon? Szerinted egy gyerek ezt nem látja? Nekik, a gyerekeknek lett volna rosszabb, ha mi együtt maradunk – mesélte Vályi.

A válás óta az újságíró próbál minél több időt a gyermekeivel tölteni.

– Sokkal mélyebb lett a kapcsolatom a gyerekeimmel azóta, mióta nem vagyok ott. Sokat vannak velem, amennyit csak lehet, de kimaradtam dolgokból, ezt már nem adja vissza senki. Talán egyszer megbocsátanak majd, ha megértik. Engem az nyugtat, hogy az az idő, amit velük töltök, az sokkal értékesebb nekik és nekem is. Azért próbálok most jó ember lenni, mert próbálom kompenzálni azt, amit csináltam eddig. Mibe kapaszkodik az ember, ha nem a reménybe, hogy ez így működik?