Félrevezető azzal érvelni új magyarországi duzzasztók mellett, hogy Ausztria kilenc vízlépcsőt működtet a Dunán – írja Facebook-posztjában Sallai Róbert Benedek természetvédelmi mérnök, Túrkeve polgármestere. Az LMP korábbi országgyűlési képviselője úgy látja, a két ország földrajzi és vízrajzi adottságai annyira eltérnek egymástól, hogy az osztrák modell egyszerű átvétele szakmailag hibás lenne. 

Álláspontja szerint Magyarország legnagyobb vízgazdálkodási problémája nem az, hogy kevés keresztirányú műtárgy van a folyókon, hanem az, hogy a vizet nem engedjük vissza kellő mértékben az árterekre, a mély fekvésű területekre és a talajba. Sallai friss Facebook-bejegyzése egy korábbi vitára reagált. Előző megszólalásában élesen bírálta azt az elképzelést, hogy az Alföld kiszáradására és a hazai vízveszteségre elsősorban újabb duzzasztók építése jelentené a megoldást. A hozzászólásokban erre sokan Ausztriát hozták fel ellenpéldaként, mondván: 

A természetvédelmi mérnök most részletesen azt próbálta megmutatni, miért tartja hibásnak ezt az összevetést.

Sallai nem zárja ki minden körülmények között a duzzasztók használatát. Elismeri, hogy egy ilyen műtárgy lehet társadalmilag hasznos, gazdaságilag indokolt, bizonyos esetekben pedig akár szükséges is. Energiát termelhet, javíthatja a hajózhatóságot, segítheti a vízkivételt vagy a megfelelő vízszint fenntartását.

Ökológiai szempontból azonban szerinte ettől még káros beavatkozás marad. Érvelése szerint a duzzasztás 

• megszakítja a folyó hosszirányú átjárhatóságát, 
• módosítja az üledék természetes mozgását, 
• lassítja az áramlást, 
• átalakítja az élőhelyeket, 
• és megváltoztatja a víz hőmérsékleti és oxigénviszonyait. 

Emellett a folyó és ártere közötti kapcsolatot is befolyásolja, ami közvetetten a környező területek vízháztartására is hat. A hallépcsők, megkerülőágak, ökológiai vízeresztések és élőhely-rehabilitációk Sallai szerint enyhíthetik ezeket a károkat, de magát a duzzasztott folyót nem teszik természetessé.

Ausztriában másabb a Duna folyása

Az osztrák és a magyar Duna közötti egyik legfontosabb különbséget Sallai a folyó esésében látja. A bejegyzésében ismertetett adatok szerint az osztrák Duna a felső-dunai szakaszhoz tartozik, ahol az átlagos esés körülbelül 37 centiméter kilométerenként. A Kelheim és Gönyű közötti 624 kilométeres szakasz mintegy 232 métert esik.

Magyarországon már a középső Duna jóval laposabb szakaszáról van szó. A Gönyű és Turnu-Severin közötti rész átlagos esése Sallai szerint körülbelül 8 centiméter kilométerenként.

A különbség különösen az energiatermelésnél fontos. A vízlépcsők a folyó természetes szintkülönbségét koncentrálják egy-egy ponton, ezért nagyobb esés mellett ugyanaz a műszaki beavatkozás energetikailag kedvezőbb lehet. Sallai ebből vezeti le, hogy az osztrák vízlépcsőlánc létét nem lehet automatikusan bizonyítékként használni arra, hogy a síksági magyar Duna számára is ugyanez lenne a megfelelő megoldás.

Ausztria sem újabb dunai duzzasztók sorát építi

Sallai érvelésében az osztrák példa másik fele legalább ilyen fontos. A polgármester szerint Ausztriában 1992 óta nem kezdtek új nagy dunai vízlépcső építéséhez. A meglévő erőműveket továbbra is használják, a vízenergia pedig stratégiai szerepet tölt be az ország energiarendszerében, de jelentős összegeket költenek a korábbi folyószabályozások ökológiai következményeinek enyhítésére is.

Sallai maga is hangsúlyozza, hogy Ausztria nem mondott le a vízenergiáról. Az osztrák megújulóenergia-törvény alapján 2030-ig a 2020-as szinthez képest további 5 terawattóra vízenergia-termelési kapacitás kiépítése a cél, szigorú ökológiai követelmények mellett. A fejlesztések jelentős része ugyanakkor a meglévő erőművek korszerűsítésére és hatásfokának növelésére épül.

A Sallai által levont következtetés ezért nem az, hogy Ausztria rosszul gazdálkodik a folyóival, hanem éppen az ellenkezője: szerinte az osztrák példa követendő része ma már inkább a folyórehabilitáció, mint újabb dunai keresztgátak építése.