Az európai földgázpiacon ma már elég egyetlen geopolitikai szikra ahhoz, hogy az árak úgy lőjenek ki, mintha puskaporos hordó kapott volna lángra. A következmények pedig messze túlnyúlhatnak az energiakereskedők világán, begyűrűzhetnek a vállalatok költségeibe, az inflációba, végül az állami költségvetésbe is. Egy geopolitikai konfliktus, egy újabb szankció vagy akár a Hormuzi-szoros körüli feszültség elég lehet ahhoz, hogy elszabaduljanak az árak. Pedig alig néhány éve még egészen más világban élt Európa. A Covid előtti évtizedet lassan csökkenő energiaárak jellemezték, amihez vállalatok és államok egyaránt hozzászoktak.

A magyar cégek, köztük a kis- és középvállalatok (kkv-k) jelentős része számára természetes gyakorlattá vált, hogy évről évre új energiabeszerzési tendert írjanak ki, abban bízva, hogy a következő szerződésük legalább olyan kedvező lesz, mint az előző. Hosszabb távú védekezésre, az árkilengéseket tompító fedezeti politikára ebben a világban kevesebb figyelem jutott. Aztán a Covid után felborult az asztal. A földgáz ára emelkedésnek indult, az energiaválság szélsőséges helyzeteket hozott. Azok a vállalatok, amelyek nem készültek fel az árrobbanásra, súlyos helyzetbe kerülhettek, egy részük el is bukott.

Szépfy Márton E2 Hungary Zrt. vezérigazgatója szerint ugyanez a probléma állami szinten is megjelent. Magyarország úgy kényszerült a lakossági energiaellátás finanszírozására, hogy nem rendelkezett megfelelő fedezési politikával, ennek költsége pedig a költségvetésben jelent meg. Közben Európa alapjaiban rendezte át a gázbeszerzését. Az orosz gáztól való függés csökkentésével egyre nagyobb szerepet kapott a hajókon érkező cseppfolyósított földgáz, az LNG.

Csakhogy ennek ára van. Méghozzá nemcsak átvitt értelemben. Az LNG ugyanis világpiaci termék. Amikor Európa egy hajórakomány gázért bejelentkezik, már nem pusztán a szomszédos országokkal vagy néhány regionális szereplővel versenyez, hanem lényegében a világ többi vásárlójával. 

De ennek végül milyen ára lesz? Ebben az új világban pedig már nem pusztán az számít, honnan érkezik a gáz. Legalább ilyen fontos, hogy egy vállalat – vagy éppen egy egész ország – hogyan védekezik az árak hirtelen kilengései ellen. „Mert amikor egy fix áras energiabeszerzés időzítésén milliárdok múlhatnak, rossz pillanatban szerződni már nem egyszerű üzleti tévedés. Olyan, mint a pénzfeldobás vagy a rulett” – mondta az Indexnek Szépfy Márton. És Magyarország ezen a rulettasztalon komoly tétekkel játszik.

Nem az a cél, hogy eltaláljuk a gáz árát

Létezik egy földgázbeszerzési módszer, amellyel az árak kiszámíthatatlanságából fakadó kockázat egy részét ki lehet védeni. Ezt nevezik fedezési politikának. A kifejezés elsőre bonyolult műveletet sejtet, a mögötte álló logika azonban jóval egyszerűbb: nem kell megvárni, hogy a piac döntse el, mennyit fogunk fizetni az energiáért. Szépfy Márton, az E2 Hungary Zrt. vezérigazgatója ezt a kötvénypiachoz hasonlította. Ahogy ott léteznek változó és fix kamatozású konstrukciók, úgy az energiabeszerzésnél is lehet olyan árat fizetni, amely együtt mozog a tőzsdével, és olyat is, amelyet előre rögzítenek.

Ez különösen akkor válik fontossá, amikor a piac vadul mozog. Ha ugyanis valaki mindent változó áron vásárol, teljes egészében ki van szolgáltatva az árhullámoknak. Ha mindent egyetlen pillanatban fixál, akkor viszont óriási jelentősége lesz annak, hogy jó vagy rossz pillanatban kötötte-e meg az üzletet. A fedezési stratégia éppen ezt a kockázatot próbálja szétteríteni: nem egyetlen időpontra és egyetlen árra tesz fel mindent. Magyarország esetében azonban van még egy csavar a történetben.

Itt lépjünk egyet hátra! A rezsicsökkentés miatt az állam a lakossági fogyasztás után lényegében előre meghatározott, fix bevétellel számolhat. A másik oldalon viszont ott van a gáz beszerzési költsége, amely már korántsem feltétlenül fix. Szépfy szerint a hosszú távú forrásszerződések elsősorban tőzsdeindexáltak, vagyis a beszerzési költség együtt mozoghat a piaccal. Így áll elő egy meglehetősen kényelmetlen helyzet: az egyik oldalon fix a bevétel, a másikon változhat a kiadás. A kettő közötti kockázat pedig végső soron az államnál marad.

Éppen ezt kellene megfelelő fedezési stratégiával kezelni. Az E2 Hungary már a Covid előtt arra próbálta rávenni ügyfeleit, hogy az évről évre megkötött, rövid távú fix áras szerződések helyett hosszabb távú, tőzsdeindexált konstrukciókban gondolkodjanak, amelyekhez tudatos fixálási stratégia társul. A vezérigazgató szerint ennek az energiaválság idején látványos eredménye lett. Nem azért, mert előre látták, mikor következik be az árrobbanás. Hanem azért, mert úgy készültek fel, hogy ne is kelljen eltalálniuk.

Mi köze Louisianának a magyar gázárhoz?

A fedezési politika azonban csak az egyik része a történetnek. Hiába próbálja ugyanis egy vállalat évekre előre kiszámíthatóbbá tenni az energiaköltségeit, ha az ár továbbra is ugyanahhoz az európai piachoz kötődik. Ahhoz a piachoz, amely az elmúlt években maga is alapvetően megváltozott. Amíg Európa ellátásában meghatározó szerepe volt a vezetéken érkező földgáznak, elsősorban az számított, mi történik a kontinensre vezető útvonalakon és az exportáló országokban. Az LNG térnyerésével azonban Európa sokkal közvetlenebbül kapcsolódott rá a világpiacra. Ezzel új beszerzési lehetőségeket szerzett, de új kockázatokat is magára vett.

Egy távoli válság, amely korábban csak áttételesen érintette volna az európai gázárakat, ma már sokkal gyorsabban megjelenhet az itteni árakban is. Szépfy erre a Hormuzi-szoros körüli krízist hozta példaként: szerinte az LNG növekvő szerepe miatt az ilyen világpiaci zavaroknak Európa ma jóval közvetlenebbül kitett. De ha az európai árkörnyezet ennyire érzékennyé vált, felmerül a kérdés: muszáj-e egy magyar vállalat által fizetett gázárat kizárólag az európai piachoz kötni? Ehhez azonban ki kell lépnünk az európai gázpiac keretei közül, és át kell néznünk az Atlanti-óceán túloldalára.

A Henry Hub egyszerre egy louisianai földgázvezeték-elosztó neve és az észak-amerikai földgázpiac egyik meghatározó árindexének alapja: az itt kialakuló ár benchmarkként szolgál a piacon, ehhez kapcsolódik a határidős földgáz-kereskedés is. Szépfy szerint ennek egyik előnye, hogy egészen más piaci környezet áralakulását tükrözi, mint az európai indexek. A másik pedig az idő, hiszen míg az európai indexek esetében (TTF) jellemzően egy-két éves időtávon lehet versenyképesen fedezni az árakat, a Henry Hubhoz kapcsolódó piacon akár három, négy vagy öt évre előre is lehet erre lehetőség. Ezen a ponton azonban könnyű félreérteni, miről is van szó.

Vagyis nem feltétlenül a gáz útvonala változik meg, hanem az, hogy mi alapján számolják ki az árát. Ez az E2 által kínált konstrukció ráadásul nem rövid távú fogadás az amerikai árakra. A társaság legalább hároméves futamidővel kínálja, mert Szépfy szerint az amerikai indexhez kötött árazás előnye éppen közép- és hosszú távon használható ki. Első pillantásra ez pusztán technikai különbségnek tűnhet, valójában azonban ennél jóval többről van szó: egy Magyarországon elfogyasztott köbméter gáz fizikai útja és az ára mögött álló piac két külön történetté válhat.

Amerikai árképlet lehet a menekülőút az európai kilengések elől

Adódik azonban egy kérdés: ha mindez előnyös lehet a fogyasztónak, miért éri meg a kereskedőnek? A válaszhoz vissza kell mennünk oda, ahol a földgáz útja elkezdődik: a beszerzéshez. Szépfy elmondása szerint a cégcsoport nagyobb, amerikai LNG-szállítmányokra vonatkozó forrásszerződéssel rendelkezik. Ennek árazása eleve a Henry Hubhoz kötődik. Vagyis az amerikai index az E2 számára nem a folyamat végén, az ügyfélnek kínált konstrukciónál jelenik meg, hanem már a beszerzésnél.

Az európai gyakorlatban azonban közben történhet még egy lépés. Egy kereskedő vásárolhat Henry Hub-indexált forrást, majd ezt egy pénzügyi művelettel átválthatja az Európában megszokott TTF-indexálásra. Innentől már ezen az alapon értékesítheti tovább a gázt az ügyfeleinek. Az E2 konstrukciójában éppen ez a köztes lépés marad ki. A társaság a Henry Hub alapján megvásárolt forrás árazását nem cseréli át TTF-re, hanem ugyanezt az indexálást viszi tovább a fogyasztó felé. Ezzel az indexváltással járó tranzakciós költségek egy része is megspórolható.

Ráadásul nem pusztán az számít, hogy éppen melyik index mutat alacsonyabb árat, hanem az is, mennyire vadul mozog az az ár. Az észak-amerikai és az európai gázpiac ugyanis eltérő helyzetben van. Az amerikai piac mögött jelentős kínálat áll, miközben Európa sokkal inkább a rendelkezésre álló forrásokért versengő vevőként jelenik meg. Ez azért lényeges, mert egy keresletvezérelt piacon a gáz ugyan elérhető lehet, de egy szűkös helyzetben csak egyre magasabb áron. A Henry Hub sem mozdulatlan, de a kilengések ott kisebbek annál, amit hasonló helyzetekben, mondjuk egy hideg tél esetén Európában lehet tapasztalni.

„És éppen itt válik igazán fontossá a két piac közötti különbség. Nem feltétlenül az a döntő, hogy az amerikai indexhez kötött gáz egy adott pillanatban olcsóbb-e, hanem az is, hogy az ár mennyire kiszámítható hosszabb távon. Egy kevésbé hektikusan mozgó piachoz kötött konstrukció mérsékelheti a hirtelen árkilengésekből fakadó kockázatot. Vagyis nem feltétlenül az a kérdés, hogy ma hol lehet olcsóbban gázt venni. Hanem az, hogy három-öt év múlva melyik piachoz kötött ár tartogathat kevesebb kellemetlen meglepetést” – mondta az Indexnek Szépfy Márton.

A konstrukció lényege egyszerű: az E2 eleve Henry Hub-indexhez kötve vásárol amerikai LNG-forrást, majd ezt az árazást közvetlenül továbbviszi az ügyfelei felé, ahelyett, hogy közben átváltaná az Európában megszokott TTF-indexre. Ezzel egyrészt megspórolhatja az indexváltás bizonyos költségeit, másrészt egy, kevésbé hektikusan mozgó piachoz köti a fogyasztó által fizetett árat. A lényeg ezért nem az, hogy a Henry Hub minden pillanatban olcsóbb-e az európai piacnál, hanem az, hogy hosszabb, három-öt éves időtávon kiszámíthatóbb árazást és kisebb kitettséget jelenthet-e a hirtelen árkilengésekkel szemben.

A rezsicsökkentés másik oldala

Csakhogy az energia árának van egy másik oldala is. Eddig azt vizsgáltuk, hogyan lehet a vállalatokat vagy akár az államot megvédeni a piac hirtelen kilengéseitől. De mi történik akkor, ha maga a fogyasztó egyáltalán nem érzékeli ezeket a kilengéseket? Magyarországon a rezsicsökkentés éppen ilyen helyzetet teremt. A lakosság által fizetett ár nem követi a piac mozgását, így a fogyasztó számára kevésbé jelenik meg az a jelzés, hogy bizonyos időszakokban az energia drágább vagy szűkösebben áll rendelkezésre.

Ennek következményei nem állnak meg a háztartások villanyszámlájánál: bizonyos időszakokban a vállalatok költségeire is hatással lehetnek. A probléma leginkább a délután négy és este tíz közötti órákban válik láthatóvá. Ebben az időszakban a lakosság az ország teljes villamosenergia-fogyasztásának közel felét adhatja. Ha ilyenkor megugrik a háztartások fogyasztása, az növelheti a villamos energia piaci árát is. Ezt a magasabb árat azonban a rezsivédelem miatt nem feltétlenül a lakosság érzékeli közvetlenül. A számla egy része máshol jelentkezik.

Azoknál az ipari és vállalati fogyasztóknál, amelyek ezekben az órákban szintén a piacról vásárolják az energiát. Szépfy Márton érvelése szerint így egy látszólag kizárólag lakossági intézkedésnek versenyképességi következménye is lehet:

Ez pedig egy kényelmetlen ellentmondáshoz vezet. A lakosság védelme és az ipar versenyképessége bizonyos időszakokban ugyanannak az energiarendszernek a két oldalán találkozik. Ha a háztartások fogyasztását sikerülne a drágább órákból részben olcsóbb időszakokra átterelni, Szépfy szerint az nemcsak a teljes rendszer terhelését mérsékelhetné, hanem a vállalatokra nehezedő árnyomást is.

Ehhez azonban az árazásnak valamilyen módon jeleznie kellene a fogyasztónak, hogy nem minden kilowattóra ugyanannyi. És talán éppen ez az egyik legnehezebben érzékelhető része az egész energiapiacnak: a fogyasztó számára az áram és a gáz folyamatosan rendelkezésre álló szolgáltatásnak tűnik. A háttérben azonban sem a rendelkezésre álló mennyiség, sem annak ára nem magától értetődő, és főleg nem állandó.

A helyzetet tovább árnyalja, hogy miközben az energia áráról és beszerzéséről beszélünk, Magyarországon a földgáz esetében maga az infrastruktúra jelentős tartalékokkal rendelkezik. A hazai földgázszállító- és elosztórendszert úgy építették ki, hogy évente közel 20 milliárd köbméteres fogyasztást is képes legyen kiszolgálni, miközben az ország tényleges fogyasztása jelenleg 8,5–9 milliárd köbméter körül alakul. Vagyis ezen a területen nem feltétlenül a rendszer fizikai korlátai jelentik a problémát:

A villamosenergia-rendszernél viszont éppen fordított a helyzet. Miközben az ország elektrifikációja felgyorsult és a napelemes termelés is jelentősen bővült, az elosztóhálózat képességei nem fejlődtek ugyanilyen ütemben. Ez pedig egészen más típusú kockázatot jelent: itt már nemcsak az a kérdés, mennyibe kerül az energia, hanem az is, hogy a rendszer mennyire képes alkalmazkodni az átalakuló termeléshez és fogyasztáshoz.

(Borítókép: Kapitány  István 2026. május 11-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index)