Berecz András ének- és mesemondó, műfordító fotográfiáin harangokat „szólaltat” meg. Az 1970-es, nyolcvanas években készített diaképek után a Covid időszakától átváltott mobiltelefonra. A történelmi Magyarország területét bejárva fedezte fel a harangok titkait. Azok „évgyűrűit” kutatta és fotózta. A tornyokba, a harangokhoz felkapaszkodva bukkant rá az évszázados kopásokra, a fénytörésekre, a patinásodás alakította, színgazdag absztrahált formákra.

A harangok alapanyagainak sajátos ötvözetét, a bronz, a réz és az ón oxidációs folyamatainak sajátosságaiból eredő hatásmechanizmusokat kihasználva Berecz András a kamera lencséjén keresztül esztétikai minőséget teremtett. A fotográfiák felidézik a növényi és állati alakzatok és tárgyak formavilágát, melyek időkapszulaként működve őrzik több száz éves titkukat. A történelem újjáéled a fotográfiákon, hogy sejtesse a harangöntés mesterségének tudományát, valamint az eltelt évszázadok alatt megszólalt haranghangok mögött felsejlő közösségek és egyének sorsát. Berecz nem csupán a „tornyok hangjait” mutatja meg: fotókat szentel a már elnémult, hangjuktól megfosztott harangoknak is, hogy megőrizze azok egy-egy időpillanatát.

A kiállításmegnyitón Berecz András lapunknak úgy fogalmazott: – A kiállítás mint fogalom egy keservesen nehéz jelenség egy mesemondónak, azt jelenti, állítsd ki és menj haza. Nekem ezekről a képekről annyi mondanivalóm van, hogyha elkezdeném, este még mind mondanám. Ám ez benne a kockázatosan szép, hogy a mesemondó menjen haza és beszéljenek a képek. A helyzettel ki vagyok békülve, rábízom az emberekre, ami eszükbe jut, ahhoz legyenek hűségesek, ne hallgassanak rám. Az kétségtelen, hogy rengeteg történet fűződik hozzá – mondta Berecz András, majd egy pontra mutatott a teremben: 

– mondta Berecz András, majd úgy folytatta: – Egy rendkívüli, nagyon egyszerű és nagyon összetett hangsorral. Abban imádság lakik, könyörgés lakik. Az ember legszebb szándékai laknak a harangban. Az élőt elhívja: emeld ki a fejed a munkából, kucorodj oda a Teremtőd lábához. A holtat elkíséri utolsó útjára. Jelzi, jön a török, jön a tatár, tűz van, segíts. A leglényegesebb dolgokat mondja el és teszi ezt időben, és fel van szentelve. Ezzel nem foglalkozni nagyon nagy luxus. Ezért ennek a képnek csak annyi a címe: Jel. Ő maga a jel. Abban lakik a témánk, a harang – mondta a híres mesemondó lapunknak. 

Úgy vélekedett, egy Árpád-kori templom tornyában nincs vakulat, nincs freskó, a kövek úgy vannak odatéve, az ember azt hiszi: bejöttem, most ment ki az építő. Hihetetlennek nevezte az élményt, hozzátéve, amikor megtaláljuk, mi van ott, ahova felnézünk. – Ez volt az én életemnek az egyik ajándéka, a témám, ami engem megtalált. Volt egy harangkiállításom, ahol minden kép alatt kis regényecskét írtam. Itt a Műcsarnokban azt mondták: engedd el a történet, többet mondanak a képek – válaszolta lapunk kérdésére Berecz András, hogyan jöhetett létre ez a kiállítás ebben a formában.
 

Szegő György, a kiállítás kurátora, ugyanerre a kérdésre azt mondta: – Utazó formában ez a kiállítás már megtett egy utat egy kisebb formában, Kassától Dél-Erdélyig. Bécsen, Rómán keresztül is bejárt egy utat. A Műcsarnokban megnyílt a lehetőség a fotóművészeti prezentációra, ahol ötven–hetven éve látogathatók fotókiállítások. 

– fogalmazott a kurátor.

Szegő György kiemelte: – A határőrfeladat, amit a történelemkönyvekből a székelység feladataként ismerünk, ma a kereszténység gyakorlása. A civilizáció ezt a fajta európai változatának a megőrzését a kiállítás asszociációként jeleníti meg, a képek maguk az informál festészet elvont módján foglalkoznak ezzel a tematikával. Sokféle asszociációt lehet a nagyon sokféle tehetségű Berecz András munkássághoz fűzni – mondta Szegő György.

„A rendszeres, naponta többszöri harangozást 606-ban Sebastianus pápa rendelte el, imára szólítva vele a hívőket. Magyarország területén a kereszténység felvételével egyszerre terjedt el a harangozás kötelme, a déli harangszó pedig hungarikum lett, amely emlékeztet a nándorfehérvári diadalra, arra a napra, amikor 1456. július 22-én Hunyadi János és Kapisztrán János vezetésével a magyar és szerb seregek legyőzték az oszmán hódítókat.” 

 – Fazekas Réka kurátorasszisztens a kiállítás kiadványában így fogalmazott. 

A kurátorasszisztens szavai szerint a kiállításon a harangok bújtatóját, jármát, kötelét és egyéb részeinek felületeit is megismerhetjük, de hangsúlyos szerepben jelennek meg az őket megszólaltató személyek. A harangozók ősi tudás birtokában vannak, amely lassan kiveszőben van, hiszen az elektronika átveszi a manuális munka szerepét. Éppen ezért fontos dokumentálni és bemutatni a harangok megszólaltatóit és egykori elődeiket is, akik a harangtornyok falaiba vagy téglái­ba rögzítették nevüket és szolgálati idejüket, hogy nyomot hagyjanak az utókornak. 

Szegő György fontosnak tartotta kiemelni, Berecz Andrásnak a Műcsarnokban látható fotóesszéje mögött alkotójának hitbéli motivációja, teoló­giai, néprajztudományi és antropológiai tudása elvitathatatlan. Berecz Andrást a Teremtő esztétikai érzékkel és lenyűgöző előadóművészi talentummal is megáldotta. A szélesebb közönség számára meglepetés lehet, hogy kreativitása kiterjed a fotózásra is, munkái ma a kortárs fotóművészethez tartoznak.

Ez a diszciplina elsőként az őskor ember világa által épített és használt földalatti templomokat, a hypogeneumokat tanulmányozta. Mérésekkel alátámasztva kutatja az ősi kiépítésű barlangoknak a közösségek életét is meghatározó, sötétségben zajló rítusait. A kőkori embernek a leletek szerint nálunk kifinomultabb érzékszervei és finomenergiái, kommunikációképes komplex tudása lehetett Szegő György szerint, ami meghatározta a világról alkotott képét. Ebben döntő volt a szentélyépítés tapasztalatain alapuló, természettudományos karakterű, szinte mérnöki tudás és egy ettől elválaszthatatlan, de mára jórészt zenei típusú kreativitás. 

A kurátor úgy véli, Berecz András a vándorútját, a harangok megtalálását, akármilyen veszélyes megközelítésüket is láttatja fotóival, kiállítása ezekből is ízelítőt ad. A harangozók képei, meséi láttán, hallatán, a népi (természet) vallásokból következő tanulmányai nyomán Szegő György plasztikai víziója: a harang formája, inflexiós íve megtestesíti az anyaméh formáját. Szavaival analógiásan elgondolva: a születendő gyermek alig várt első felsírása szinte az addig néma harangnyelv megszólalása – Bródyt parafrazeálva a születés: Isten első csókja. A kurátor szerint hasonló szakrális méltósággal beszél a Berecz-fotók vizuális nyelvezete.