GazdaságSzerző: portfolio 2026. 08. 22. 17 percnyi olvasás
A török fenyegetés erősödésével már a 14. század végén megjelent a déli határvidék tartós megerősítésének igénye. Ebből nőtt ki az első magyar végvárrendszer, amely Mohács előestéjéig meghatározó szerepet játszott a Magyar Királyság védelmében. A várak feladata nem az volt, hogy minden támadást önmagukban megállítsanak. Akkor is betöltötték szerepüket, ha ostromra kényszerítették és feltartóztatták az ellenséget addig, amíg a felmentő sereg megérkezhetett. Erre különösen nagy szükség volt, mert az oszmán hadjáratok előkészítése és a magyar mozgósítás üteme között egyre nagyobb különbség alakult ki. Cikksorozatunk harmadik részében azt mutatjuk be, hogyan épült ki és működött a déli végvárrendszer, majd miként rendítette meg Nándorfehérvár 1521-es elvesztése az ország védelmét Mohács előtt.
Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) több kisebb délvidéki hadjárat után nagyobb vállalkozásra szánta el magát. Az 1396-os nikápolyi hadjárat a késő középkor egyik utolsó nagy, pápai támogatással induló keresztes hadművelete volt, amelyben magyar, francia, német, burgundi és más európai lovagok is részt vettek. A vállalkozás azonban katasztrofális vereséggel végződött. A körülbelül 20 ezer fős keresztény sereg Nikápolynál súlyos vereséget szenvedett I. Bajazid szultán 50-60 ezer főre becsült hadától.
A vereség a magyar politika átértékeléséhez, és az Ottomán Birodalommal szembeni defenzívába szoruláshoz vezetett. Luxemburgi Zsigmond időszakában ez egy többrétegű védelmi rendszert jelentett, amelynek célja az oszmán előretörés megállítása volt -
lehetőleg még a magyar határoktól délre, hogy a háborút távol tartsa az ország belső területeitől.
Ez a politika három pilléren nyugodott. Az elsőt a még fennálló balkáni államok jelentették, amelyek így ütközőállamként működtek. Zsigmond igyekezett Bosznia, Szerbia és Havasalföld uralkodóit a magyar királyság hűbéreseivé vagy szövetségeseivé tenni. A magyar király ezért birtokadományokkal, politikai alkukkal és katonai beavatkozásokkal próbálta biztosítani hűségüket. Lazarevics István szerb despota például megkapta Nándorfehérvárt és a macsói bánságot, valamint más déli birtokokat. Utódja, Brankovics György már más helyzetben vette át a szerb despotaságot, Nándorfehérvár ekkorra visszakerült magyar kézre.
Az ütközőállamokra épülő védelem már a 15. század közepén megrendült. Szerbia 1459-ben, Szendrő elestével lényegében oszmán kézre került. Bosznia néhány évvel később jutott hasonló sorsra. Tomašević István, aki rövid ideig a szerb despotai címet is viselte, 1461-ben bosnyák király lett. Amikor megpróbált elszakadni az oszmán függéstől, II. Mehmed szultán 1463-ban hadjáratot indított ellene. Bosznia nagy része elesett, Tomašević Istvánt kivégezték.
Mátyás király még ugyanabban az évben ellentámadást indított, és visszafoglalta Jajcát. Így Bosznia északi részén maradtak kifejezetten magyar fennhatóság alatt álló területek (Jajca, Szrebernik).
Havasalföld helyzete különösen ingatag maradt. A fejedelemség nem esett az oszmán hódítás fő irányába, ezért a Porta többnyire megelégedett azzal, ha a trónon számára elfogadható vajda ült, és az ország adót fizetett. Hunyadi János még többször képes volt magyarbarát vajdát trónra segíteni, halála után azonban egyre ritkábbá váltak a tartós magyar sikerek. III. (Karóbahúzó) Vlad 1456-ban magyar támogatással került hatalomra, de 1462-ben II. Mehmed hadjárata oszmánbarát testvérét segítette hatalomba. Ettől kezdve Havasalföld egyre kevésbé működött megbízható magyar elővédként.
Zsigmond védelmi elképzelésének első pillére így a 15. század derekára elvesztette funkcionalitását. Szerbia elesett, Bosznia nagy része oszmán kézre került, Havasalföldön pedig többnyire csak a Porta által elfogadott vajda maradhatott tartósan hatalmon. A Magyar Királyság déli védelmében ezért egyre nagyobb szerep jutott az időközben kiépített végváraknak, a bánságoknak és azoknak a folyami csomópontoknak, amelyek az oszmán hadak mozgását lassíthatták.
Mivel a cél továbbra is az volt, hogy az oszmán támadásokat lehetőleg a történelmi magyar határ előterében állítsák meg, ezért váltak egyre fontossá a szerbiai, boszniai, horvátországi és al-dunai erősségek, valamint azok a bánságok, amelyek a határvédelem katonai és igazgatási keretét adták.
Zsigmond uralkodása alatt főként az al-dunai és szerbiai szakasz került előtérbe, Nándorfehérvár, Szörény, Orsova, Haram, Keve és a Duna menti átkelők védelmével. A nyugatabbra fekvő boszniai szakasz, különösen Jajca és Szrebernik szerepe később, Mátyás uralkodása alatt nőtt meg. A 15. század végére a déli előtér védelme több bánságra és várvidékre támaszkodott, köztük a jajcai, a szreberniki, a macsói és a szörényi területekre.
Még Zsigmond uralkodása alatt a déli magyar területeken is megindult a határvédelem központosítása. Az uralkodó 1399-ben a temesi ispán irányítása alá vont hét déli vármegyét: Temest, Csanádot, Csongrádot, Aradot, Krassót, Kevét és Zarándot, valamint a Szörényi bánságot. Ezzel a délkeleti határvidék katonai igazgatása egy kézbe került, ami gyorsabb döntéshozatalt és egységesebb védekezést tett lehetővé.
Zsigmond uralkodásának végén még nagyobb hatalomkoncentráció alakult ki a Tallóciak kezében. A család tagjaihoz kötődött Szlavónia, Horvátország és a Szörényi bánság irányítása, emellett több délvidéki vármegye ispáni tisztsége is hozzájuk került. A védelem anyagi alapját részben a hozzájuk rendelt jövedelmek adták. Ide tartoztak a temesvári és kevei sókamara bevételei, valamint olyan egyházi javadalmak várai, birtokai és tizedei, mint a kalocsai érsekség, illetve a csanádi, váradi és zágrábi püspökség.
A későbbiekben is találunk hasonló példát, Hunyadi János egyszerre viselte a temesi ispáni, a nándorfehérvári kapitányi és az erdélyi vajdai tisztséget. Így a déli és délkeleti határvédelem nagy része az ő kezében összpontosult, részben Újlaki Miklóssal megosztva.
A királyi hatalom új várak építésével, a meglévő erősségek megerősítésével és királyi kézbe vételével próbálta biztosítani a déli határt. Az Al-Duna és Nándorfehérvár közötti szakasz különösen fontos volt, mert itt húzódtak azok az útvonalak és átkelők, amelyeken az oszmán hadak a Magyar Királyság belseje felé nyomulhattak. Zsigmond korában ezen a vidéken több új erősség épült vagy erősödött meg, különösen Orsova, Miháld, Pét, Szinice, Drankó, Szentlászlóvár, Haram és Keve térségében.
A rendszer kulcspontja Nándorfehérvár lett. A vár 1427-ben került vissza magyar kézre, a macsói bánsággal egyetemben. Kivételt képezett Galambóc, amely várat a kapitánya a töröknek játszotta át. Zsigmond 1428-ban megpróbálta visszafoglalni Galambócot, de az ostrom kudarccal végződött.
Hasonló birtokbavételek zajlottak a nyugati szakaszon is, főként Mátyás uralkodása alatt. A Száva mentén palánkok és kisebb erősségek készültek, a boszniai várakba pedig magyar helyőrségek kerültek. Jajca, Szrebernik, Bobovác, Dubočac, Vranduk és Toričan szerepe párhuzamosan nőtt meg a bosnyák ütközőállam meggyengülésével, majd szétesésével.
A magyar végvárrendszer nem alkotott hosszú, összefüggő falat. A védelem a térség természetes adottságaira épült: a hegykoszorúkra, folyókra, mocsarakra, átkelőkre és azokra az útvonalakra, amelyeken egy nagyobb hadsereg ténylegesen mozogni tudott (csakúgy mint a római birodalom korszakában).
A végvárrendszer keleti részén a Déli-Kárpátok magas hegyvonulatai természetes akadályt jelentettek, és néhány hágóra, illetve szorosra szűkítették a hadseregek vonulási útját. A Vöröstoronyi-szorosnál Vöröstorony, Talmács és Latorvár, a Tömösi-szorosnál Tömös vára, a Törcsvári-hágónál pedig Törcsvár őrizte az Erdélybe vezető utakat. Ezen a szakaszon a közvetlen oszmán támadások ritkábbak voltak, nagyobb veszélyt inkább a Havasalföld felől érkező betörések és portyák jelentettek.
A Kárpátok és a Dinári-hegység közötti nyitottabb térségben más volt a helyzet. Itt a védelem elsősorban a Duna, a Száva, a Dráva és részben a Tisza vízrendszerére támaszkodott. Ezeket a folyókat nem szabad a mai, szabályozott (és félig kiszáradt) állapotuk alapján elképzelni. A középkor végén és a kora újkor elején a nagy folyók széles ártereket, mocsaras vidékeket és időszakosan víz alá kerülő területeket alakítottak ki. Az áradások a hadmozgást és az átkelést is megnehezítették. 1526-ban például a megáradt Száva és Dráva komoly akadályt jelentett az oszmán had előrenyomulásában, az eszéki átkelés pedig napokat vett igénybe.
A mocsaras vidékek leszűkítették a járható útvonalakat,
emiatt nem kellett minden pontot ugyanolyan erővel védeni. Elég volt a fontosabb átkelőhelyeket, révhelyeket, folyótorkolatokat és útcsomópontokat szemmel tartani, vagy várakkal ellenőrizni, amiben a magyarok jobb helyismerete előnyt jelentett.
A déli határövezet leginkább fenyegetett vidékei közé tartozott a Szerémség, a Bácska, a Temesköz és az Al-Duna térsége. A 14. század végétől kezdve az oszmán támadások jelentős része ezt a zónát érte. A Szerémséget északról a Duna, délről a Száva határolta, nyugati oldalán pedig mocsaras területek nehezítették a mozgást.
A Bácska és a Temesköz már nyitottabb alföldi térség volt. Itt kevesebb természetes akadály állta útját egy támadó seregnek, ezért különösen felértékelődtek a folyók, a mocsarak és az átkelők. A Tisza és mellékfolyói áradásai nagy területeket boríthattak víz alá, ami lassította a hadmozgást, de önmagában nem zárta le a vidéket.
Kelet felé haladva az Al-Duna vidéke egyre inkább hegyvidéki jelleget öltött. Galambóc, Drankó, Orsova és a Vaskapu környékén a Duna szűkebb, zátonyosabb, nehezebben hajózható szakaszokon haladt át, ami egyértelműen a védőknek kedvezett.
Ez magyarázza Nándorfehérvár kiemelt szerepét is. A vár a Duna és a Száva találkozásánál feküdt, vagyis ott, ahol a balkáni felvonulási útvonalak a magyarországi belső területek felé nyíltak. Aki Nándorfehérvárt birtokolta, az ellenőrizte a két nagy folyó találkozását, a szerémségi átjárást és a Duna menti mozgást. Nem véletlen, hogy a vár a 15. század közepére a déli végvárrendszer kulcspontjává vált. A nyugati szakaszon hasonló szerepet töltött be Jajca és Szrebernik. Amíg ezek a várak magyar kézen voltak, a támadónak előbb ostromokra, kerülőutakra és hosszabb utánpótlási vonalakra kellett számítania.
A déli végvárrendszer tehát azért volt hézagos, mert a folyók, hágók, mocsarak, utak és átkelők kijelölték a lehetséges támadási irányokat. A végvárak ezekre a pontokra települtek és az volt a feladatuk, hogy
a támadót a legfontosabb útvonalakon lassítsák, ostromokra kényszerítsék, és időt adjanak a magyar hadvezetésnek a mozgósításra.
A végvárak nem önmagukban álltak, feladatuk az volt, hogy feltartóztassák az ellenséget addig, amíg a felmentő sereg megérkezik. E szerepük egyre inkább előtérbe került a 15. században, amikor az ostromtüzérség fejlődése fokozatosan növelte a sikeres ostromok esélyét. Egy vár sokáig tarthatta magát, de egyre kevésbé állíthatta meg egymagában a támadó erőket.
A végvárak mögötti mozgósítás megszervezésére már Zsigmond korában történtek kísérletek. Az első fontos lépés az 1397-es temesvári országgyűlés volt, ahol törvény született a telekkatonaság felállításáról. Ez kimondta, hogy a birtokos nemesség minden húsz jobbágytelek után egy lovas íjászt köteles kiállítani.
Zsigmond uralkodásának végén ennél részletesebb honvédelmi terv is készült. Az 1433 körül kidolgozott tervezet számszerűen is meghatározta, hogy az ország egyes vidékeinek, főméltóságainak és hűbéres uralkodóinak mekkora haderővel kellene részt venniük a védelemben. A terv teljes egészében sosem valósult meg, de jól mutatja, milyen nagyságrendben gondolkodott a királyi hadvezetés.
Ezekből a számokból két fontos következtetést érdemes levonni. Az egyik, hogy Zsigmond korában a Magyar Királyság még papíron olyan mozgósítási rendszerrel számolt, amely közel 60 ezer fős nagyságrendje versenyképes lehetett az oszmán főerőkkel szemben. A másik fontos pontja, hogy számolt Szerbiával, Boszniával, Havasalfölddel, Moldvával és más határvidéki szereplőkkel is.
Ez az elképzelés alig néhány évtized múlva erősen meggyengült, mivel a 15. század második felére a déli ütközőállamok nagy része oszmán megszállás alá, vagy függésbe került.
Korábban már láttuk, hogy a magyar végvárrendszer egyik legfontosabb feladata az időnyerés volt. A váraknak addig kellett feltartóztatniuk az ellenséget, amíg a felmentő sereg megérkezhetett. Hogy ez pontosan miért alakult így, arra a választ a két ország eltérő működési szerkezete adta.
Az oszmán hadjáratokat a birodalmi hadvezetés jó előre előkészítette. A hadjárati útvonalak mentén készleteket halmoztak fel, megszervezték az utánpótlást, előkészítették az átkeléseket, és a szultáni had tavasszal útnak indulhatott. Így az oszmán főerő kora nyárra vagy nyárra már a magyar határ közelébe érhetett.
A Magyar Királyság mozgósítása lassabban működött. A hadjárathoz pénz kellett, a pénzhez adómegajánlás, az adómegajánláshoz országgyűlés, majd következett az adóbeszedés, a bandériumok és vármegyei csapatok mozgósítása, a zsoldosok felfogadása, az élelmezés megszervezése és a külföldi segélycsapatok bevárása. Ezek nem egyszerre történtek, hanem egymást követő lépésekben. Ha külföldi, például német segélyhadakra is számítottak, azok gyakran csak késő nyáron vagy ősszel érkezhettek meg a magyar hadszíntérre.
Ezért fordulhatott elő, hogy a király hiába akart korábban táborba szállni, a haderő jelentős része csak július végére vagy augusztus elejére állt össze. II. Lajos 1521-ben csak augusztus 8-án, 1526-ban pedig július 20-án tudott elindulni Budáról.
Bár alapvetően ezt megkésettnek szoktuk értékelni, valójában ez a Magyar Királyságban, és Európában is teljesen megszokott volt. Zsigmond 1389-91 közötti hadjárataiban csak augusztus közepe táján indul el, 1464-ben pedig Mátyás is csak augusztus második felében ért Futakra, mielőtt megpróbálkozott Jajca visszafoglalásával. Ez európai hadszintéren nem okozott volna akkora gondot, de a déli végvidéken ez a gyorsabban mozgosító Oszmán Birodalomnak kedvezett.
Ezt az ütemkülönbséget kellett a végváraknak áthidalniuk.
Egy-egy erősség ostroma akár heteket vagy hónapokat is igénybe vehetett. A vár tehát akkor is teljesítette feladatát, ha végül elesett, feltéve, hogy elég időt nyert a mozgósításhoz.
A végvárak működése azonban nem merült ki az ostromok elviselésében. Őrségeik figyelték a határvidéket, hírt adtak az ellenség mozgásáról, ellenőrizték az átkelőket, révhelyeket és folyami útvonalakat. A kisebb oszmán portyákat igyekeztek feltartóztatni vagy visszaverni, a környék lakosságának pedig menedéket nyújthattak.
A rendszer működését Nándorfehérvár 1456-os ostroma mutatta meg a legjobban. A vár feltartóztatta a szultáni fősereget, időt adott a felmentés megszervezésére, és végül olyan ponton kényszerítette megállásra az oszmán hadat, ahol a magyar védelem még képes volt erőt összpontosítani.
II. Mehmed szultán 1456 májusában indult meg Nándorfehérvár ellen. A szultáni had július elején érte el Nándorfehérvárt, az ostrom pedig 1456. július 4-én kezdődött meg. A várat ekkor Szilágyi Mihály védte, mintegy 6-7 ezer fős helyőrséggel. Katonái között találunk saját bandériumokat, Hunyadi által odarendelt katonákat, zsoldosokat, sőt, az első keresztes csoportok katonáit is. Az oszmán had tüzérséggel, hajózárral és szárazföldi ostrommal próbálta elszigetelni és elfoglalni Nándorfehérvárt.
Közben Kapisztrán János is megkezdte a keresztes hadak szervezését. A pápai megbízást 1456 februárjában kapta meg Budán, majd április közepén indult el, hogy országszerte meghirdesse a török elleni keresztes hadjáratot.
Július 14-én Hunyadi János naszádosai és a hozzá csatlakozó hajók áttörték az oszmán dunai hajózárat. Ezzel helyreállt a kapcsolat a várral, és lehetővé vált, hogy emberek, fegyverek és utánpótlás jusson be Nándorfehérvárra.
Az oszmánok július 21-én nagy rohamot indítottak, és sikerült betörniük a városba, illetve a külső védelmi részekbe. A helyzet válságos volt, de a védők visszaverték a támadást. Másnap a keresztesek egy része parancs nélkül támadásba lendült az oszmán állások felé. Kapisztrán eleinte próbálta visszatartani őket, majd maga is az előretörő tömeg élére állt. Hunyadi felismerte a helyzetet, és a várból kitörve az oszmán ágyúállások ellen fordult. A támadás végül az ostromló sereg rendjének felbomlásához vezetett, II. Mehmed pedig feladta az ostromot.
1456-ban több, korábban kialakított védelmi elv is igazolást nyert. Az oszmán tüzérség kevesebb mint három hét alatt súlyos károkat okozott a falakban, és a július 21-i roham már közvetlenül a vár elvesztésével fenyegetett. Felmentő had nélkül az erősség szinte biztosan oszmán kézre jutott volna.
A vár ugyanakkor feltartóztatta az oszmán főerőt, ostromra kényszerítette, napokra-hetekre megakasztotta a hadjárat lendületét, és lehetőséget adott a magyar oldalon rendelkezésre álló erők összpontosítására. Igazolást nyert Zsigmond déli birtokpolitikája is, mivel Nándorfehérvárt Hunyadi saját hadereje, a vár helyőrsége, a naszádosok és Kapisztrán keresztes tömege mentette fel.
A királyi és rendi mozgósítás döntő része ekkor sem érkezett meg időben, V. László csak Hunyadi halála után, ősszel jelent meg a Délvidéken, Nándorfehérvárra pedig már jóval az ostrom után érkezett meg.
Hunyadi Mátyás törökellenes politikája már óvatosabb elgondolást tükrözött. A déli ütközőállamok megrendülése után a hangsúly a végvárvonal megerősítésére és az előretolt védelem kiépítésére került.
Bosznia és Szerbia térségében Mátyás arra törekedett, hogy a legfontosabb várakat magyar kézre vegye, és ezekből szervezze újjá az ország déli előterének védelmét. Ennek részeként 1463-ban hadjáratot vezetett Boszniába, és visszafoglalta Jajcát, amely ezután évtizedekig a magyar határvédelem egyik legfontosabb bázisa maradt.
A másik fontos lépés Szabács elfoglalása volt. Az oszmánok 1472-ben a Száva mentén, Nándorfehérvártól nyugatra erősséget emeltek, amely közvetlenül veszélyeztette a magyar védelmi vonalat. Mátyás 1476 telén jól előkészített ostrommal elfoglalta Szabácsot.
Mátyás korszaka nem a hódító háborúkról szólt, hanem a déli végvárrendszer megerősítéséről, valamint a török betörések megállításáról (1479, Kenyérmező). Mátyás alatt a végvárrendszer elérte késő középkori csúcspontját, de egyre drágábbá is vált. A várakat őrizni, javítani és ellátni kellett, a helyőrségek zsoldot vártak. Mátyás erős királyi hatalma ezt még képes volt fenntartani. Halála után azonban ugyanezt a rendszert már jóval gyengébb pénzügyi és politikai háttérrel kellett volna működtetni.
Mátyás uralkodása alatt a rendkívüli adók, a központosítottabb pénzügyigazgatás és az erősebb királyi akarat lehetővé tette, hogy az uralkodó nagyobb összegeket vonjon be a hadsereg, a zsoldosok és a végvárak fenntartásába. Éves jövedelmei nagyjából 500–700 ezer arany körül mozoghattak. A Jagellók alatt a bevételi oldal jelentősen visszaesett, nagyjából 200–250 ezer aranyra.
A várak őrségét fizetni kellett, élelmet, fegyvert, lőport kellett küldeni, valamint a javításokat megrendelni. A végvári katonaság létszáma 1513–1514-ben 7817 fő volt. Ebbe beletartozott 1000–1500 naszádos is, mintegy 30–40 hajóval, akik a Száva, a Duna és a Dráva térségében az átkelők és az utánpótlási útvonalak ellenőrzésében játszottak szerepet.
Ez a korszak egyik legnagyobb fizetett határvédelmi erejének számított Európában. A déli végvárrendszer a magyar állami kiadások mintegy felét emészthette fel, csak a zsold nagyjából 130 ezer aranyra rúgott.
A katonai költségek nagyságát Kubinyi András évi 175–180 ezer aranyforintra becsülte.
A Jagelló-kori pénzügyek egyik nagy gondja az volt, hogy a királyi jövedelmek jelentős része eleve le volt kötve. Birtokokat, vámokat, sójövedelmeket, adóbevételeket és más királyi jövedelmeket gyakran korábbi adósságokra, hitelekre, tisztségviselői fizetésekre vagy katonai célokra rendeltek ki.
A végén már a kapitány tartozott a katonáinak, a kincstár tartozott a kapitánynak, a kincstár pedig gyakran csak egy később befolyó adóra, egy lekötött jövedelemre vagy újabb hitelre tudott hivatkozni. Gyakran előfordult az is, hogy természetben fizettek a kapitányoknak (pl. 1524-ben 20 ezer arany értékű sóval), amelyet a magyar vezérek végül általában a törököknek adtak el, hogy embereiket fizetni tudják.
Bár a Jagelló-korban a végvárrendszer már fokozódó pénzügyi és szervezeti válsággal nézett szembe, az igazi töréspontot Nándorfehérvár 1521-es elvesztése jelentette. A frissen trónra került I. Szulejmán 1521-ben hadjáratot indított Magyarország ellen. A szultán – mivel erői egy részét lekötötte a lázongó Szíria - csak május 18-án kelt útra, és az anatóliai csapatokból is csak 10 ezer azabot rendeltek át a szultáni főseregbe.
A hadjárat pontos céljáról az oszmán vezetésen belül sem volt teljes egyetértés. Piri Mehmed nagyvezír Nándorfehérvár ostromát tartotta elsődlegesnek, Ahmed pasa ruméliai beglerbég viszont Szabács elfoglalását és a Szerémségen át Buda felé való előrenyomulást javasolta. Ennek alapját az képezte, hogyha a fősereg elég korán behatol Magyarország belsejébe, akkor még a mozgósítás előtt képes meglepni a magyar királyt. Szulejmán eleinte Ahmed tervét fogadta el, de Piri Mehmednek megengedte Nándorfehérvár ostromát is. A hadjárat irányát végül a Szabácsnál épített Száva-híd július 19-i árvízi pusztulása is befolyásolta, ezután a hadműveletek súlypontja Nándorfehérvárra helyeződött át.
Az oszmán haderő nyár derekán érte el a térséget. Szabács július 7-én, egyetlen rohammal esett el, Zimonyt július 11-én feladták, ezzel Nándorfehérvár nyugati és északi irányból is elszigetelődött. A vár körülzárása július elejétől fokozódott, az ostrom augusztusban vált igazán súlyossá. A várat ekkor tizedannyian védték, mint 1456-ban, ennek a készületlenségnek az oka lehetett az is, hogy Török Bálint gyámjai „zálogként” őrizték a várat a kincstári tartozás, 40 ezer aranyforint miatt.
A védők így is csak 1521. augusztus 29-én, szabad elvonulás fejében adták át a várat Szulejmán képviselőinek. Később Szulejmán ezt a napot választotta szerencsenapjává, ezért esett Mohács és Buda 1541-es elfoglalása is erre a napra.
Nándorfehérvár közel két hónapon át tartóztatta fel az oszmán hadat,
a vár így lényegesen tovább állt ellen, mint 1456-ban. A magyar felmentő sereg azonban 1521-ben nem érkezett meg. A hadak lassan gyülekeztek, a kincstár pénzhiánnyal küzdött, a vezetés pedig nem tudott időben döntő erőt összpontosítani. II. Lajos csak augusztus 8-án indult el Budáról 4 ezer katonával, amikor Szabács és Zimony már oszmán kézen volt, Nándorfehérvár pedig hetek óta ostrom alatt állt. Báthori István nádor serege augusztus 17-én feltűnt ugyan a Szerémségben, és Szávaszentdemeterig nyomult előre, de Bali bég csapataival vívott kisebb összecsapás után Pétervárad felé vonult vissza. A korabeli leírások alapján Szapolyai, a király és Báthori is közel 20 ezer fős csapattesteket vont össze, de a térségbe későn érkeztek meg.
A bukás után még lett volna esély a helyzet részleges helyreállítására, Szulejmán „csak” 3 ezer fős védősereget hagyott a szétlőtt várban, majd szeptember közepén hazatért. A mintegy 60 ezer fős magyar fősereg azonban szeptember végéig Mohács és Pétervárad között állomásozott. Nándorfehérvár visszafoglalását végül elhalasztották, amelyben szerepet játszott a táborban kitörő járvány is. A magyar politikai vezetés ugyan esküt tett a vár későbbi visszafoglalására, de erre tényleges kísérlet nem történt. Szulejmánnak így maradt ideje Nándorfehérvár kijavítására, megerősítésére és oszmán támaszponttá alakítására.
Bár Rodosz ostroma 1522-ben elvonta Szulejmán figyelmét, a kisebb oszmán hadak Hüszrev és Báli bégek vezetésével tovább folytatták a magyar végvidék felőrlését, ekkor még felemás sikerrel. Klisszát ugyan se 1522-ben, sem 1523-ban, sem 1524-ben sem tudták elfoglalni, mint ahogy Jajcát sem 1522-ben, sem 1525-ben. A Szrebernik körüli védelem 1520-ban meggyengült, maga a bánság központja is elesett, a horvát határvidéken pedig 1522-ben Knin és Szardona is oszmán kézre került. Ugyanebben az évben Orsova is elesett, 1524-ben pedig Szörény vára veszett el. Ezzel az Al-Duna keleti szakaszán is megbomlott az a rendszer, amely korábban Nándorfehérvárral együtt lezárta a déli és délkeleti felvonulási útvonalakat.
1526-ra az egykori déli bánságok és előretolt várvidékek jelentős része oszmán kézre került. A következő védelmi vonalat a Duna mentén Újlak és Pétervárad jelentette. Ezek az erődök ugyanakkor nem voltak olyan állapotban, mint déli társaik, ráadásul nem az ország előterében, hanem már a Szerémségben próbálták feltartóztatni az oszmán főerőt.
1526-ban ennek a folyamatnak a következményei váltak valósággá. Szulejmán április 23-án indult el Isztambulból, és nyáron ismét a magyar határ felé vonult. Pétervárad ostroma 1526. július 12. és 27. között zajlott, majd a vár elesett. Újlakot a katonák már a török érkezése előtt hátrahagyták és csatlakoztak Tomori Pál katonáihoz.
1526-ban, a déli erősségek nélkül a hadjárat ritmusát az oszmánok diktálták.
A magyar főerők augusztus 29-én már az ország belsejében voltak kénytelenek csatát vállalni, miközben az erősítések jelentős része még úton volt.
A déli végvárrendszer feladata az volt, hogy feltartóztassa az oszmán hadat, ostromokra kényszerítse, és időt adjon a magyar mozgósításra. Amikor Nándorfehérvár kiesett, a rendszer ezt a szerepét már nem tudta betölteni. Amikor Pétervárad is elesett, a magyar seregnek már alig maradt tere és ideje a felkészülésre, amely
ha el nem is döntötte a nyílt színi ütközet végeredményét, de nagyban meghatározta azt.
A Mohács 500. évfordulójára készülő cikksorozatunk utolsó részében a mohácsi csata körülményeivel, lezajlásával és következményeivel foglalkozunk. A sorozat első részében a Magyar Királyság Mohácsig vezető útját tekintettük át, a másodikban pedig az Oszmán Birodalom felemelkedését és a hadjáratokra épülő állam működését mutattuk be.
A cikkben megjelenő fontosabb adatok, számok B. Szabó János: A mohácsi csata című könyvén alapulnak, valamint Cseh Valentin cikkein alapulnak. A címlapképen a nándorfehérvári csata festménye látható (Ismeretlen szerző, 19. század). Címlapkép forrása: Wikimedia Commons
Napi