A Queens of the Stone Age (QOTSA) története a kaliforniai sivatagból indult. Josh Homme a Kyuss feloszlása után, 1996-ban hozta létre új zenekarát, amely hamar elszakadt elődje súlyos stoner rockjától. A QOTSA már korai éveiben is valami nehezebben meghatározhatót keresett. A vaskos gitárok mellé érzéki dallamok és fekete humor társultak, miközben Homme lassan kialakította azt a sajátos hangzásvilágot, amely később a zenekar legfontosabb védjegyévé vált.

A nagy áttörést a 2002-es Songs for the Deaf hozta meg számukra. Az album a modern rock egyik meghatározó lemezévé vált, olyan slágerekkel, mint a No One Knows és a Go With the Flow. A felvételeken a legendás Nirvana tagja, a Foo Fighters frontembere, Dave Grohl ült a dobok mögött, és az album sikere révén a Queens of the Stone Age rövid idő alatt nemzetközileg is megkerülhetetlen rockbandává vált.

Játékos lazulás

A QOTSA történetének egyik legérdekesebb vonása az állandó változás. Josh Homme soha nem ragaszkodott ahhoz, hogy mindenáron ugyanazt a lemezt készítse el újra. A zenekar a stoner riffektől eljutott az art rock, a blues és a poposabb témák határaira, miközben a kísérletezés mindig fontosabb maradt a műfaji tisztaságnál. Talán ezért is illik annyira történetükbe az új daluk, az Easy Street, amely első hallásra egyszerűbb és könnyedebb számnak tűnik, valójában azonban tudatosan folytatja azt az utat, amin a banda évtizedek óta jár.

Az Easy Street már az első másodpercekben világossá teszi, hogy most nem a megszokott Queens of the Stone Age-re kell számítani. A súlyos riffeket akusztikus gitárok, tapsolás és enyhén pszichedelikus, lebegő hangszínek váltják fel.

A dal másik különlegessége, hogy Homme mellett Nikki Lane country énekes is feltűnik benne. A két előadó közötti játék remekül idéz meg egy fáradt szerelmespárt, akik tudják, hogy a kapcsolatuk működésképtelen, mégsem tudnak teljesen elszakadni egymástól. Az Easy Street ebben az értelemben tipikusan QOTSA dal, csak a megszokott cinizmust most nem egy karcos riff, hanem a laza akusztikus hangszerelés hordozza. A humor, a keserűség és az önirónia ugyanúgy benne van.

Az Easy Street nem akar új No One Knows lenni, vagy azt bizonygatni, hogy Homme-ék még mindig képesek megrázni a hangfalakat. Tudjuk, hogy képesek rá. Most viszont inkább hátraléptek egyet, és megmutatják, hogy a stílushoz nem kell mindig súlyosnak lenni. A lötyögő, elszállós ritmusok, a szándékosan megtartott tökéletlenségek és a Nikki Lane-nel közösen létrehozott, laza hangulat így is olyan elegyet alkot, ami hamar belekúszik az ember fülébe. Az Easy Street olyan, mintha a zenekar egy hosszú út közben lehúzódott volna az út szélére, hogy egy kicsit pihenjen, élvezze a napsütést.