Ritkán hoznak lázba a puszta hatásvadászatra, az esztelen csonkításokra és a literszámra folyó vérre építő horrorfilmek, de Eli Roth legújabb rendezése mégis felcsigázott. A Motel és a Hullaadás direktora ugyanis nem kevesebb mint húsz éve dédelgette ezt a koncepciót. Roth elmondása szerint apaként fogalmazódott meg benne a mélyen gyökerező szorongás: az az elkerülhetetlen félelem, hogy szülőként bármennyire is próbáljuk megóvni a gyermekeinket a külvilág gonosz erőitől, magát a világot nem tudjuk gyerekbiztossá tenni.

Ebből a gondolatból született meg a két évtizede csiszolt szerelemprojekt, amelytől a stúdiók sokáig féltek a túl merész forgatókönyv miatt. A rendező végül a saját projektje, a The Horror Section zászlóshajójaként valósíthatta meg a karrierje „legrémületesebbnek és legőrültebbnek” szánt alkotását. Az ígéretes koncepció és a mélyről fakadó rendezői szándék ellenére azonban a mozi nálam teljesen elhasalt: A jégrémes pontosan annyira kiábrándító élmény volt, mint egy romlott fagyi a kánikulában.

Egy édes nyári nap, ami gigavérfürdőbe torkollik

A történet egy tipikus nyári, kisvárosi eseménnyel, két rivális középiskolai csapat softballmérkőzésével indul. A pályán megtalálható a műfaj összes kötelező sztereotípiája: az izmos zaklatók, az aranyos sportolók, a matekzsenik és az elkényeztetett gyerekek, a meccs után pedig feltűnik a színen egy végtelenül fura, szótlan jégkrémárus is – az Orphan Blackből ismert Ari Millen –, aki ingyen osztogatja a hűsítő, színes finomságokat a gyerekeknek. Egyedül a laktózérzékeny Jared (Charlie Zeltzer) és néhány társa hagyja ki ezt az édes lakomát, ami, mint kiderül, az életüket mentheti meg. Másnap reggelre ugyanis az a sok gyerkőc, aki evett a fagyiból, konkrétan maszatos szájú zombivá válik, és a városban szó szerint elszabadul a pokol. A cukorsokktól és a rejtélyes összetevőktől megvadult kiskorúak a legkülönfélébb eszközökkel kezdenek mészárlásba: a szüleiktől kezdve a tanáraikon át minden szembejövő felnőttet szétkaszabolnak, mondván, „a felnőttekben nem lehet bízni”.

Eli Roth korábban sem spórolt a vérrel, és bizony A jégrémesben sem fogta vissza magát, sőt, gátlástalanul nyakon öntött minket, hiszen a vásznon gyerekek fűrészelnek ketté felnőtteket, majd fürödnek a vérükben, vagy éppen ugróköteleznek az áldozataik beleivel. A látványorgia szerencsére valódi mestermunka, a gyomorforgató maszkokért és effektekért ugyanis a Hullaadás, a Sikoly VI., a M3GAN és A bálna Oscar-díjas maszkmestere, Adrien Morot felelt. Látszik is, hogy a műhelyben egyetlen csepp művért sem sajnáltak. A baj csak az, hogy a látványosan repkedő végtagok és a művéráradat mögül teljesen hiányzik a valódi feszültség és a jól felépített történet.

A fagyitól megtébolyodott, cukorkás szájjal ténfergő kiskorúak egy idő után már nem félelmetes gyilkológépeknek, mint inkább nevetséges, groteszk statisztáknak tűnnek, és mivel hiányzik a valódi fenyegetés, a néző hamar eltelik a brutális képsorokkal. Gyorsan megunjuk ezt az öncélú, túltolt és végtelenül fura véres káoszt, ami után kétszer is meggondoljuk majd, hogy hazafelé beugrunk-e a fagyizóba. Vagy egyáltalán legközelebb a moziba...

Elvesztegetett társadalomkritika és AI-botrány

A rendező nyilatkozatai szerint A jégrémesben egy mélyebb társadalomkritikát is el akart adni arról, hogy a gyerekeket a képernyők, az okoseszközök és a közösségi média világa szinte észrevétlenül manipulálja és fordítja akár a saját családjuk ellen. Ez a gondolat önmagában kifejezetten értékes és releváns üzenet lehetett volna, ám Roth sajnos teljesen eltemette ezt az elgondolást az olcsó sokkhatásokkal.

A filmet övező diskurzusban ráadásul központi témává vált a mesterséges intelligencia alkalmazása is, ami meglehetősen felemás fogadtatásban részesült. A történetben feltűnő, a 1930-as évek Fleischer-stílusát idéző nosztalgikus rajzfilmbetéteket vizuálisan kétségkívül eltalálták, a technológiai bravúr miatt azonban komoly botrány alakult ki. Roth eleinte azt állította, hogy a rajzfilmrészleteket ő maga rajzolta kézzel, majd kénytelen volt helyesbíteni és elismerni a generatív AI használatát. Bár a rendező hangsúlyozta, hogy a technológiát csak a kreatív elképzelései pontos megvalósításához, amolyan kiegészítő eszközként használta, a rajongók és a kritikusok csalódottsága teljesen érthető: egy ilyen horrorfilmnél a digitális és AI-alapú megoldások erőltetése rengeteg hitelességet és lelket vesz el a produkciótól.

Objektíven nézve viszont az is tény, hogy a mesterséges intelligencia jelenléte nem feltétlenül ördögtől való dolog a filmiparban. Ha félretesszük az erkölcsi visszásságokat, látnunk kell, hogy a technológia ebben az esetben olyan egyedi vizuális ötletek megvalósítását tette lehetővé, amely más módon, független keretek között és korlátozott költségvetésből egyébként megfizethetetlen lett volna. Megfelelő kezekben tehát az ilyen eszközök nem helyettesítik, hanem csak támogatják a művészi koncepciót.

Akár innovatív mankónak, akár hitelességet csorbító eszköznek tekintjük az AI jelenlétét, egy dolog biztos: sem a maszkmesteri bravúrok, sem az aranyos, nosztalgikus animációk nem tudják megmenteni a produkciót a saját hibáitól.

Bár papíron kifejezetten izgalmasnak tűnt, hogy A jégrémes egy gyönyörűen csomagolt, cukorkával megszórt slasher, a gyakorlatban tele van klisékkel, kínos párbeszédekkel és értelmetlen jelenetekkel, ami miatt úgy érzem, Eli Roth két évtizede dédelgetett álomprojektje végső soron inkább egy elpazarolt lehetőség maradt. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a tabudöntögető, mértéktelen vérfürdő és a bizarr vizuális ötletek rajongói nem távoznak üres kézzel a moziból. Akik kifejezetten a céltalan mészárlás miatt váltanak jegyet, azok garantáltan megtalálják benne a maguk bűnös élvezetét. A többiek viszont jobban teszik, ha messziről elkerülik ezt a fagyiskocsit.

A jégrémes (Ice Cream Man) 2026. augusztus 13-tól látható a magyar mozikban.