Halottról jót vagy semmit – tartja a mondás, bár állítólag a latin eredetinek az az értelme, hogy elhunytról csak igazat állítsunk. Jason Arday halála nem könnyíti meg azok dolgát, akik véleményt akarnak formálni a minden érdekessége mellett végül sajnálatosan alakult ügyében, amely egyszerre szól róla magáról, valamint arról, hogy az etnikai viszonyok mennyire átszövik ma is egy olyan fejlett társadalom életét, mint a brit. Szól továbbá a felsőoktatásban – sőt a világ egyik elitegyetemén – zajló szelekcióról: kiből lehet valaki? Végső soron pedig arról: milyen világban élünk?

Arday története röviden így foglalható össze: általa visszautasított plágiumvádak és az igazmondásával kapcsolatban sorozatosan felmerült kétségek nyomán nemrég lemondott a Cambridge-i Egyetem 41 éves, különös életutat bejárt, neurodivergens oktatásszociológusa, akit pár éve az egyetem legfiatalabb fekete professzoraként vettek fel. Majd kilenc nappal később váratlanul meghalt, alig azt követően, hogy az Egyesült Államokban megjelent a memoárja. Gyerekeket hagyott hátra. Az ügyet hetek óta vitatják Nagy-Britanniában; vannak, akik szerint egyenesen a média hajszolta Arday-t a halálba.

Nem egyértelmű, hogy az átlagos ghánai szülőktől már Londonban született oktató mennyit plagizált és mennyi valótlanságot állított önmagáról is, akár részben szintén vitatott gyermekkori sajátosságaival (mutizmus, diszlexia, autizmus) vagy felnőttkori sportteljesítményével kapcsolatban (egyik állítása szerint hat nap alatt csaknem ezer kilométert futott le.) De az tény: egyetemek cáfolták, hogy, mint állította, vendégprofesszor lett volna náluk, és azt is tudni lehet, már évekkel azelőtt hisztérikusan reagált más tudósok megkereséseire, akik kétségbe vonták írásainak eredetiségét, hogy most júliusban nyilvánosan is plágiumvád érte volna. „Ahelyett, hogy azzal töltené az idejét, hogy megpróbálja felszámolni a rasszizmust és a fogyatékosságellenességet, ön, feltételezem, órákat töltött azzal, hogy hibákat keresve átrágja magát a munkámon […] Öntől minden továbbit bántalmazásnak és zaklatásnak tekintek majd” – írta egyiküknek. Majd feljelentette a rendőrségen, ahogy másokat is.

Ne úgy képzeljük az elitegyetemeket, hogy ott szórakozott professzorok fura, ámde ártalmatlan dolgokkal foglalkoznak. Nemcsak tudást, szemléletet is átadnak a jövő befolyásos embereinek. Cambridge-ben konkrétan a leendő világelitnek, ezért is érdemel különös médiafigyelmet. „Urald az egyetemeket, és mindent uralsz!” – mondta egy interjúnkban Peter Boghossian amerikai filozófiaoktató. „Elhallgattatnak, kinyírnak, nácinak, rasszistának, mikroagresszornak neveznek. Nem is kell mindent elfoglalniuk. Elég csak a felsőoktatást, a többi már jön magától” – tette hozzá. Most a Cambridge-i Egyetem kancellárja – Lord Smith, baloldali felsőházi tag – azt mondta: rasszista gyűlölethullám alakult ki Arday körül.

Cambridge-nek, ahol tavaly a 6180 oktatóból egészen pontosan 75 volt fekete (nem mintha számolnák!) igencsak kapóra jött a halmozottan hátrányos helyzetből induló, de médiatudatos – már elnézést az elhunyttól – díszpinty a regényes történetével (és egy jelentéktelen egyetemen szerzett doktorátusával). Szépítette az úgynevezett DEI-mutatót (diverzitás, egyenlőség, befogadás), amivel nyüstölik a túl fehérnek tartott intézményeket. Csak éppen akkorára dagadt közben az Arday-sztori – amelyet fura állításaival ő is rendesen dagasztott –, hogy maga sem bírta el a terhét, annak iskolapéldájaként, hogyan sül el balul a lehet, hogy valaha jó szándékú, de adott esetben csak hangzatos, kvótaembereket felmutató esélyegyenlőségi politika. Mégpedig azoknak ártva a leginkább, akik megérdemlik, hogy tehetségük és szorgalmuk okán felkarolják őket.