Két idegen érkezett a város délnyugati kapujához. Nyúlánk alakjuk és nehéz járásuk miatt katonának tűntek, de legalábbis olyannak, akik már láttak háborút. Keveset beszéltek, megfizették a portadíjat, és jelezték, hogy mielőtt belépnének, szétnéznek a holtak birodalmában.

Az idegenek a Porta di Stabia falai előtt emelt díszes síremlékek között úgy járkáltak, mintha mindegyiket ők emelték volna. Lassan lépdeltek, hosszú, vékony ujjukkal a feliratokat betűzték, közben ismeretlen nyelven suttogtak. A csuklyások fél órát időztek a sírok között, majd köpenyüket összehúzva beléptek kapun.

Gauis Matronius házához siettek, a rabszolgákkal megüzenték, hogy a legközelebbi termopóliumban várják. Nem maradnak sokáig, a dominus kapja össze magát.

A kereskedő loholva érkezett. Amint meghallotta, hogy kik keresik, otthagyta a családi vacsorát. Könnyű takarót kapott magára, gyors léptekkel szaladt. Időnként maga mögé pillantott, de nem azt nézte, hogy követik-e. A falakon túl a város fölé magasodó hegyet bámulta. Tetejéből több helyen füst szivárgott.

A két alak közönyös pillantást vetett a lihegő Matroniusra. Szinte sajnálták a kipirult arccal melléjük huppanó férfit. Az évek nem bántak vele jól. A kereskedő nem nőtt magasra, a teste deréknál szétlottyant, és emiatt úgy nézett ki, akár egy dézsa. A levegőt nehezen vette, a tüdeje sípolt, és az idegenek tudták, hogy Matronius nevét már beírták a holtak könyvébe. Éppen úgy, ahogyan a helyiségben tartózkodó összes férfiét, meg a város minden asszonyáét. Gyerekekét, rabszolgákét, bárkiét, aki a falakon belül élt vagy ahhoz közel tartózkodott.

A kereskedő, miután kifújta magát, mesélni kezdett. Mindent elmondott az idegeneknek. A magas, nyúlánk alakot tizenhét évvel ezelőtt kezdte el figyelni. Előtte nem sokkal szintén ez a két csuklyás látogatta meg. Nem ismerte őket, de vele akartak beszélni, Gaius Drusus Matrinoussal. Felajánlották, hogy amennyiben segít nekik, elintézik, hogy gyengén jövedelmező szőrmekereskedelme prosperáló szakaszba lépjen. Cserébe nem vártak mást, csak annyit, hogy figyelje meg és jegyezze fel a városba költöző nyúlánk alak minden mozdulatát, tettét és cselekedetét, és mindent tegyen meg annak érdekében, hogy az illető életben maradjon. Ne féljen, pénze lesz, csak titokban szervezzen olyan csapatot, amelynek tagjai az életüket is feláldoznák az idegenért. Ha elbukik, az a civilizált világ végét jelentené, de a városét bizonyosan.

A kereskedő először nemet mondott, majd arra gondolt, hogy neki ezzel sok munkája nem lesz, rabszolgái mindent elintéznek. Így történt az, hogy Gaius Matroniust hamarosan dúsgazdaggá tette az addig csak aprópénzt termelő szőrmekereskedelme. Életében nem tapasztalt még akkora jólétet, mint amekkora rá és a családjára köszöntött.

Még a napját is fel tudta idézni annak, amikor a bőség isteni a kegyeikbe fogadták. Aznap a föld megmozdult alattuk. Az egész város rengett, házak dőltek össze, kutak szakadtak be, utat repedtek ketté, a város konkurens szőrmekereskedőjét pedig az összeomló háza temette maga alá. Ezt a napot nem is tudná elfeledni, mert minden úgy történt, ahogyan azt a két csuklyás megjósolta: aznap a városba egy fura alak, egy nyúlánk idegen érkezett.

Senki sem tudta, kicsoda, de hamarosan ő lett a város legkedveltebb polgára. Mindenkivel szót értett, mindenkiről mindent tudott, és mindent előre megjósolt, mintha csak látta volna, mi történik holnap. Káprázatos ünnepségeket rendezett, sportversenyeket, a legkiválóbb gladiátorokat és a legszebb nőket hozta a városba. Egy idő után nem akadt patrícius, aki ne fordult volna meg a villájában. Aki beszélt vele vagy csupán ránézett, az úgy érezte, hogy az élet gondtalan. Az idegen a rabszolgákkal úgy bánt, mintha a testvérei lettek volna, az ő háztartásába vágyott mindent elnyomott és üldözött.

A két alak jól mondta, a nyúlánk idegen élete gyakran került veszélybe, a titkos Matronius-különítmény pedig tette a dolgát. Észrevétlenül és hatékonyan. A város soha nem látott virágkorát élte.

Így telt el sok esztendő, amikor az idegen váratlanul, éppen egy hete, meghalt. Matronius megrémült. A nyúlánk alak, arcán éteri mosollyal, a villa kertjének közepén feküdt, a körülötte elfekvő összes virág, két karjának irányában, óriási szárnyat formázott. Aki látta, esküdni mert volna, hogy egy angyal testét vitték a krematóriumba, ahol elhamvasztották, urnáját a Porta di Stabia nekropolisza őrzi.

Matronius mindent elmondott az idegeneknek, és meglepődött, hogy nem kapott választ. A két alak felállt. Közölték vele, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a szolgálataira, és ha teheti, másnap hajnalban hagyja el a várost. A kereskedő jelezte, hogy ez nem lehetséges, mert a felesége születésnapját ünneplik, mire a két idegen annyit felelt, hogy az életük, ami ebben a földi létben nekik adatott, teljen boldogságban.

Másnap Matronius későn ébredt. A rabszolgák már mindent előkészítettek az ünnepi ebédhez, a család összegyűlt a villa udvarán. A kereskedő éppen a köszöntőt szavalta, az egyik helyi költőt bérelte fel, hogy írjon neki szép szavakat, azokat mondta fejből, amikor odafent az égben furcsa moraj támadt. Mintha valaki lyukat ütött volna a légkörön, a levegő megtelt sivító, sípoló hanggal.

Az emberek kirohantak az utcára, mindannyian a hegyet bámulták. Nekik azt mesélték, hogy ott nem élnek tűzdémonok, ám amikor látták, hogy a hegy kúpja iszonyatos erővel szétrobban, már azt kiabálták, hogy az ő városuk felett nyílt meg az alvilág kapuja.

A többi már történelem. A várost a következő napokban négy méter vastag tűzpor, piroklasztikus ár lepte el. Mindent maga alá temetett, élőt és holtat. A tűzporfelhő körbeölelt nőt és férfit, gyermeket, növényt és állatot. Odaveszett minden, ami addig virágzott.

Gaius Matronius utolsó gondolata az volt, hogy talán mégis hallgatnia kellett volna a két idegenre, de már csak arra maradt ideje, hogy a feleségét átölelje.

Velük együtt tűnt el a város, és a titokzatos sír a Porta di Stabia nekropoliszánál.

Most, hogy a régészek kiásták a várost a vulkáni törmelék alól, és a sírokon láthatóvá vált a felirat, a romokhoz visszatért a két idegen. Mintha csak tegnap jártak volna itt. Végigsimítottak a véseteken, közben ismeretlen nyelven suttogtak. Ujjbegyük nyomán a sírokon a felirat értelmetlen szöveggé olvadt. Azt akarták, hogy soha senki ne tudja meg, hogy a Porta di Stabia nekropolisza kinek a sírját rejti. Az őrök a régészeket riasztották, azok meg a rendőröket, de mire kiértek, a két alak eltűnt. Mintha soha nem is jártak volna itt. A sírfeliratok közül csak egy maradt épen. Ez állt rajta: Bűneitekért és azokért, amiket még el sem követtetek.