Nem sok köszönet szokott lenni abban, ha egy népszerű vígjátékhoz csak évtizedekkel később készül el a folytatás (Amerikába jöttem 2, Zoolander 2), bár van, amikor a léc eleve nincsen túl magasan (Happy, a flúgos golfos 2.). Az ördög Pradát visel viszont a 2000-es évek romkomjainak emblematikus darabja, igazi nagyvárosi női film a karrier és a magánélet szorításáról, a roppant izgalmas divat világában és Meryl Streep Anna Wintourrról, a Vogue atyaúristenéről mintázott antagonistájával.

Meryl Streep bájos tündérmeséje a luxusról

Húsz évvel később elkészült a folytatás, a főszereplőkön azonban mit sem fogott az idő vasfoga. Szinte semmit sem öregedtek, továbbra is rátermettek, okosak, ha úgy tetszik, tökösek, és ezt szerencsére nem a férfi mellékszereplők rovására teszik. Kenneth Branagh erőteljes a Mirandát (Meryl Streep) támogató férjként, Patrick Brammall fényévekkel karizmatikusabb párja Andynek (Anne Hathaway), mint az első részben a hepciáskodó háziasszony szerepébe kényszerített Adrian Grenier, Stanley Tucci karaktere pedig most is egy lépéssel mások előtt jár.

Andy elismert oknyomozó újságíró lett, épp akkor, amikor a szakma komoly válságát éli: a nyomtatott sajtó folyamatos leépítésekkel, összevonásokkal, a hirdetések drámai megcsappanásával néz szembe, az új on­line világ kattintásszámra optimalizálódott kényszerében háttérbe szorulnak a minőségi tartalmak és változóban van az újságírói szerepfelfogás is. A válságtünetek keresztmetszetében pedig ott van a tulajdonos kérdése, miszerint még a nagy múltú és presztízsű lapok is csak egy kicsi szeletei valamilyen médiakonglomerátumnak, és így nemcsak a lapok, hanem az újságírók önállósága, hitelessége is minden korábbinál komolyabban kérdőjeleződik meg.

A megváltozott médiafogyasztási szokások dacára ironikus módon a sajtó ma mégis nagyobb befolyással bír a közvéleményre, mint korábban bármikor, miközben a nyomtatott sajtó már a XIX. században is ismerte a szenzációhajhászást és a tulajdonosi kitettséget (sárga újságírás, filléres sajtó). Így a helyzet valójában sokkal rétegzettebb, mint amit Az ördög Pradát visel folytatása felvázol.

A műfaj természetéből fakadóan a filmek sosem bonyolódnak bele ilyen mélységekben a szakmai kérdésekbe, amennyiben az túlmutatna azon, hogy a főszereplőnek is kell valamilyen rugalmas munka, ami nem hátráltatja a romantikát és a komé­diát (lásd a Randiguru, a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt, a Szex és New York bulvárújságíróit vagy a Lapzárta és a Szép kis nap! oknyomozó riportereit). Az ördög Pradát visel 2 viszont még az elődjéhez képest is meglepően sokat időzik ezeknél a témáknál, ha már egy divatmagazin szerkesztőségében játszódik.

Andyhez hasonlóan Emily (Emily Blunt) is más élethelyzetben van már húsz évvel korábbi önmagához képest: Miranda személyi asszisztenséből a divatvilág befolyásos szereplőjévé küzdötte fel magát, az élete látszólag siker és csillogás, amire mindig is vágyott, őt viszont az a valóság csapja arcul, hogy ez a világ mégiscsak üres és sekélyes, még ha a hangsúlyok nem is ezen vannak.

Hovatovább Meryl Streep egyenesen azt hirdeti, hogy a luxus a szépség utolsó mentsvára ebben a kapzsi és nihilista világban, amit Justin Theroux techmilliárdosa és mamutvállalat-tulajdonos B. J. Novak testesít meg. Ez a megható tündérmese a valóságban persze aligha lehet igaz állítás, de egy romantikus komédia keretei között mégis ugyanúgy működik, mint ahogy a nyomasztó munkahelyi légkört fenntartó Miranda egy szerethető karakter. A látszólagos ellentmondás nemcsak abból fakad, hogy a rideg lekezelés mögött Streep ismét sikerrel villantja fel a karakter sebezhetőségét, hanem abból is, hogy a szemben álló felek közül mindig a gyengébbnek szurkolunk. És ezúttal úgy adódik, hogy a Diort, Pradát és Valentinót viselő eliteknek szurkolunk a sportcipős Jeff Bezosok ellenében.