„Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.” Nem, egyáltalán nem volt olyan egyszerű. Inkább katartikus, letaglózó erejű. És annak a bizonyítéka, hogy igen, (sok mindent olvastál, de) még mindig van feljebb, ilyen mesterien is lehet bánni a magyar nyelvvel.

A kötet utolsó harmadának olvasásakor úgy tűnt, hogy soha, de soha nem fogom befejezni az Emlékiratok könyvét. Az ok egyszerű, szenzuális: könnyekkel küszködve nagyon nehéz olvasni. Tapasztalatból állíthatom, hogy szinte lehetetlen. Azok a bizonyos szaggatott mondatok... Persze összeszedtem magam, felülkerekedtem az érzelmi és intellektuális viharokon, befejeztem.

Így indult minden. A (magyar) valóságot mértani pontossággal leíró gondolatai, emberismerete és sokszólamú írásművészete megbabonázott. Tudván, ahogy és amit ír egyedülálló és megismételhetetlen. Kortársának lenni, látni, dedikálásán sorban állni, felolvasásán részt venni pedig kivételes kiváltság. Az élőnek.

Idén negyvenéves az Emlékiratok könyve. Apropójából azt üzente, hogy szeptemberben akár egy nagyinterjút is készíthetünk vele. Én abban bíztam, arról álmodoztam, hogy a kisfiamat is elvihetem egy felolvasóestjére. Hátha neki is fontos lesz. Könyveit még a kezébe adhatom. Biztosan a kezébe adom.

És most újra könnyek, gyomorszorító veszteség és űr.

A szerző az Index Kulturális rovatának szerkesztője. 

(Borítókép:  Nádas Péter Párizsban, Franciaországban 2012. március 8-án. Fotó: Ulf Andersen / Getty Images)