Miért próbált Vlagyimir Putyin elnöksége első éveiben szoros kapcsolatot kialakítani a Nyugattal, és hogyan vált ez a kapcsolat később a Kreml Nyugattal szembeni ellenségességének egyik alapjává? A Fjodor Lukjanovval, a Russia in Global Affairs főszerkesztőjével, a Kül- és Védelempolitikai Tanács (SVOP) elnökével, valamint a Valdaj Klub tudományos igazgatójával készült interjúk ismét alapján érdemes végigvenni azokat a történelmi fordulópontokat is, amelyek meghatározták a moszkvai vezetés gondolkodását.

Kevésbé ismert, hogy amikor Putyin Oroszország elnöke lett, a kapcsolatok a Nyugattal viszonylag kedvezően indultak. Lukjanov szerint 2002 és 2006 között voltak a legerősebbek Oroszország és a Nyugat kapcsolatai. Jelképes jelentőségű volt a 2006-os szentpétervári G8-csúcs is: ez volt az első és mindmáig egyetlen alkalom, hogy Oroszország rendezte a találkozót.

Putyin hatalomra kerülése után azonban gyorsan stabilizálta az országot, és ezzel egy új helyzet alakult ki. Az orosz elnök kész volt arra, hogy Oroszországot beillessze a nyugati intézményrendszerbe, ez azonban nem feltétlenül jelentette azt, hogy Moszkva a NATO-hoz vagy az Európai Unióhoz akart volna csatlakozni. Inkább kölcsönös érdekeken alapuló együttműködésben gondolkodott.

Lukjanov szerint azonban a Nyugat másképpen képzelte el ezt a kapcsolatot.

„Alakítsd át az országodat a mi elképzeléseink szerint, és majd meglátjuk, milyen szerepet kaphatsz. Ez volt a Nyugat hozzáállása. Putyin számos alkalommal próbálta elmagyarázni, hogy a nemzetközi kapcsolatokat nem dogmákra, hanem kölcsönös érdekekre kell építeni. Ehelyett a Nyugat a színes forradalmakon keresztül, egyes esetekben pedig – például Jugoszláviában – katonai nyomással próbálta érvényesíteni az ideológiáját” – mondta.