No, igen, a magyar történelem győzelemként jegyzi azt a napot – 1686. szeptember másodika, Buda visszafoglalása a töröktől –, de azért a részletek és a végkifejlet még ma is megdöbbenti az olvasót.

A vár nem csak jelképes értelemben volt az ország kulcsa, a dunai átkelőhely az ország keleti és nyugati fele közti kapcsolatot jelentette, a vízi út jelentősége akkoriban óriási volt. Európa szinte minden részéből jöttek harcosok, főképp németajkúak: osztrákok, bajorok, németek, brandenburgiak, de máshonnan is érkeztek. Kalandvágyó nemesek, hercegek, bárók, grófok álltak a seregek élén. Zömmel huszonéves arisztokraták indultak harcba, sikerre éhezve jöttek a budai vár alá. Szabadságot hozni a másfél százada legázolt, megtiport magyarságnak? Dehogy! A koncért.

Mesés budai török kincsekről szólt a korabeli fáma. Ennek megfelelően kigyúrt kalandorok alkották a Szent Liga-ármádiát. Nem véletlen, hogy az ostromló sereg ötödét kitevő magyarokat, a végvári harcokban edződött, hazájukért induló lovas hajdúcsapatokat eleinte nem is akarták bevenni az „internacionalista brigádba”. Később is, amikor kiderült, hogy hosszúra nyúlik majd a harc, csak ágyútölteléknek szánták őket. Dacára ennek, a háromhónapnyi ostrom után magyar vitéz, Petneházy Dávid érte el elsőnek a vár fokát, ő tépte le 1686. szeptember másodikán a 145 éve ott lobogó lófarkas hadijelvényt!

Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel serege, a győztes „keresztények”, miután a néhány száz eladható fogoly kivételével szinte mindenkit lemészároltak, kincsek után kutatva feldúlták a még épen maradt épületeket. A művelt Nyugat… (A győztesek dühe az ellenséges katonák mellett főként a megszállókkal „jól kijövő” budai zsidók ellen irányult, akik a várostrom alatt a törököket segítették – erről meglepően keveset hallani liberális történészektől.) Miközben a lángoló romok felett napokig állt a füst, a diadalittas vezérek szabad fosztogatást és „leánykérést” engedélyeztek katonáiknak. (Pár évszázaddal később majd a hazánkat „felszabadító” szovjet ármádia hadvezetése részéről találkozunk hasonlóan nagyvonalú „gesztussal”…) Ebbe olyannyira belemélyedtek a daliák, hogy az ostromtüzek oltásával sem törődtek, a patinás Buda szinte valamennyi háza leégett. A város évszázadig viselte a dicső győztesek nyomait.  Erről se nagyon írnak a históriáskönyvek.

(Kölcsey Ferenc írja Nemzeti hagyományok című esszéjében (1826) a Mátyás utáni időkről: „Veszélyes kezekre szállt a kormány, s kevés évek után a közboldogság Mohácsnál elsűllyedett”.)

A folytatás sem érdektelen. A győztes Szent Liga megszállt államnak, szimpla provinciának, a Habsburg-birodalom meghódított területének tekintette Magyarországot, ennek megfelelően bánt is vele. Ennél már csak az elképesztőbb, hogy egy évvel később, az 1687-es pozsonyi diétán a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, az ellenállási jogról, elfogadva ezzel a Habsburgok örökletes királyságát. Hivatalos uralkodónk, Lipót ezek után még Erdélyt is „oltalma alá helyezte”; ráadásul felszámolta a hajdúk évszázados szabadságát, katonáskodásra, robotra kötelezte őket, akik így jobbággyá, földesurak béreseivé lettek. „Hálából”, amiért oroszlánrészt vállaltak a török kiűzésében.

Csoda-e, ha ezek után az ifjú Rákóczi Ferencre várt a lemarkecolt ország? De az már egy másik történet.  

Borítókép: Benczúr Gyula: „Budavár visszavétele 1686-ban” (Fotó: Wikipédia)