Nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar. Ezzel a mondattal segítettek bennünket az általános iskolában, hogy valamiképpen eligazodjunk a fedeles szárnyak, ízelt lábak, fejek, torok és potrohok bonyolult világában. Ahogy ez kinéz, érdemes a tudást leporolni.

A vállamra telepedik egy imádkozó sáska, lásd még ájtatos manó. A manó rendben van, a sáska már kevésbé, mert egyáltalán nem sáskaféle, legközelebbi rokonai a csótányok és a termeszek. Előbbiek egyébként kilenc napig képesek fej nélkül élni. Ez a manó viszont aranyos jószág és ragaszkodó, együtt imádkozunk a tűzoltókért, akik emberfeletti küzdelmet vívnak éppen, ugyanis szemben lángol a Csobánc.

Biblikus időket élünk az arma­geddon és az apokalipszis határmezsgyéjén botorkálva, újabb csapásként az amúgy is ezer sebből vérző Alföldön megjelentek a valódi sáskák, marokkóiak, olaszok, vándorok, nyilván abban reménykedve, hogy találnak még valami elpusztítanivalót. Ottani gazdákkal beszélgetve az derül ki számomra, hogy nem sokat, de ne ironizáljunk, a helyzet katasztrofális. Pár éve kezdődött az invazívok támadása, amikor váratlanul leléceltek a krumplibogarak és megjelentek a poloskák. Nem volt menekvés. Idén viszont alig észrevehető a ténykedésük. A tarrágással egybekötött új pusztítás főszereplője a sáskahad lehet, esetleg a japán cserebogár. Mert az meg már itt dekkol a szlovén határ mentén az autópályák pihenőiben, és alig várja, hogy a tömegturizmus végre behurcolja hozzánk is. Ezek a japánok szintén tarrágók és nem válogatósak. A kifejlett bogarak szétcincálják a szőlőt (nem elég neki az amerikai szőlőkabóca), a gyümölcsfákat, a dísznövényeket, és még a rózsákra is ráfanyalodnak, mialatt a lárvák a gyökérzetet pusztítják.

Itt az jut eszembe, hogy nem figyeltem, a Nébihet is lefejezte-e már az elszabadult új rezsim, de nem kellene. Ők legalább teszik a dolgukat.

Végezetül egy kis „konteó”. Hőkupola, aszály, tüzek, rovarok. Ez a táj várhatja a brazil és a világító ukrán búza érkezését.