Ki az az épeszű ember, aki beül egy szobába húsz leendő beosztottal, és hagyja, hogy azok döntsék el, alkalmas-e arra, hogy holnaptól ő legyen a főnökük?

A Számlázz.hu-nál ez nem valami vállalati tréningen elhangzó, jól csengő kultúramondat, hanem maga a gyakorlat, és Ángyán Balázs pontosan így került a cég ügyvezetői székébe, vagyis a leendő beosztottjai felvételiztették, majd valahogy arra jutottak, hogy ezt az embert talán érdemes lesz ráengedni a cégre.

Balázs akkor még úgy érkezett, hogy nagyjából egy évre vállalja el egy körülbelül háromszázmilliós árbevételű vállalkozás vezetését, aztán majd továbbáll, mert az ember hajlamos azt hinni, hogy ő írja a saját történetét, miközben az élet gyakran egyszerűen fogja a tollat, és mást ír a papírra.

Az egy évből aztán valahogy több lett, a háromszázmillióból nyolcmilliárd lett, a cégből piacvezető lett, az alapító atyák pedig időközben kiszálltak, Balázs pedig ott maradt, mert ahogy ő maga meglehetősen pimasz szerénységgel mondta, egyszerűen elfelejtették kirúgni.

Na, engem ez az ember kezdett el érdekelni.

Nem azért, mert ügyvezető.

Nem azért, mert egy nyolcmilliárdos cég élén áll.

Hanem azért, mert szeretném megérteni, mi történik egy olyan ember fejében, aki nem maga alapította a vállalatot, mégis képes éveken keresztül úgy vezetni, hogy közben az alapítók már kiszálltak, a cég pedig sokszorosára nőtt.

Mert én általában az alapító atyákat keresem, azokkal szeretek leülni, akik valaha egy garázsban, egy konyhaasztal mellett vagy egy lepukkant irodában kitaláltak valamit, amiről akkor még senki nem tudta, hogy egyszer pénzt, hatalmat, szabadságot és egy rakás álmatlan éjszakát fog érni.

Most viszont nem őket akartam hallgatni, hanem azt az embert, aki minden nap harcol a csatamezőn.

És megpróbáltam belőle kiszedni mindent.

Nem azt akartam hallani, hogy a csapat a legfontosabb, mert ezt már azok a vezetők is tudják mondani, akik egyébként két hónap alatt képesek kiégetni egy egész osztályt.

Nem azt akartam hallani, hogy fontos a bizalom, mert a bizalom önmagában nagyjából annyit ér, mint egy szép idézet a tárgyaló falán, ha mögötte nincs egyetlen nehéz döntés sem.

Én azt akartam tudni, hol rontották el.

Minden ekkora növekedés mögött vannak rossz döntések, félreértett piacok, rosszul felvett emberek, túlhúzott projektek, elengedett lehetőségek és olyan pillanatok, amikor valaki a tárgyalóasztalnál azt mondja, hogy szerintem ezt nem kellene megcsinálni, aztán mindenki más mégis rábólint.

Arra voltam kíváncsi, melyik volt náluk az a pillanat, amikor majdnem félrement minden.

Ő pedig csak beszélt a csapatáról.

Dicsérte az alapítókat, dicsérte a tanácsadókat, dicsérte az embereit.

Én pedig egy idő után már majdnem felrobbantam, mert ott ült előttem egy ember, aki operatív vezetőként végigcsinált egy háromszázmilliós vállalkozásból nyolcmilliárdos piacvezető céggé válást, és úgy beszélt róla, mintha közben ő csak néha elvitte volna a kollégáknak a kávét.

Ez már kezdett gyanús lenni.

Mert lehet szerénynek lenni, de van az a pont, amikor a szerénység mögött már nem egyszerűen jó modor van, hanem valami sokkal érdekesebb.

Egy vezető ugyanis nem attól vezető, hogy minden sikert magának tulajdonít, hanem attól, hogy amikor baj van, nincs hová hátralépnie.

És én pontosan ezt akartam megtalálni Balázsban.

És végül azt kérdeztem tőle, amitől az egész beszélgetés számomra igazán érdekes lett: Mitől vagy te ennyire penge?

Az érdekelt, hogy te személy szerint mit tudsz, amit mások nem tudnak.

És amikor válaszolt, hirtelen már nem a nyolcmilliárdról beszélgettünk, hanem arról, hogy milyen embernek kell lennie annak, akit egy csapat előbb megvizsgál, mintsem elfogadna vezetőként, aki évekkel később egy nyolcmilliárdos vállalat élén találja magát, miközben azok, akik létrehozták a céget, már máshol járnak, és aki még ekkor sem akarja magának kérni a dicsőséget.