BulvárSzerző: blikk 2026. 08. 25. 4 percnyi olvasás
A tegnapi Gripen-katapultálás híre nemcsak a laikus közönséget, hanem a szakmabelieket is megérintette. A vadászpilóták zárt világában pontosan tudják, milyen fizikai és lelki terhelést jelent egy ilyen vészhelyzet. Szabó Zoltán Róbert, akit a repülős társadalomban Topiként ismernek, 21 évvel ezelőtt, 2005. május 11-én kényszerült erre a végső lépésre, amikor kigyulladt alatta a MiG–29-es vadászgép. A mostani eset kapcsán idézte fel, mi játszódik le a pilótafülkében abban a sorsdöntő pillanatban.
A szakember elmondása szerint nincs két egyforma eset, a reakciók nagyban függnek a helyzettől és magától a pilótától is. Ahogy fogalmazott: a botkormány mögött is emberek ülnek, akiknek egy kiélezett helyzetben a lehető legjobb döntést kell meghozniuk. A legkritikusabb pillanat magának a döntésnek a meghozatala, amikor a pilóta végül meghúzza a katapultkart. A mozikban látottakkal ellentétben ugyanis a katapultálás egyáltalán nem egy látványos, tét nélküli akció.
A korábbi rendszerek kifejezetten életveszélyesek voltak, sokszor halállal vagy maradandó sérüléssel végződtek, de a legújabb technika sem veszélytelen. A katapultülés egyetlen célt szolgál: az életmentést. A rendszer logikája szerint a túlélést akár azon az áron is biztosítani kell, hogy a pilótának leszakad a keze vagy a lába, éppen ezért a döntés és a felelősség teljes egészében a pilótára van bízva.
A vészhelyzetek, például autóbalesetek túlélői gyakran számolnak be az idő lelassulásáról, és ezt az egykori MiG–29-es pilóta is pontosan így élte meg. A valóságérzékelés teljesen megváltozik abban a másodperctöredékben, amíg a pilóta mérlegel és dönt a kar meghúzásáról. Előfordulhat katapultálás a földön, gurulás vagy landolás közben is, de amikor leteszi a gépet, még legalább 70–75 kilométer per órás sebesség kell ahhoz, hogy biztonságos legyen a katapultálás, különben a pilóta feje a kabintetőnek csapódhat.
Maga a kilövés, a katapultálás egy rendkívül durva folyamat. A 19–20 G-s gyorsulás nagyjából hatszorosa annak a terhelésnek, amit egy keményebb, hurkokkal teli hullámvasúton érez az ember (ahol 2–3 G hat a testre).
A test kíméletlenül megszenvedi ezt az erőhatást. A csontrendszer átalakulhat, a csigolyák összeroskadhatnak, belső vérzések léphetnek fel, szélsőséges esetben pedig a belső szervek is leszakadhatnak. A földet érés sem hoz megkönnyebbülést: a 2005-ös balesetben az egykori pilóta 12 méter per szekundumos sebességgel csapódott a talajba, ami egy harmadik emeletről való zuhanásnak felel meg.
– A balesetet követő éjjel rettenetesen fájt a lábam, folyamatosan felébredtem a kínokra – emlékezett vissza a baleset utáni órákra – idézte fel Zoltán.
A most 60 éves pilóta 39 éves volt a baleset idején. A katapultálás során több csigolyája megsérült, és két gerincsérve is lett, amiből a mai napig nem épült fel teljesen. A szakemberek azt tanácsolták, ne műttesse meg magát, így az élete alapjaiban változott meg. A sportolást be kellett fejeznie. Azóta is rendszeresen gyógytornázik és csontkovácshoz jár. A fizikai korlátai egyértelműek: egy tízliteres vizes ballont már nem emelhet meg, mert azonnal érzi a fájdalmat a hátában.
A repüléstől profi szinten értelemszerűen vissza kellett vonulnia. Felmerült benne, hogy utasszállító gépeken folytassa a karrierjét, de végül elvetette a lehetőséget, manapság már csak hobbiként, kisgépeken repül.
A történtek és a maradandó sérülések ellenére nem bánta meg, hogy ezt a hivatást választotta. A 2005-ös eset kapcsán nincsenek rémálmai, sőt, a májusi évfordulót sem tartja a második születésnapjának; ahogy mondja, ez csupán a sokadik volt a sorban, mindössze a leginkább ismert. Egyetlen dolog azonban egyértelműen hiányzik a mindennapjaiból.
– Ma már nem érzem az ereimben azt az adrenalint. Egyelőre nem találtam meg az életben repülés helyett azt, ami elő tudná hozni még a töredékét is annak az élménynek – összegezte az elmúlt éveket a pilóta, aki időnként ma is elgondolkodik ezen a veszteségen.
Napi