Minden a szexről szól, kivéve a szexet – szól a tévesen Oscar Wilde-nak tulajdonított hangzatos tételmondat, ami aztán úgy folytatódik, hogy valójában a hatalomról szól, de ez szintén téves, mert ideális esetben inkább a kapcsolódásról szól. A modern prüdéria, a steril tudományosság és pornográfia abszurd hármasa között csapongó mai világban örömmel fogadhatunk minden filmet, ami tabuk és profán öncélúság nélkül csempészi vissza az testiséget a filmvászonra, és a Csak egy éjszaka is ezzel a szándékkal fut neki a romantikus komédia feltámasztásának.

Csak egy éjszaka, vagy lidérces órák?

A műfaj a streaming térnyerésével jelentősen visszaszorult a mozikból, a közelmúltban csupán Will Gluck Imádlak utálni című romkomja ért el kiemelkedő mozis nézőszámokat, de azt sem annyira a minősége, mint inkább a vonzó szereposztása miatt (Sydney Sweeney és Glen Powell alakítják benne a civakodó szerelmeseket).

A Csak egy éjszaka a 2010-es évek egyik sikeres akció-horror sorozatának, A bűn éjszakájának az alapötletét veszi kölcsön, amiben az Amerikában elburjánzó erőszaknak úgy veszik elejét, hogy az év egy bizonyos napján szabaddá teszik a fosztogatást és a gyilkolást. Will Gluck új filmjének világában eltörlik a házasság előtti szexet, ezzel gátat szabva a nemi betegségeknek és a nem várt tiniterhességeknek, ezzel együtt az alkalmi kalandozásoknak is. Akad azonban egy nap, amikor mindenki önfeledten szeretkezhet, ott és azzal, akivel csak akar – de csak óvszerrel. Az állampolgárokat ugyanis egy csuklóba épített biocenzor révén figyelik a rend őrei, nehogy valami meggondolatlanságot műveljenek a feltörő hormonok hevében.

Idősebb nézőként megrökönyödve figyeljük, hogy a szereplők milyen magától értetődő természetességgel fogadják el ezt a totalitárius poklot, de a film valójában nem nekünk szól, hanem a felnövekvő TikTok-generáció fiataljainak, akik a statisztikák szerint minden korábbi nemzedéknél kevesebbet szeretkeznek, miközben minden korábbinál több szexuális ingerrel bombázzák őket az interneten és az okostelefonokon keresztül.

Mégis egyre többen küzdenek magánnyal, elidegenedéssel, alapjaiban inogtak meg a társas kapcsolatok (legyen az házasság vagy egyszerű párkapcsolat). A szexuális forradalom felfalta gyermekeit, és a mindent átszövő közösségi médiatérben a szabadság helyett maradt a megbélyegzési kényszer, a prüdéria és a szabadosság ördögi kettőse. Semmi felszabadító nincs abban, hogy a magánügy és a közügy között ennyire elmosódtak az egyébként sem világos határok – például, hogy mikor mit illik felvennie egy nőnek vagy egy férfinak.

A Csak egy éjszaka alapötlete tálcán kínálná a társadalmi önreflexiókat az alkalmi kapcsolatok és a házasság kérdéseiben, de ezeket nem véletlenül kerüli ki. Nem akar megosztó lenni, nem akar érveket vagy ellenérveket felsorakoztatni azzal kapcsolatban, hogy miért szentség a gyermeknemzés vagy a házasság.

Mintha csak az intézmény paródiája lenne, ami egyszerű dogmaként hivatkozik a tiltásra, és nem a természetből fakadó ajánlásként, a társadalom jótékony kötőanyagaként, amihez a viszonyulásunk is teljesen más a mai, alapvetően ellenkulturális térben, mint volt az száz vagy ezer évvel ezelőtt. A filmben, bár nem hangzik el semmiféle keresztény szempont, ami miatt törvényi szintre emelik a házasság előtti szex tiltását, van ennek a felütésnek valamiféle keresztényellenes felhangja, ellenben az óvszerhasználat kényszerét Obamához kötik, ezzel is tompítva a film általam feltételezett indoktrinációját.

A készítőknek valójában mindegy is volt, hogy ideológiailag hová sorolja magát a néző, mert a fiatalokat sem nagyon érdekli az ilyesmi. A romantika, a testiség és a szerelem viszonya azonban annál inkább, és ezekben már nagyon is jól teljesít a Csak egy éjszaka. A műfaj törvényeinek alapos ismereteiről árulkodik, hogy ha a furcsa felütéssel nem is tudunk mit kezdeni, könnyű drukkolni a hősöknek. 

óvszert rabolnak egy patikából, popsztárokkal és magabiztos famme fatale-okkal akadnak össze, egyiküket behálózza egy szexuális ragadozó, miközben a másikat kirabolja egy – ebben a kontextusban teljesen értelmezhetetlen, de épp ezért vicces – örömlány. A hősök közben pedig veszekednek, gúnyolódnak, húzzák egymást– a színészek között tehát izzik a szexuális feszültség, nem is lehet kérdés, hogy az útjuk végül egymáshoz vezeti őket.

Kérdés, hogy a furcsa alapötlet inkább eltántorítja vagy meghozza-e a közönség kedvét a filmhez (aminek az előzetese is egy csípős hangulatú románcot vetít előre, hogy aztán kiderüljön, milyen önkényes világban is játszódik), pedig az alkotók rengeteg pikáns geggel dolgoztatják a rekeszizmainkat (Barbaro karaktere pél­dául ismert popslágerek átiratainak éneklésével keresi a kenyerét, így lesz Robyn Dopamin című slágeréből vaginakenőcsről szóló reklámszöveg), a főhősöknek pedig létező karaktere, szerethető, azonosulható jelleme van azon túl is, hogy jól néznek ki. A 

és amiben a ma felnövő generáció is igyekszik élhető kapaszkodási pontokat keresni. A hősök valójában nem szabados szexet vagy vad vonzalmat, hanem figyelmet, biztonságot és szabadságot, érzékiséget és érzékenységet keresnek, még ha romkomos éretlenségükből ezt nem is képesek egyértelműen megfogalmazni – mert minden a szexről szól, kivéve a szexet.

Korábbi írásaink hasonló témában:

• Többesélyes szerelem - Mindörökké veled - Mágikus, merész, meseszép utazás - June & John - Kész dráma - Hogyan kaszálj nagyot - Meghívás - Az ördög Pradát visel 2.