Mark Walter milliárdos, a magánhitel-piac egyik úttörője nemrég kénytelen volt megválni a Los Angeles Lakers kosárlabdacsapatában szerzett részesedésétől, és a Chelsea futballklubból is ki akar szállni. A sportbefektetések gyors értékesítése mögött készpénzszerzési kényszer áll, amelynek hátterében a Walter üzleti birodalmának különböző ágai közötti, korábban rejtett "kapcsolt befektetések" hatósági vizsgálata húzódik meg. Az ügyben nem az illetékes Delaware állami biztosításfelügyelet, hanem az amerikai ügyészség és az értékpapír-felügyelet (SEC) járt el, ami önmagában is sokatmondó.

A 2008-as válság után a szabályozók igyekeztek csökkenteni a bankok lejárati eltéréséből (duration mismatch) fakadó rendszerszintű kockázatokat.

A hitelezés részben átkerült az úgynevezett árnyékbankrendszerbe, ahol a magánhitelalapok intézményi befektetőktől – például szuverén vagyonalapoktól és alapítványoktól – gyűjtött tőkéből finanszírozták a vállalati hiteleket. A döntéshozók úgy ítélték meg, hogy a kockázat ezzel a profi befektetőkhöz került, távol a betétesektől és az adófizetőktől.

Az elmúlt években azonban a piac alapvetően átalakult.

Ahogy a bankok egyre inkább visszavonultak a vállalati hitelezésből, a magánhitel-alapkezelők elkezdtek összeolvadni az életbiztosítókkal. Az Apollo felvásárolta az Athene biztosítót, a KKR pedig a Global Atlanticot, és a modell gyorsan elterjedt. A magántőke-csoportok számára a biztosítási díjakból folyamatosan érkező pénz vonzó hitelezési forrást jelentett, miközben a szabályozók kevésbé láttak benne tőkeáttételes struktúrát, mint a hagyományos banki modellben.

A kockázatok azonban súlyosak, amelyek közül hármat emel ki a szerző.

• Egyrészt 2008 óta nem volt komolyabb hitelciklus-fordulat, miközben a geopolitikai feszültségek és a tartós infláció miatt a hitelkockázatok növekedése régóta esedékes.
• Másrészt a magánhitelezés és a biztosítók közötti partnerség súlyos összeférhetetlenségi kockázatokat hordoz. Mivel a tőke már nem olyan rövid távú intézményi befektetőktől érkezik, akik néhány év múlva kiszállnak és közben szorosan nyomon követik a teljesítményt, a díjak és a hozamok feletti kontroll gyengül. A biztosítók ráadásul a diverzifikáció rovására túlzottan sok pénzt csatornázhatnak be a saját csoportjukhoz tartozó magánhitel-alapokba.
• Harmadrészt az árnyékbankrendszer jellegéből adódóan az adatok nehezen hozzáférhetők, a magánhitel-piac bonyolult tőkeáttételes konstrukciói pedig végső soron gyakran visszavezetnek a hagyományos bankrendszerbe.

Az amerikai biztosításfelügyelet tagállamonkénti széttagoltsága és az offshore központok gyenge szabályozása tovább rontja a helyzetet.

Ha a legrosszabb forgatókönyv valósul meg, a piaci szereplők szerint nem egy 2008-as típusú, hirtelen sokk következne bekövetkezne, hanem egy lassú, elhúzódó válság.

Ennek során a veszteségek évtizedes futamidejű járadékokon keresztül szűrődnének át, így végül milliónyi járadékos kapna alacsonyabb kifizetéseket. Ahogy egy bankár fogalmazott, ez egy "demokratizált válság" lenne, ami társadalmi hatásában éppoly aggasztó, mint a 2008-as adófizetői mentőcsomagok voltak.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images

A jelen írás nem minősül befektetési tanácsadásnak vagy befektetési ajánlásnak. Részletes jogi információ

Ennek a cikknek az előkészítésében AI-asszisztens működött közre, a végleges tartalmat újságírónk szerkesztette és ellenőrizte.