GazdaságSzerző: economx 2026. 08. 25. 6 percnyi olvasás
Kutatók szerint az extrém dunai vízállásnál is alacsonyabbra kell készülni.
Gelencsér András felülvizsgálná a akkugyárak építését, és a magyar mezőgazdasági termelést, Stumpf-Biró Balázs egymást erősítő környezeti válságokra készül, amelyeket többszintű alkalmazkodással lehetséges csupán elhárítani. Szakértők beszélgettek a klímaváltozás kiváltó okairól, az elmaradt politikai döntésekről, a szemléletváltás hiányáról, bizonytalan jövőnkről, és arról, túl vagyunk-e az átbillenési ponton.
A Duna mentén egy balatonnyi víz hiányzik a talajból a magyar szakaszon, míg a Balaton június eleje és augusztus közepe között 30 centit apadt.
Ha az összesített éves csapadékmérlegünket nézzük, azzal nagyjából harmincszor tudnánk megtölteni a Balatont, ám ebből 27 balatonnyi csapadék el is párolog.
A folyóvízeinknek mindössze 7-8 százaléka ered magyar területen, és ha az összesített mérleget vesszük, több víz megy ki Magyarországról, mint ami bejön.
A fenntarthatósági menedzserré avanzsált humorista, Litkai Gergely kijózanító adathalmazzal vezette be a hétfőn, Budapesten tartott, Vízválságtól polikrízisig névre keresztelt beszélgetést, melyet a Magyar Hidrológiai Társaság és a Nem víznek való vidék környezetvédelmi csapat hozott össze.
A képzeletbeli kerekasztal körül csupa elismert szakember kapott helyet. Az MTA-tag Gelencsér András, a tudományos akadémia Levegőkémiai Kutatócsoportjának vezetője a médiában már évekkel ezelőtt kijózanító őszinteséggel fogalmazta meg a kritikáját az elszalasztott fenntarthatóságról, és arról a felelőtlen viselkedésről, amellyel az emberiség hozzájárult a globális felmelegedéshez, jövőnk végveszélybe sodrásához. Ezúttal is magát adta:
a vízmegtartásra kidolgozott megoldási javaslatok 10-20 éve ott vannak az asztalon. Akkor a kutyát nem érdekelte. Most már sokakat érdekel.
Röviden kifejtette, hogy a Föld energiaállapota változik, ami felmelegedést okoz, és Magyarország az átlag fölött részesedik a folyamatból. 1 százalékos felmelegedés, 7 százalékkal növeli a vízgőztartalmat a légkörben, ám a földfelszín ennek ellenére mégis egyre szárazabb, a szél pedig tovább szárítja a földet. A párolgás mértéke a 2000-es évek óta nő, szerinte nincs mit kezdeni ezzel a folyamattal, és akkor sem lehetne megállítani, ha nőne a lehulló csapadék mennyisége.
Az emberi beavatkozás, ismertebb nevén a mezőgazdasági termelés részeként minimum 30 cm-re felforgatjuk a talajt, ezzel megbontjuk a szerkezetét, amely így már nem tudja megtartani azt a kevés vizet, ami megmaradt benne. „Ökológiai gazdálkodásra kellene átállni, vagy egyszerűen visszaadni a természetnek a földterületet. Ha mikroklímát hozunk létre, az szintén lassítja a víz elpárolgást. A beton sem tartja meg a vizet, mint tudjuk.”
Gelencsér András paradigmaváltást sürget, amikor hangsúlyozza: nem azt kellene elemezni, hogy a jelenlegi tevékenységeinknek milyen a vízigénye, hanem súlyozni kellene ezeket a tevékenységeket, és azokat kellene folytatni, amelyek alacsony vízigénnyel bírnak. Ez alapján kellene felülvizsgálni azt is, hogy érdemes-e folytatni az akkumulátorgyárakhoz kapcsolódó beruházásokat, vagy hogy azokat a haszonnövényeket kell-e továbbra is termeszteni, amelyeket eddig is termesztettünk.
Bár úgy tartja, a politikusok, a nemzetközi szervezetek hajlamosak politikailag korrekt módon fogalmazni, és nem a valóságot adják közre, mert az sokkal ijesztőbb, a Csendes-óceán trópusi övezetében jelentkező szuper-El Nino, amely globálisan extrém időjárási jelenségeket szokott hozni, nem hozza el az átbillenési pontot. Azt a kritikus küszöbértéket, amelyet elérve a Föld klímarendszere vagy egy-egy nagyobb alrendszere visszafordíthatatlan átalakulásba kezd.
A BME Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékét vezető Baranya Sándor állítja, szélsőséges hidrológiai, meteorológiai helyzettel állunk szemben, ám a magyar vízkészletek átlagban rendelkezésre állnak. A csapadék területi és időbeli eloszlása az, ami sérült, és ezzel mindenképpen kell kezdeni valamit.
A paksi atomerőmű leállítása, a vízszint emelése miatt épülő mederküszöb kapcsán összegezte, hogy a Duna medermélyüléséről, a vízszint folyamatos eséséről sokszor publikáltak a kollégáival. Emiatt a kutatók számítottak rá, hogy eljön a most tapasztalt, szélsőségesen alacsony vízszint, ami hatással van az ország energiabiztonságára.
„Talán most már eljött az ideje, hogy ezeket a kutatási dokumentumainkat, amelyek rendelkezésre állnak, a döntéshozók is használhassák. Persze, hogy nincs rendben, hogy néhány nap alatt készül terv vagy hatásvizsgálat, de a küszöböt gyorsan kellett megcsinálni, mert itt nulláról kellett elkezdeni dolgozni. Egy akut problémát kellett kezelni, ezt így lehetett kivitelezni.”
Jelezte, bár a Duna átlagos, 2350 köbméter/szekundumos vízhozama a jelenlegi, extrém aszályos időszakban 700-750 m³/s szintre csökkent, a jövőben az előrejelzés szerint egyre gyakrabban előfordulhatnak, 600 alatti szintek is.
Kérdésekre válaszolva kifejtette, hogy Budapest vízellátása jelenleg az extremitások dacára probléma nélkül biztosított, de több tíz évre előre érdemes tekinteni.
A sokszor felmerülő „vizet a tájba” kérdésre ő is úgy felelt: megoldás lenne, ha a Dunából kivezetett vizet eltárolnák – a románok is sorra építik a víztározóikat – ám itthon egyelőre nincs ehhez megfelelő infrastruktúra. A talajban eltárolt víz a hazai vízgazdálkodási rendszer fontos eleme.
A vízlépcsők kialakítása szintén az elmúlt hetek forró témája volt. Összetettnek látja ezt a kérdést, Ausztriában például sok problémát okoz a vízlépcsőnél maradó hordalék. Ugyanígy a Vaskapu vízlépcsőben is iszonyatos mennyiségű homok van, ami rossza hatással van az élővilágra.
„Hiányoznak az összehasonlító vizsgálatok, melyek számszerűsítenék a hidrológiai, ökológiai, társadalmi aspektusokat.”
A hidromorfológus vitatja, hogy ha egy folyóból hiányzik a hordalék, az az ideális megoldás, ha visszateszik, bár kétségtelenül, hogy ezt is meg lehet próbálni. Meg lehet próbálni elbontani a korábbi folyószabályozás során kialakított szűkítő beavatkozásokat – amelyek hozzájárultak a medermélyüléshez –, amellyel akár ki is lehet szélesíteni a folyót.
Ez viszont a hajózás számára jelentene nehézséget. Valójában nincs olyan megoldás, ahol nem sérül akár az ökológiai, akár az energiaellátási, akár a turisztikai érdek. Jelenleg nincs meghatározva, hogy ezek közül melyik érdek a fontosabb. Pedig csak ezután lehetne szakpolitikát megtámogató stratégiát alkotni.
Baranya Sándor biztos benne, hogy miután a vízkészletünk megmaradásáról szóló döntés nemzetstratégiai kérdés, a politikának kell meghatározni az irányt, melyet egyébként uniós irányelvek is támogatnak. A döntés előkészítését az egyetemi, szakértői szféra legfeljebb támogatni tudja a kutatásaival, a civil mozgalmakat viszont mindenképpen be kellene vonni.
A klímavédelemhez kapcsolódó politika korábban nem élvezett előnyt, az extrém időjárási események hatására kezd egyre inkább előtérbe kerülni az energiaprioritáshoz felzárkózva – erről már Lukács Ákos, a fejlesztési minisztérium korábbi klímapolitikai főosztályvezetője, a párizsi klímaegyezmény egyik tárgyalója beszélt. Jelenleg a klímaváltozási és fenntarthatósági terület vezetőjeként dolgozik az Ernst & Youngnál. Elmondása szerint jelenleg 18-20 nagyvállalat használja azt a jelentéstételt, amelyben a cégek arról vallanak, milyen terhelést jelentenek a környezetükre. A számítások a predikciók nehézsége miatt kétségesek, ráadásul az EU épp a szélsőséges meteorológiai helyzet közepette lazított: 50 ezer vállalat helyett 5000-nek kell majd jelenteni arról, mennyit használ vízből, mekkora terhelést jelent a működése a környezetre. Mint mondja, a vízhasználati kockázatot korábban általában alulbecsülték a vállalatok.
Itthon nagyon hiányoznak azok a típusú klímakockázati jelentések, amelyek az angolszász országokban bevettnek számítanak.
Lukács a bődületes vízigényű akkugyárakra is kitért, a felépítésüket az befolyásolta, mit mutatott a sérülékenységi vizsgálat és a hatásvizsgálat. Az ezeket befolyásoló jogszabályok módosítása az asztalon van. „Új kérdés, hogy hogyan hat a beruházásra a klímaváltozás – az új létesítmények nem mentek át ezen a teszten.”
„Sűrűsödő, egymást erősítő környezeti válságokra, polikrízisre kell számítanunk. A vízválság ennek egy része. A jelenség társadalmi feszültségekhez vezet majd. Ezt a folyamatot kell megpróbálni lelassítani” – csapott a lovak közé Stumpf-Biró Balázs, a Cassandra Program társalapítója, a World Adaptation Forum társszervezője és a Deep Adaptation mozgalom magyarországi képviselője. A Cassandra önmeghatározása szerint az egymásba fonódó társadalmi, gazdasági és természeti válságokat rendszerszinten értelmezi, és valóságalapú útmutatást ad az egyéni, közösségi és szervezeti alkalmazkodáshoz.
A szakember az alkalmazkodás öt szintjét különíti el, ezek a nemzetközi, nemzeti, szervezeti (állam, vállalatok), közösségi, családi szintek.
„A siker kulcsa, hogy az alkalmazkodás egyszerre, együttesen induljon el, ha egy szint kimarad, akkor a dolog nem működőképes.”
A „kötőszövetet” a Nemzeti Rezilienca Központ jelentené, amely az elképzelés szerint összehangolná az egyes szinteken zajló munkát. Kockázatokat tárna fel, adat gyűjtene, megoldásokat dolgozna ki, felkészítene és megosztaná a tudást, koordinálná a nemzetközi együttműködést. A felkészülés Stumpf-Biró Balázs szerint nem a jövő feladása. Ezen a téren éltanulóként említette Finnországot, az Egyesült Királyságot és Svájcot.
A felkészülés része például, hogy van-e egy országnak vészhelyzeti élelmiszer- és vízellátási stratégiája, amely összegzi, hogyan lehet kevesebb rendelkezésre álló készletből ellátni a társadalmat. Az egészségügyi ellátórendszer alkalmazkodó működésének kidolgozása szintén elsődleges fontosságú. Amiről szó van, az az irányított kényszerleszállás: vagyis, hogy a jelenlegi életmódunkból mit, mennyi idő alatt érdemes elengednünk.
A beszélgetés végén két fontos kérdést is kaptak a meghívottak. Hogyan lehet elérni, hogy a politika igazán elkezdjen odafigyelni a polikrízisre, hogy ne csak tanulmányok készüljenek, hanem végre tervek is? Illetve, hogy hogyan jöhet létre az emberek közötti összefogás a krízis elhárítására? Az előbbire Gelencsér András adott sommás választ: „Ha a természet beüt, mint most. Akkor odafigyel a politika.”
A másodikra Stumpf-Biró Balázs felelt: úgy fogalmazott, a társadalmat – a túléléshez fűződő – közös érdek fogja majd a szükségletek alapján érdekközösségbe szervezni.
Napi