A jelenlegi kormány egyik fő politikai stratégiai célja a közvagyon védelme, pontosabban „visszaszerzése”. Ennek érdekében még egy igen költséges intézményt, a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalt is létrehoztak. Noha a kormány ezt a saját politikai szempontjai szerint kívánja használni, valójában kinyitotta a magyar politika legalább száz éve óta egyik legérzékenyebb vitáját: hogy mi számít közvagyonnak, azt ugyan jogilag definiálja a törvény („az állam, helyi önkormányzat vagy költségvetési szerv tulajdonában álló dolog, jog, követelés, pénzügyi eszköz, valamint jogi személyben fennálló vagyoni részesedés”), de politikailag már homályban marad, hogy hol a határa a közvagyonnak és a magánvagyonnak. Pedig az is kérdés, hogy ami akár ma, akár az elmúlt száz évben közvagyonnak számít(ott), az hogyan is került állami tulajdonba. Itt volt tömeges államosítás és volt tömeges privatizáció. S akkor az egyéb, de szintén politikai indíttatású, vagyonelkobzásokról ne is beszéljünk. A második, talán még fontosabb kérdés, hogy amikor az Orbán-kormányok valamely politikai cél eléréséhez állami vagyonelemeket rendeltek, az minek minősül: politikai cél megvalósításának vagy ravasz magángazdagodási taktikának. Nem volna bajom az új törvény szándékával, ha nem arról szólna, hogy a politikai ellenfelet lejárassa, rosszabb esetben kriminalizálja, az eredeti politikai célról pedig egy szó sem esik. Ami szokatlan volt az Orbán-kormányok gyakorlatában, hogy egy-egy feladathoz olykor hatalmas anyagi eszközt bocsátott rendelkezésre, mert szakítani akart a politikai célok elmocsarasításának a gyakorlatával, a kishitűséggel („merjünk kicsik lenni” mételyével), az elbürokratizálódással. A rezsicsökkentés is mellesleg hírbe hozható az állami vagyon elpocséklásával, kivéve, attól függően, hogy a „közjó” fogalmát miként határozzuk meg. Ha ezt politikailag károsnak vagy egyenesen bűnösnek nevezzük, akkor bizony minden állampolgár, aki rezsicsökkentést kapott, most elővehető volna, hiszen vissza is lehetett volna utasítani. Hogy a jó politikai célokra milyen indokolatlan magánérdekek milyen súllyal nehezedtek rá az idő múlásával, az most jobban látszik, de az egy másik kérdéskör! Úgy könnyű erényesnek maradni, ha nincs kísértés. Vagy ha egyszer kísértésbe esett valaki, akkor elég a pálfordulás a hitelességhez?

A törvény szövege rögtön az első sorában a „közbizalmat” említi. Helyreállítása egyik fő célja a törvénynek. Hát hogyne. Szeretném jelezni, hogy noha a „közbizalom” 19. századi elfelejtett fogalom volt egészen Sólyom László egyik beszédéig, amelyben ő eredetileg „társadalmi békét” akart írni, mire én azt javasoltam neki, hogy használja a „közbizalom” kifejezést. Azóta használja szinte mindenki ezt a fogalmat. De vajon hoz-e társadalmi békét a mostani közbizalom kialakítására tett intézményes erőfeszítés? Ha valaki állami eszközökkel akar igazságosságot elérni, akkor rendszerint pontosan az ellenkezőjét fogja elősegíteni. A szegénységet fölszámolók végül a szegénységet teszik általánossá. Aki egyenlősíteni akar, az többnyire növeli az emberek közti különbségeket. Mindez azért van, mert az emberi ész és akarat messze lemarad a természetes igazságosság által kialakuló viszonyok mögött.
De ez még nem minden. Szeretném bemutatni, miként vezetik be a globalizáció és ami ezzel azonos, az amerikanizálódás újabb és újabb szokásokban rögzített elemeit a magyar nyelvbe és ami fontosabb, a jogalkotásba, intézményesítési és kulturális folyamatokba. Magyarország mennyire amerikanizált? Amennyire a világ legtöbb országa. Hogy az angol politikai nyelv mennyire hatolt be az európai nyelvekbe, így gondolkodásmódba, azt jól mutatja az úgynevezett whistleblowing angol kifejezés behatolása mind az európai törvényhozásba, mind a magyar vállalatok, intézmények és most már államigazgatás területére is, ugyanis a vagyonvisszaszerzési hivatalt létrehozó törvény erre külön is kitér. Az EU a 2019. október 23-i EU 2019/1937 európai parlamenti és tanácsi irányelvben fogalmazta meg a whistleblowing intézményesítését. Mivel nincs magyar megfelelője az angol whistleblowingnak, ezért egy körbeírt magyar kifejezés helyettesíti: „visszaélések bejelentése”. Gyönyörű példa, amikor egy angol szó vagy kifejezés behatol egy más nyelv és ország közéletébe, s ott találkozik a helyi kulturális közeggel. A „whistleblowing” eredetileg azt jelentette, hogy az angol rendőr a sípjába fúj, amikor valamilyen bűncselekményt észlel egy gyanús helyszínen. Az angol – elsősorban az amerikai angolban – abszolút pozitív értelme van: az igazság kiderítésének része a „síp megfújása”. Az informátor, a besúgó, a spicli, a tégla, persze, mind negatív hangzású az angolban is. Mi a különbség a „visszaélést bejelentő” és az „informátor” között? Politikai döntés kérdése… Az Orbán-kormány a belső jogrend részévé tette az európai elvet a visszaélések bejelentéséről egy 2023-as törvényben, most viszont mit olvasunk az új vagyonvisszaszerzési törvényben? Ezt: „A panaszokról, a közérdekű bejelentésekről, valamint a visszaélések bejelentésével összefüggő szabályokról szóló 2023. évi XXV. törvény módosítása A panaszokról, a közérdekű bejelentésekről, valamint a visszaélések bejelentésével összefüggő szabályokról szóló 2023. évi XXV. törvény 32. § (1) bekezdése a következő k) ponttal egészül ki: (Elkülönített visszaélés-bejelentési rendszert hoz létre) »k) a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal.« A panaszokról, a közérdekű bejelentésekről, valamint a visszaélések bejelentésével összefüggő szabályokról szóló 2023. évi XXV. törvény 32. § (1) bekezdés i) pontjában a »Hivatal és« szövegrész helyébe a »Hivatal,« szöveg lép.” Röviden: saját képére fogja szabni a meglévő törvényi szabályozást a hivatal. A jogban csak akkor bízunk, ha a mi politikánkat fejezi ki. Ez rendben van, csak akkor ne vonják kétségbe más politikai erő saját elképzeléseinek a legitimitását.

Az egész magyar modernizáció története leírható a nyugatosok és a magyar identitást keresők közti ellenséges viták és ocsmány cselekedetek fejezeteiben. Százféleképen le van írva, hogy a whistleblowing miért jó intézmény, de a józan ész és a tapasztalat alapján csak azt lehet mondani: igen gyorsan besúgó intézménnyé alakulhat át ez az angolszász intézmény a magyar irigység, sunyiság és bosszúvágy kultúrájában. Amerika versenyszellemű, pragmatista és teljesítményelvű kultúra, a magyar az alkalmazkodási kényszereiből fakadóan opportunista, igénytelen és ugyanakkor sznob progresszivista. S ezen sem jogászok, sem politikusok eddig nem tudtak változtatni.