GazdaságSzerző: portfolio 2026. 08. 24. 9 percnyi olvasás
Az utóbbi évek egyidejű, sokrétű válságainak leírására megszületett a multikrízis fogalma. Hamarosan pedig terjedni kezdett egy másik: a reziliencia.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Mindkét szó karrierje a világ változó viszonyainak tudható be. Pénzügyi, gazdasági krízist korábban is visszatérően átélt a világ. A legutóbbit a pénzügyi folyamatokban lappangva felgyűlő egyensúlytalanságok hirtelen kitörése hozta, 2007-10 között. A piacgazdaság története bőségesen példázza, hogy a periodikusan előforduló üzleti dekonjunktúra képes mély visszaesést, máskor pedig elhúzódó stagflációt okozni. A multikrízis azonban más. Olyan esetekre vonatkozik, amikor a gazdaság egyensúlytalanságait drámaian felerősítik egyéb vonatkozások: technológiai, geopolitikai, klimatikus folyamatok vagy események, mint a Covid formájában egy világjárvány – ezekkel egyszerre kellene megbirkóznia a társadalomnak, az üzletnek, a kormányzatnak, nemzeti és nemzet feletti szinten.
A válságfolyamatok egyidejűsége és összetettsége az a sajátosság, amely miatt a multikrízis minőségében eltér például az 1970-es évek két olajválságától. Magam alkalmazhatónak tartom a hidegháború fura egyensúlyi állapotát felváltó rendszerváltozásra is, amely az 1990-es évek elején komplex gazdasági és nem-gazdasági jelenségegyüttest alkotott, teherpróbának kitéve vezetőket és vezetetteket. Igaz, ami e térségben átalakulási krízis volt, azt a világ közvetlenül nem érintett fele a piacgazdaságra és demokráciára való visszatérés természetes folyamataként üdvözölte, vagy egyszerűen haladt a maga útján.
A 2020-as világjárvány kitörése azonban drámai módon jelölt meg egy új szakaszt, amelyben nem egy és nem két sokk éri a társadalmakat. A megrázkódtatások tartós jellegűek, és immár valóban az egész glóbuszt érintik, szinte azonnal. Az üzleti, állami döntéshozók számára különös tehertétel, hogy eltérő természetű folyamatokhoz kell igazodni, egy időben többféle kockázattal, nehezen kalkulálható fejleménnyel kellene együtt élni.
Számunkra egyértelmű, hogy az utóbbi esztendőkben összetorlódtak az ügyek, a gazdasági és a gazdaságon túli bajok; a válságos idők életérzése most tényleg nem magyaros túlzás. A számos életterületet érintő válsághalmaznak vannak belső magyarázó okai, ám a nekünk legfőbb vonatkozási keretül szolgáló Európáról is elmondható: ezek rendkívüli idők.
A geopolitikai Európa és benne az Európai Unió történelmi idővel mérve hirtelen került vadonatúj helyzetbe. Előbb a migrációs hullám, majd a világjárvány tesztelte a közösség együttes cselekvési kapacitását, és nem kevésbé a tagállamok kooperációs hajlandóságát és képességét. Hamarosan pedig kifejlett háború formájában olyan sokk érte Európát, és az egész világot, amelyre sokáig nem is gondoltunk a hidegháborút lezáró nemzetközi megállapodások és az erőviszonyok ismeretében, ésszerű aktorokat feltételezve.
Nálunk mindhárom külső megrázkódtatás megmutatta az Orbán-kormányok külön utas beállítottságát, és a rezsim hajlamát arra, hogy a tényleges sokkokat politikai eszközként használja fel hatalommegtartó célra, a hatalmi kör gazdagodására.
Eközben felgyorsultak azok a külgazdasági folyamatok, amelyek veszélybe sodorták az európai gazdasági modellt. Európa az utóbbi időkig nagy külkereskedelmi többletet tartott fent, egyebek között Amerikával szemben, a megelőző évtizedek során kialakult szabadkereskedelmi világrezsimből fakadó lehetőséggel élve, miközben azért számos európai ágazat teret vesztett az ár-versenyképes fejlődő országok kínálata miatt („kínai kihívás”). Az 1990-es hirtelen nyitást követő negyedszázad során ebbe a gazdasági modellbe illeszkedett be – gondokkal, de végül is nem sikertelenül – a kelet-közép-európai peremvidék, benne a magyar gazdaság. Ám az utóbbi években kibontakozó nemzetközi kereskedelmi háború veszélyezteti az európai „exportmotort”, egyben pedig az új tagországok erősen kötődő ágazatait.
Trump második elnökségével szintet lépett a vámháború, sőt gyakorlatilag véget vetett a régi „nyugati világ” érdekszövetségnek, és új gazdaságdiplomáciai konfigurációk létrehozását indította el. A folyamat most zajlik, de a külkereskedelemtől erősen függő Európa számára mindenképpen sokk forrása, amely próbára teszi az üzleti szereplőket, a tagállami hatóságokat, az integrációs intézményeket.
A baj csőstül jön: ötödik éve folyik véres háború a kontinens keleti peremén. Ismét olyan krízis, amely minden országot, áttételesen azok minden lakóját érinti, ám nem egyforma módon és intenzitással. Az agresszor szankcionálása, az orosz piacról való kivonulás, a stratégiai fegyverként használt energetikai kapcsolat felülvizsgálata, az olaj- és gázbeszerzés diverzifikálása: hatalmas költséggel járó feladathalmaz, és rendkívüli próbatétel Európa egésze számára 2022 tavaszától. Megint egy vonatkozás, amelyben az Orbán-kormány kelletlenül, vontatottan vagy egyáltalán nem végezte a szükséges átállás munkáját, és immár az új kormányra hagyott nagy ráfordításokat igénylő teendőket.
Most pedig aszály, erdőtűz, különösen a közép-és dél-európai térségben az energetikai és közlekedési rendszert sújtó vízhiány: mintegy gyakorlati bemutatót kaptunk a klímaváltozásról, amely kutatásból, modellszámításból, valamint nemzetközi szakmai és diplomáciai fórumokon évtizede taglalt témakörből brutális hirtelenséggel vált mai próbatételünkké.
Sajnos, megint elmondható, hogy a klímaváltozás problematikája olyan stratégiai vonatkozás, amelyet – ideológiai vakság okán vagy magánérdekből, az állami képesség hiányosságai miatt, ki tudja megmondani – a korábbi magyar kormány meglehetősen negligált. Az zöld átállást, digitalizációt, energiahatékonyságot célzó (RRF) uniós pénzeszközök megszerzéséhez szükséges feltételeket az Orbán-kormány nem volt képes, hajlandó teljesíteni; a hazai költségvetésben pedig egyszerűen sosem volt, és ma sincs, elégséges forrás mind erre.
Az EU intézményeihez való viszonyulásban azonban a 2026 áprilisi politikai fordulat változást hozott. Ez pedig bizonyosan javít a multikrízis minket érő hatásainak menedzselésében. A kihívás azonban hatalmas.
Itt jön a képbe a reziliencia ügye.
Annak egyik lényegi kérdése az alkalmazkodóképesség: a háztartások, vállalkozások, a nemzeti hatóságok és az uniós szintű intézmények vajon mit tudnak kezdeni az újabb és egyre makacsabb kihívásokkal.
Azok menedzseléséhez azonban nem elég a gyors reagálás; a hosszú távú hatások miatt tervezésre van szükség. Ez eminensen vonatkozik a klímaváltozásra, de az európai védelmi kapacitás kiépítése, és tágabban: az európai szuverenitás fogalmába tartozó képességek megteremtése is olyan ügy, amely távlatos és egyeztetett közös fellépést igényel.
A nemzeti szuverenitás eszményét hangoztató, de – a naponta felbukkanó botrányos ügyek tanulsága szerint – gyakran részérdekeket, magánzsebeket szolgáló ideológia nyilvánvaló zsákutca. Az volt az Orbán-rezsim alatt, de a nemzetállami (tagállami) szintű üzleti, technológia, monetáris, geopolitikai autonómia felé való visszalépés még idealizált esetben sem ígér működőképes választ európai keretek között, hiába jelenik meg az európai politikai palettán – „patrióta” vagy „szuverenista” megnevezéssel – máshol is ilyen karakterű mozgalom.
Amint a sokat idézett Draghi-jelentés tudatosította: az új, formálódó világrendbe kényszerített Európa számára az eddiginél több, nem pedig kevesebb közös érdekű ügy, projekt tervezése és menedzselés ígér kiutat, nem pedig a „nemzeti bajnokok” állami intervencióval, versenykorlátozással megkísért kinevelése.
J. A. Schumpeter munkássága óta számít közismertnek, hogy a modern piacgazdaság (kapitalizmus) fejlődésében egy zavaróan kétarcú jelenség szolgáltatja a kritikusan fontos hajtóerőt: ez a régi és az új folyamatos versengése. A gazdasági haladás menetében egyaránt érvényesül az innováció (új eljárás, új termék, új szervezet és piacszerkezet), és másfelől a régi kiszorulása: technológiai avulás, korábbi cégek piacvesztése és foglalkozások, készségek feleslegessé válása. Míg a tervgazdaságokban – de részben a piaci versenyt szociális vagy politikai megfontolásból korlátozó piacgazdaságokban is – az új kapacitások, eljárások a régiek mellé épültek, addig éles verseny esetén az új és hatékonyabb hamar kiszorítja a régit.
Különösen nagy technológiai fordulat és egyidejű társadalmi átalakulási szakasz egybeesése idején láthattunk gyors szerkezetváltozást, a régebbi helyébe lépő újdonságok hirtelen terjedését. Ilyen szakaszt nyitottak az olajkrízisek, kiszorítva az energiaigényes termékeket és eljárásokat. Az e-technológia elterjedésének szakasza is hasonló, és valami ilyesmi készülődik az átfogó digitalizáció, a robottechnológia, a mesterséges információ gyors terjedése következtében.
Nem véletlen, hogy az utóbbi időkben több kiemelkedő közgazdász részesült Nobel-emlékdíjban az innováció dinamizáló és kiszorító hatásainak kutatásáért. Szellemi kihívás és égetően fontos társadalmi-gazdasági feladat megtalálni azokat az intézményeket, döntési eljárásokat, kompenzációs formákat, amely kezelhető pályán tartják az innováció által generált folyamatokat. Tudható ugyanis, hogy az új, agresszív piaci szereplők és a gyökeresen új technológiák miatt fölöslegessé válnak vállalatok, egész ágazatok, valamint átmeneti időre az ott foglalkoztatottak. Az érintettek pedig keményen fellépnek állami védelemért, akár a globalizáció megállításért is. A magukat vesztesnek, veszélyben levőnek érzők hajlamosak populista politikusra szavazni, aki majd vámemeléssel, szubvencióval akarja kúrálni a „túlzott és igazságtalan” piaci verseny rájuk nézve kellemetlen következményeit.
Ugyanakkor éppen a legutóbbi évek gazdaságpolitikai eredetű sokkjaihoz fűződnek optimizmusra is okot adó megfigyelések. A durván szaporodó kormányzati beavatkozások, nem gazdasági motívumú vámintézkedések ellenére a nemzetközi termelési láncok a reálisan pesszimista elemzői várakozásoknál kisebb zavart szenvedtek el. A Trump-i brutális importvám-emelés inflációs és kereskedelem-mérséklő hatásainak kezdeti modellezése súlyos következményeket vetített elő; a tényadatok ugyan előjelükben visszaigazolták a modellszámításokat, de a mértéket felülbecsülték. Gazdasági veszteség így is keletkezett, az inflációs nyomás sem tűnt el, ám az érintett piaci szereplők adaptációs képessége sokat segített (és az ad hoc döntéseket hozó hatóságok is vettek vissza az intervencióból).
Ezek a tények, valamint a modern közgazdasági elmélet ajánlásai igencsak tanulságosak a hazai viszonyaink között. Minálunk a megelőző másfél évtized során kialakult kormányzati rendet az erőforrásokkal való rendelkezés magas hierarchikus szintre emelése jellemezte, és azzal a piaci verseny szisztematikus visszaszorítása járt együtt. A hatásköri túlcentralizáció a régóta ismert, bizonyítottan káros következményekhez vezetett, ilyen a lehetségesnél lassabb technológiai fejlődés és munkatermelékenység-javulás, kevesebb innoválás, az árupiaci verseny tompulása.
Mindezzel elvileg szembe lehetne állítani a „creative destruction” tudatos lassításából fakadó társadalmi előnyöket: a tompított szerkezeti változások miatt kevesebb a változás a foglalkoztatás világában, lassabb a vállalkozások cserélődése. Az állami árrögzítés, a kereskedelmi szerződésekbe való hatósági belenyúlás ígér bizonyos védelmet a társadalom egy részének. Igen ám, viszont a hatósági ár, tarifa előírása tompítja az önérdekre ügyelő gazdasági szereplők alkalmazkodási képességét, motiváltságát. A piaci normáktól érdemben eltérő hatósági ár közgazdasági értelemben tévesen ösztönöz, amennyiben tartósan eltéríti a fennálló árjelzéseket azoktól, amelyek az állami intervenció lezárultával a piacon ténylegesen érvényesülni fognak.
A közérdekre hivatkozó, de valójában rövidtávú politikai hasznot kereső hatósági intervenció következtében tehát lassabb a piaci avulás és kisebb a jelenlegi alkalmazkodási veszteség, ám sokkal több lesz később. Ez nem jó gazdaságpolitika. A leginkább hátrányosan érintetteket célzott, átgondolt szociálpolitikai eszközökkel hatékonyabban lehet megtámogatni, mint az árrendszer manipulálásával.
A piactorzításból fakadó potenciális veszteségek sokszorozódnak polikrízis idején.
Ugyanis éppen az avulásnak kitett termelési, foglalkoztatási, értékalkotási szerkezet megnyújtott idejű fennmaradása az, ami törékennyé, sebezhetővé tesz egy gazdaságot a gyors változások világában.
A reziliencia lényege az adaptációs képesség, az pedig sérül a kiterjedt versenykorlátozással.
Ezek a megfontolások nagyon is a mának szólnak. Magyarország sokszoros kihívásoknak van kitéve, a többi európai országgal együtt. Eléggé ütésálló, reziliens a gazdaságunk, társadalmunk? A nemzetközi összehasonlító mutatók vegyes képet tárnak elénk, ami a klímaváltozásra, a digitális átállásra való felkészültségünket illeti.
Biztathatjuk magunkat azzal, hogy történelmi tapasztalataink szerint a különféle sokkokon valahogy mindig túljut a társadalom. De nagyon nem mindegy, hogy milyen viszonyok között érnek a próbatételek, és hol tartunk az új feladatokra való készülődésben. A megelőző időszakból megörökölt hatósági szabályok tömege leront az alkalmazkodási képességen, és amíg érvényben van, hibás ösztönzést fejt ki.
Következik ebből a mielőbbi korrekció javaslata, a versenyviszonyok helyreállítása.
A hátrányosan érintettekre mindig gondolni kell: kompenzáció, esélyjavító támogatás, a törékeny szociális viszonyok beszámítása. A piaci verseny ösztönző erejétől azonban nem szabad megfosztani a gazdaság szereplőit.
Címlapkép forrása: Portfolio
Napi