BelföldSzerző: index 2026. 07. 14. 7 percnyi olvasás
Nem az egyszer már megalázott emberek meghurcolása a cél, megnéztük, mi derülhet ki belőlük.
A magyar parlament nagy többséggel fogadta el azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében az 1956-os forradalom 70. évfordulóján, idén október 22-én nyilvánosságra hozzák az állambiztonsági ügynöklistákat és az eddig elzárt aktákat. De vajon valóban megismerhetjük a teljes igazságot, vagy egy újabb politikai és jogi illúzióval kell szembenéznünk? Katona Csaba történésszel, az Index Kibeszélő című műsorának vendégével a rendszerváltás óta halogatott morális adósságról, a megmaradt iratanyag töredezettségéről és a titkosszolgálati játszmák utóéletéről beszélgettünk.
A magyar társadalomban a rendszerváltás óta él az a határozott elképzelés, hogy valahol létezik egy poros páncélszekrény, amelyben ábécésorrendben, hiánytalanul megtalálható az összes egykori állambiztonsági ügynök és besúgó pontos névsora. Katona Csaba szerint ezzel a történelmi illúzióval végleg le kell számolnunk.
A történész egy plasztikus példával világította meg a helyzetet: a becslések szerint az 1526-os mohácsi vész előtt mintegy egymillió magyar vonatkozású oklevél keletkezhetett, amelyekből ma alig 130 ezer áll a kutatók rendelkezésére. Bár a korszak így is kutatható, a kép elkerülhetetlenül töredékes. Hasonló a helyzet az állambiztonsági múltunkkal is. Bár a pártállami hálózatnak a becslések szerint több mint százezer közvetlen vagy közvetett beépített embere és segítője volt, a legfontosabb adatokat tartalmazó, úgynevezett hatos kartonok mindössze nagyjából 36 ezer személyről maradtak ránk.
A hatos karton megléte önmagában ráadásul még nem bizonyítja a tényleges ügynöki tevékenységet. Ez a dokumentum a beszervezés tényét és körülményeit rögzíti, de azt, hogy az egyén végül valóban jelentett-e, milyen rendszerességgel tette ezt meg, vagy adott esetben megpróbált-e szabotálni, kizárólag a konkrét munkadossziék és jelentések részletes, elemzésével lehet kihámozni.
A parlamenti döntés legfontosabb újdonsága, hogy a még ma is a nemzetbiztonsági szakszolgálatoknál lévő, államtitokká minősített iratanyagokat felül kell vizsgálni, és át kell adni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL). Az átadás és a minősítés feloldásának koordinálására egy szakértő bizottság alakul.
A bizottságnak, amelyben levéltárosok és történészek ülnek majd, kényes egyensúlyt kell teremtenie a nyilvánosság igénye és a személyiségi jogok védelme között. Bizonyos szenzitív információk ugyanis a minősítés feloldása után sem válhatnak bárki számára megismerhetővé. Ilyennek az egykor megfigyeltek egészségügyi állapota, a szexuális orientációja, esetleges szenvedélybetegségeire vagy függőségeire vonatkozó személyes adatok.
A cél nem az államszocializmus által egyszer már meghurcolt és megalázott emberek újbóli morális ellehetetlenítése, hanem a hálózatot működtető gépezet, a beszervezők, a jelentéseket tevők és az azokat megrendelő tartótisztek szerepének tisztázása.
Bár az ügynöklisták őszi publikálásának ígérete jól hangzik, a szakember szerint a fizikai és adminisztratív korlátok miatt szinte kizárt, hogy október 22-ig a teljes folyamat lezáruljon. Katona Csaba három elméleti forgatókönyvet vázolt fel a megvalósításra:
A szakértő arra is figyelmeztetett, hogy az elhíresült, 1990 környékén rögzített mágnesszalagokon lévő adatok sem tekinthetők teljes ügynöklistának. Azokon rengeteg olyan név is szerepel, kontextus nélkül, akik pusztán megfigyeltek vagy érintettek voltak, így ezek ellenőrizetlen közzététele súlyos karaktergyilkosságokhoz, akár családi tragédiákhoz vezethetne.
A beszélgetés során előkerült az 1990 januári Dunagate botrány is, amikor fény derült arra, hogy a titkosszolgálatok az új alkotmány kifejezett tilalma ellenére mégis megfigyelték, szemmel tartották az alakuló ellenzéki pártokat (MDF, SZDSZ, Fidesz), miközben zsák számra semmisítették meg az állambiztonsági dokumentumokat.
Bár az első szabadon választott parlament valamennyi pártja az ügynöklisták azonnali nyilvánosságra hozatalát ígérte, az Antall-kormány hivatalba lépése után a folyamat megrekedt. Katona Csaba szerint ennek két fő oka volt. Egyrészt a döntéshozók gyorsan szembesültek azzal a technikai valósággal, hogy nincsenek tökéletesen rendszerezett listák. Másrészt – és ezt a politikai logika is diktálta – az egymást követő kormányok mindegyike tarthatott attól, hogy a saját táboruk tagjairól is előkerülhetnek terhelő adatok, így a politikai akarat évtizedeken át hiányzott a teljes szembenézéshez.
Az iratmegsemmisítések ráadásul nemcsak 1989–1990-ben zajlottak: 1956-ban a forradalom hevében, majd az azt követő megtorlások idején is szisztematikusan tisztogatták a levéltárakat. Sőt, számolni kell azzal a forgatókönyvvel is, hogy bizonyos kulcsfontosságú dokumentumokat egykori tisztek vagy érintettek magáncélra kimentettek, hogy azokat később zsarolásra vagy politikai tőkeszerzésre használják fel. Az új törvényjavaslat éppen ezért büntetőjogi szankciókkal sújtja azokat, akik jogellenesen tartanak maguknál ilyen állambiztonsági dokumentumokat.
Arra a kérdésre, hogy miért kellett harminchat évet várni erre a lépésre, nincs megnyugtató válasz. Katona Csaba hangsúlyozta: a történész történelmi távlatokban gondolkodik, így szakmai szempontból az adatok megmentése és feltárása soha nem késő. Ugyanakkor társadalmi és morális szempontból a legmegfelelőbb időpont 1990–1991 lett volna. Akkor ez még valódi, kézzelfogható elégtételt és megnyugvást hozott volna a meghurcoltaknak.
Ennek ellenére a mostani törvény elfogadása fontos mérföldkő. Elégtételt jelent mindazoknak, akik végre tisztán akarják látni családjuk vagy közvetlen környezetük múltját, és elengedhetetlen eszköz a történészek kezében, hogy pontosabban megérthessék a Kádár-rendszer elnyomó struktúráit és működési mechanizmusait. Az igazi kérdés most már az, hogy az ígért október 22-i határidőre a politika képes lesz-e tartalommal is megtölteni a sokat hangoztatott „nyilvánosság” fogalmát.
A műsorban még szó volt arról is, hogy
Napi