Pest központi tereinek versenyében annak idején az élen szerepelt a korabeli Városháza tere, a későbbi Eskü tér, majd a mai Március 15. tér őse. Az Erzsébet híd megépültvel gyökeresen megváltozott térség egyfajta kapuja lett a pesti oldalnak.

„Nem tehetjük magunkévá azt a nézetet, mely a hidat az Eskü tér és a Rudas fürdő között kívánja építeni. Műszaki lehetetlenség nem forog ugyan fenn, de a híd ezen a helyen mindenképp és teljességgel célszerűtlen volna, kivéve a gyalogközlekedés jelen esetben egészen lényegtelen szempontját. A forgalom aránytalanul fontosabb, sőt döntő egyéb követelményeinek itt a híd egyáltalán meg nem felelhetne. Hiányoznék erre a legfőbb feltétel, hogy t. i. a híd valamely nagyobb forgalmú érnek közvetlen folytatását képezze. Erre az Eskü téren gondolni sem lehet, hacsak a Kerepesi út teljes szélességében a Dunáig nem vezettetik. De ez oly óriási költséget igénylő művelet volna, melyet a főváros az állam segélyével sem volna képes elviselni s a cél sem állana vele arányban.”

A Fővárosi Közmunkát Tanácsa 1890 nyarán megtartott ülésének eredményeként elkészült előterjesztést Tarr László az Erzsébet híd és a mellette álló Belvárosi plébániatemplom kapcsolatával foglalkozó tanulmányában idézi.

A szerző felidézi, hogy a főváros 1885-ben tett javaslatot újabb állandó dunai átkelőhelyek létesítésére (az 1849-re elkészült Széchenyi lánchíd és az 1876-ban átadott Margit híd után), amire a Közmunkák Tanácsa csak öt évvel később reagált a fent említett ellenvetésével. Az akkori hídvitára végül az 1889-ben kinevezetett új pénzügyminiszter, Wekerle Sándor tett pontot, és biztosított költségvetést két új dunai átkelő megépítésére. Ennek egyike lett a csak jóval később, 1903-ban átadott Erzsébet híd (ezt időközben „beelőzte” az 1896-re elkészült Ferenc József – ma Szabadság – híd), amelynek megépítése együtt járt a pesti oldal belvárosi részének radikális átalakulásával, ezzel együtt a mostani Március 15. tér megszületésével.

A mai Budapest középső területe mindig is ideális terepnek bizonyult a Dunán való átkeléshez: már ősidők óta révátkelő működött itt, így az sem meglepő, hogy a római korban is kapcsolat létesült a nyugati parti Pannónia provincia és a keleti mezőgazdasági területek között. A II. században a folyó jelentette a Római Birodalom keleti határát, s ezáltal megfelelő védelemről is szükséges volt gondoskodni, ekkor épülhetett meg a későbbi erődrendszer első változata, igaz, ennek tárgyi bizonyítéka a régészek szerint nem maradt fenn.

Ókori és középkori kövek

Az átkelést védendő jelentősebb katonai erődítmény csak a IV. században épült – ez lett a Castellum contra Teutanum, amelyet sokáig Contra Aquincum névvel azonosítottak be, de a későbbi kutatások már északabbra, a Rákos-patak torkolatánál lévő hídfőállásra helyezik. Az Erzsébet híd építésekor feltárt leletek tanúsága szerint az erőd egy enyhén rombusz alakú, 84x86 méter kiterjedésű építmény volt, igen jelentős, akár 3,5 méteres falvastagsággal megerősítve. A rómaiak kivonulása után az erődítményt idővel visszavette a természet, majd a középkortól formálódó későbbi kereskedőváros, 

A térség történetének következő meghatározó állomása a mai plébániatemplom ősének kialakulása, ami nem sokkal a honfoglalás utánra datálható. Ugyan konkrét tárgyi emlékek itt sem maradtak fent, de feltételezhető, hogy már a XI. században ókeresztény templom állhatott itt. Erre leginkább az enged következtetni, hogy a 2000-es évek elején XI. századi sírokat találtak a sekrestye alatt, ami az évszázadokon keresztül fennálló temetkezési szokások szerint templomot is feltételez, hiszen sokáig csak templomkertben engedélyeztek temetést.

Emellett a korabeli krónikák szerint a Duna túlpartján 1046-ban vértanúhalált halt, majd később szentté avatott

majd pár évvel később innen szállították Csanádra, de I. András király rendelkezett arról, hogy Gellért hátrahagyott ereklyéjének méltó helyet létesítsenek. A templom a XIV. század folyamán jelentősen átépült és bővült, ekkor már a gótika stílusjegyeit lehetett fellelni rajta. Mátyás és I. Ulászló idejében újabb szentélyekkel egészült ki, majd 1541 után, a török megszállás idejében egy ideig dzsáminak is használták. A XVIII. században – a török uralom elmúltával és egy tűzvész után – újabb átépítés következett, a gótikus alapokra ekkor barokk stílusú főhajó és tornyok épültek.

A XVII-XVIII. század során a templom körül kezdett kialakulni Pest polgári városközpontja városházával, főtérrel, majd az 1717-ben, elsőként alapított középiskolával, a Piarista Gimnáziummal. Az egyes korabeli térképeken Forum Principale-nak jelölt főtér a mai Március 15. tér északkeleti oldalánál, a Piarista utcánál, részben a Piarista Gimnázium tömbje helyén terült el.

A templom mögött, az akkori tér déli oldalán alakították ki több ütemben a Városházát (Praetorium), amelybe a török hódoltság utáni felszabadulással létrejött pesti városi tanács költözhetett. Eleinte két szomszédos, gazdátlanul maradt épületet vehettek birtokba, amelyeket némi felújítás és átalakítás után használhattak, de hamar kiderült, hogy a folyamatosan bővülő hivatali funkciókat ez az ideiglenes épületpár nem tudja megfelelően ellátni.

Toronyból figyelték a tüzet

A terjeszkedéshez 1702-ben a szomszédos telket is megvásárolta a városi tanács, ide épült 1710-re a Városháza új és az ábrázolásokról is ismert szárnya. Fölé tíz évvel később emelték az első tornyot, amit Pauer (Paur) János-György építőmester és Hochecker György ács húzott fel, s innen tudták az őrök figyelni a városban fellobbanó tűzvészeket. Ezt egy évvel később, 1721-ben megmagasították; később megrepedt, ezért kénytelenek voltak visszabontani. Az újjáépített torony 1755-ben készült el Schlepp József kőművesmester vezetésével.

A XIX. század elejére Pest lakossága, kereskedelme és ipara folyamatosan növekedett, a városfalak és -kapuk lebontásával a korábbi külső részek elkezdtek egybeépülni a városmaggal, lendületes fejlődés kezdődött, ami egyre komolyabb adminisztratív terhet rótt az elöljáróságra. A század elején már elodázhatatlannak tűnt a városháza bővítése emeletráépítéssel, amire évtizedes halogatás után végül 1838-ban bólintottak rá a tanácstagok. A munkálatokhoz szükséges építőanyagot is beszerezték, és az udvaron halmozták fel, majd 

Az árvíz hatására a város egész szerkezetét, védelmét is újra kellett gondolni, akárcsak a Dunához közeli Városházát. A bővítés helyett a meglévő épület megerősített alapjaira épülő tejesen új palota felhúzása mellett döntöttek, aminek a tervezésével, akárcsak előzőleg a bővítési programmal, Kasselik Ferenc pesti építőmestert bízták meg, az attikatervre pedig Hild József tett javaslatot. Szerdahelyi Márk az újonnan építendő pesti Városháza gazdag szobordíszítéséről írt tanulmányában hangsúlyozta, hogy Kasselik szerepe üdítő kivétel a korszak nagyszabású világi és egyházi építkezései és épületdíszítései között, mivel az ilyen jellegű megbízásokat rendre külföldi mesterek kapták.

Az „árvízbiztos” alapokra épített új városházát 1842 őszén adták át, ekkor kezdődhetett meg a hivatalok beköltözése, de a külső és belső munkálatok még évekig elhúzódtak. A két emeletre egy harmadik is került, majd elkészülhetett az eredeti tervekben is szereplő szobordíszítés, amelynek kifaragására Bauer Mihály szobrászművészt kérték fel pályáztatás nélkül. Ő tizenegy egészalakos, allegorikus figura megalkotására kapott megbízást, amelyek a Hild-féle attikára kerültek, a torony előtti díszítősorként. A munkát végül Uhrl Ferenc szobrászművésszel közösen végezték.

Bauer Mihály és Uhrl Ferenc műve a reformkori Pest egyetlen megvalósult, középületet díszítő, helyi szobrászok által készített monumentális szoborciklusa. Különös értékét azonban nemcsak ez adja, hanem az is, hogy rácáfol a korszak sajátos »gyakorlatára « is, hiszen nemhogy elkészült a tervezőasztalon megrajzolt épületszobrászati koncepció, de a kivitelezés annál gazdagabban valósult meg. (Szerdahelyi Márk)

Koronázási eskü

A korábbi Fő teret egy időben Városháza térre (Stadthaus platz) nevezték át, 1872-ben Egyháztér lett, majd I. Ferenc József koronázási esküje nyomán, amelyre a plébániatemplom előterében került sor, 1874-től Eskü tér névvel vált ismertté. A koronázási szertartás másik fontos eseménye a mai Széchenyi István, akkori Ferenc József téren zajlott, a Lánchíd pesti hídfőjénél kialakított koronázási dombon, amely teret sokáig a város új főterének szánták. Az Eskü tér mellett, a szűkös és girbegurba utcák között számos kisebb egyéb tér is kialakult (Hal tér, Kígyó tér, Petőfi tér, Rózsa tér, Sebestyén tér és a Ferenciek tere), amelyek mind egy-egy alközpontként szolgáltak.

Az állandó helyhiánnyal küszködő Városháza egyes irodáit fokozatosan ki kellett költöztetni eleinte ideiglenesen, majd 1894-re a teljes apparátus áttelepült a Főpolgármesteri Hivatal jelenlegi épülettömbjébe, a korábbi Invalidus-házba (egy időben Károly-kaszárnya). Ehhez a lépéshez a végső löketet az új dunai átkelő tervének véglegesítése adta meg. Pest városából a középkor óta csak egy hajóhíd vezetett át a város északi szegletéből, a mai Vigadó térről Budára, a mostani Várkert Bazár magasságába. Az új híd tervezését hosszas helykeresés előzte meg, mire jelentős mérlegelés után, a három felvázolt verzióból 

A helyválasztást leginkább az indokolta, hogy az eredetileg elképzelt gyalogoshíd helyett így egy, a kocsiforgalomnak és az időközben megindult villamosközlekedésnek is lehetőséget biztosító hidat lehetne létesíteni, amely – jelentős városrendezés után – megfelelően tudná szolgálni mindkét part közlekedését. A hidat alapvetően a két városközpont közötti közlekedésre szánták, komolyabb teherforgalmat ekkor még nem terveztek rá. Emellett azonban a tervezet kitért arra, hogy a Ferenciek terétől induló, a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcán és a Kerepesi (ma Rákóczi) úton keresztül keletre menő fő közlekedési útvonal tengelyét egy jelentős területrendezéssel rávezessék az új hídra, amely így Budára, a Tabán völgyébe érkezne.

A területrendezés gondolata komoly vitákat szült, mivel az elképzelés szerint a Belváros megszokott képe gyökeresen átalakult volna: több jelentős épületet le kellett volna bontani, a megszokott középkori-barokk utcaképet újrarajzolni. A terv értelmében 1900-ban lebontották a „régi” Városházát és számos lakóházat, de komoly veszély fenyegette a Belvárosi templomot is, hiszen az pont az útvonalhosszabbítás tengelyében állt.

Míg a Közmunkatanács a bontás mellett kardoskodott, a kormány és azon belül feltételezhetően Wekerle Sándor próbált olyan alternatívákat keresni, amelyek a templomot megmenthetnék – ezt részben a költségek racionalizálásával is indokolták. A híd esetleges „ferde” tengelyét esztétikai okokból igen hamar elvetették; az útvonal kettéválasztása és a templom két irányból való közrefogása sem tűnt igazán jó megoldásnak; végül a megvalósult, sokáig ideiglenesnek szánt elképzelés szerint az útvonal egy déli ívvel kerüli meg a templomot.

A századfordulón tehát a Belváros megszokott, zegzugos, barokkos világát teljesen felváltotta az új, rendezett utcakép. A felszabaduló telkek a főváros legértékesebb építési területeinek számítottak, és 

a lebontott Városháza helyén pedig a Hültl Dezső tervezte Piarista Gimnázium – épületében 1953 és 2001 között az ELTE Bölcsészettudományi Kara működött, majd Golda János vezető tervező irányítása alatt teljesen felújították, kibővítették.

A régi épületekből csak elvétve maradt meg egy-egy hírmondónak, a legismertebb közülük a Piarista utca sarkán álló Krist-ház, benne a Százéves Étteremmel. Az Eskü tér körvonala is teljesen átrajzolódott; területe a több, korábbi kisebb tér egybeolvadásával jelentősen megnőtt, s a híd által elválasztva egy északi és déli részre tagolódott.

A gimnázium előterében bő három évtized előkészítés, többszöri pályázat és helyszínmódosítás után 1932-ben avatták fel Erzsébet királyné emlékművét, Zala György munkáját (ma a budai hídfőnél található), amely fölé Hikisch Rezső tervei alapján kupolás épület került. A római erőd első maradványait még 1863-ban megtalálták, de a szisztematikus feltárás csak a híd építésének előkészítésével, a korábbi házak bontásával kezdődött meg, majd az Erzsébet királyné-emlékmű felállításával egy időben a romok védőtetőt kaptak.

Buszok, villamosok

Mindeközben az Erzsébet híd és környéke jelentős közlekedési gócponttá vált: villamosvonal érkezett a Kossuth Lajos utca felől, vágányok kanyarodtak a hídra a Veres Pálné utcából és futottak a tér Duna-part felőli oldalán. Az Erzsébet hidat 1945 januárjában, a visszavonuló német csapatok a többi Duna-híddal együtt felrobbantották, újjáépítésére pedig közel két évtizedet kellett várni. Ezalatt az 1948-ban, a szabadságharc centenáriuma alkalmával Március 15. térré átnevezett térség ideiglenes végállomásként szolgált több villamosvonal számára, és itt fordultak meg az autóbuszok is.

Az akkor épp Felszabadulás nevet viselő (korábbi Apponyi, mai Ferenciek tere) téren áthaladó kelet–nyugati főútvonal tengelye a Dunánál kényszerűen megszakadt. Miután 1964 novemberében, szintén hosszúra nyúlt vita és előkészítés után elkészült a Sávoly Pál tervezte új, impozáns kábelhíd, visszaállt a várva várt közlekedési- és villamoskapcsolat a folyó két partja között. Ez utóbbi azonban alig egy évtizedet ért meg, mivel az utolsó szerelvény 1973-ban gördült át a hídon, majd két évvel később a vágányokat is felszedték. Ekkor kétszer három forgalmi sávval lényegében egy városi autópályává alakult a híd, amely – többek között az 1976 végére kialakított BAH-csomópont felől is – ontotta a Belvárosba az autókat.

Ekkor a Március 15. tér szintén leginkább a közlekedést szolgálta, déli része a hídról lehajtó forgalmat vezette le a Duna-partra; a híd alatt parkolót alakítottak ki, mellette sokáig BKV buszvégállomás és a főleg a népszerű Mátyás pincébe érkező turisták számára kialakított buszparkoló működött. A hídra visszatérő forgalmat és a végállomásról Budára induló buszokat a Piarista Gimnázium boltívei alatt terelték át, ezáltal a tér északi részét is keresztülvágva.

Az ezredforduló után, a Belváros és azon belül a Ferenciek terének nagyszabású felújításával és a forgalom újjászervezésével, Koszorú Lajos és csapata elképzelése nyomán, a Március 15. tér is felfrissülhetett. A déli oldalon ugyan megmaradt a masszív átmenő forgalom, az északi részen azonban sikerült egyfajta agóra szerű városi teret teremteni megfelelő zöldfelületekkel, pihenőhelyekkel és a római romok bemutatásának újragondolásával. A mostani tér aktívabb kapcsolatot próbál teremteni az innen induló Dunakorzóval, amin sokat segített a Belváros autóforgalmának csökkentése és a Lánchíd forgamának korlátozása.

A szerző az Építészfórum munkatársa.

Források:

Beszédes József -Papp Adrienn - Zádor Judit: Római kori védmű és török fürdő a pesti belvárosban. In: Aquincumi Füzetek 14. Budapest, 2008

Szerdahelyi Márk: Adalékok a régi pesti városháza szobrainak történetéhez

Tarr László: A pesti belvárosi templom veszedelme és szerencsés megmenekülése. In:Major Máté (szerk.): Építés- Építészettudomány - A MTA Műszaki Tudományok Osztályának közleményei, 12. kötet (1980)

https://www.aquincum.hu/romaiorokseg/castellum-contra-teutanum/

https://www.belvarosiplebania.hu/tartalom/tortenet

https://hetifortepan.capacenter.hu/varosi-ter-atalakulasa/