L. Ritók Nóra az interjúban nem csupán arról beszél, hogy az alapítványa hogyan dolgozik, és milyen nehézségekkel találkozik, hanem felidézi azokat a támadásokat is, amelyek az elmúlt tizenhat évben érték, és azt is elmondja, hogy volt olyan pillanat, amikor megrémült. Részletek az interjúból:

• A szegénységnek sok szintje van. A legmélyebben vannak azok, akiket mi generációs szegényeknek hívunk.
• Miközben azt kellene kihangosítani, hogy miként oldhatjuk meg a problémát, inkább mindenki a könnyebb utat – a sikert és annak kommunikációját – választja.
• Az adományozás önmagában nem változtat meg semmit. A kiválasztott személyek megkapják a szükségletkiegészítést, ez is egy ügykezelés, egy tüneti megold.
• Én a pedagógiai módszerekben hiszek, a prevencióban, az intézményrendszer pedig mára már szinte mindenhol hatósági eszközöket alkalmaz.
• Talán az volt az utolsó csepp, amikor az alkotmányvédelmi hivatal embere a kapcsolatrendszeremről kérdezett, és hiába igyekeztem megtudni, mit akar tőlem, sosem adott konkrét választ.

Generációkon átívelő

Ha nem vagyok indiszkrét: mi volt az a nagy, előre megszervezett utazás, amely miatt nem ön, hanem korábbi munkatársa és a tanoda alapítója, Lencse Máté vette át a kitüntetést a Parlamentben?

Nálam a logisztika alapvető fontosságú: jó ideje már „mindent bele” alapon szervezem az életemet, vagyis ha már egyszer elindulok Berettyóújfaluból, ahol élek, hatékonyan haladhassak a látogatásokkal, a feladatokkal, a tárgyalásokkal. Most magánjellegű, országhatáron túlnyúló találkozóm ugyanúgy akadt, mint például székesfehérvári megállóm, ahol egy baráti támogató csoporttal beszéljük át az Igazgyöngy Alapítvánnyal kapcsolatos, iskolakezdésre fókuszáló teendőket. Egyszerűen nem fért bele, hogy több mint 500 kilométerről odautazzak a fővárosba, majd vissza. Mindent borított volna.

Van állandó útitársa?

Most a férjemmel utazom, de gyakran valamelyik vezetőtársammal, néha meg egyedül. De ami mindig velem van, az a laptop. A munkamániámból ez megmaradt a nyugdíjas időszakra is: muszáj, hogy minden nap csekkoljam a leveleket. No meg remekül ki tudom használni az utazással töltött időt is, ha velem van a laptopom.

Idézem a kitüntetés indoklását: a hátrányos helyzetű gyermekek és családjaik esélyeinek javítása érdekében végzett tevékenységéért; több évtizeden át tartó, elkötelezett pedagógusi munkájáért; hiánypótló társadalmi és közösségépítő tevékenysége elismeréseként kapta meg a kitüntetést. Mi van e mondatok mögött?

Amikor a kitüntetés előtti adategyeztetés volt, kissé meglepett, milyen alaposan felkészültek belőlem, belőlünk az elismerést szervezők, az ajánlók. A történetem a harminchat évvel korábbi rendszerváltás előtt kezdődött, amikor földrajz-rajz szakos tanárként először találkoztam az iskolában tömegesen hátrányos helyzetű gyerekekkel. Már akkor nagyon motivált lettem abban, hogy hatékony megoldást keressek a fejlesztésükre. Mivel képzőművész is vagyok, a vizuális nevelés terén keresgéltem. Amikor pedig úgy éreztem, hogy több szabadságra van szükségem, mint amennyire az állami oktatás lehetőséget ad, léptem. Kilencvenkilencben aztán megalapítottam az Igazgyöngy Alapítványt, amely gyermekközpontú és esélykiegyenlítő céllal, a művészet eszközeivel kereste a fejlesztés lehetőségeit. Ugyanakkor hamar rájöttem, hogy a jó iskola meg néhány jó tanár még nem elég, önmagában nem képes életstratégia váltást generálni.

Muszáj a háttérrel is foglalkozni, a családokkal, hogy ne amortizálódjon az iskola hatása a mindennapok túlélésében. Tizenhét éve kezdtünk bele – az oktatás mellett – abba a komplex esélyteremtő munkába, amelyet a térségben most is végzünk, és amelynek

A hangsúly a közösségfejlesztő munkán van. Azt szoktuk mondani, hogy egyéni életstratégia-váltást támogatunk, közösségi megerősítéssel. Mert képessé szeretnénk tenni a közösséget, hogy megszervezze az életét, támogassa egymást, együttműködjön az intézményrendszerrel, és a túlélési stratégáját életstratégiává formálja hosszú távú gondolkodással, belső motivációval, önellátással, tanulással, munkával.

Mint megannyi puzzledarab, úgy kerülnek egymás mellé a stratégia alkotóelemei, miközben fontos, hogy ezt a munkát összekapcsoljuk a hiteles tájékoztatással, az emberek érzékenyítésével. Megértetni, hogy a szegénység éppen az akaratot őröli fel, a motivációt, az önmagukba vetett hitet.

Nyilván szimplifikált a kérdés, de: ez elvileg nem az állam feladata lenne?

Anélkül, hogy sarkos véleményt mondanék: a puzzle elemei ott is megvannak, ám az összeillesztésnél óriásiak a hézagok. Az intézmények ügykezelő fókuszt visznek, nem az okokkal foglalkoznak, és nem szeretik a nem azonnal megoldható problémákat, a siker kommunikálása pedig meghatározó lett a működésben.

A probléma, a szegénység megannyi esetben komplex és generációkon átívelő, ám nem sikerült a megoldási kísérleteket kormányokon átívelővé tenni. A komplex beavatkozás pedig kulcskérdés: egy-egy elem kezelése önmagában nem elég. Muszáj az összes hatást egy irányba fésülni.

A rendszerváltás óta mindig cserélődtek a fókuszok: volt, hogy az oktatásban próbálták, máskor a munka világába való visszavezetéssel. Bonyolítja a helyzetet az időfaktor: a kormányok gyors eredményt akarnak produkálni, miközben generációs léptékben lehet csak gondolkodni a kérdésről.

Könnyebb út, nehezebb út

Mit tesznek önök?

Évente több, mint 1200 családot érünk el közvetve és közvetlenül. A ma generációjával dolgozunk együtt a következő generációért, képviselve azt az alapértéket, amely szerint: mindig van kiút. A gyakorlati terep a már említett zsákfaluhoz, Toldhoz kötődik: itt kezdtük el húsz éve azt az esélyteremtő stratégián alapuló munkát, amelynek most tartunk a tizenhetedik esztendejében. Nemcsak odamegyünk és oktatunk valamit, hanem az egymással összefüggő problémák okait keresve és azok megoldását kínálva komplex modellt viszünk. Nálunk a hatékonyságmérés ugyanúgy alapvető fontosságú, mint a tapasztalatok beépítése, és a működő elemeket igyekszünk másutt is hasznostani.

Berettyóújfalu ötven kilométeres körzetében hatszázötven gyereket oktatunk művészeti, fejlesztői iskolarendszer keretei között, és a toldi program mellett tizenhét – iskolakezdéskor és karácsonykor huszonhét – településen vagyunk jelen azzal a céllal, hogy az ott élő családok képesek legyenek kitörni a generációs, átörökített szegénységből.

Van egy fotó, amelyet tavaly Mikuláskor tett közzé: egy szegregátumban élő kisfiú öleli magához a húgát úgy, hogy abban a mozdulatban benne van minden, a nehéz sors és a kitörés lehetetlensége ugyanúgy, mint a mérhetetlen szeretet és az összekapaszkodás erőssége, mélysége. Magam azt írtam a képhez – elnézést a privatizálásért –, hogy bár utópiának tetszik, de soha többé nem szeretnék ilyen szemeket és történet-esszenciát, ilyen Mikulás-ünnepséget soha. Ha mostantól minden ideálisan alakul, hány év alatt juthatunk el oda, hogy egy gyermek bárhová születik is, van esélye normálisan lakni, enni, inni, tanulni, no pláne a társadalmi mobilitás nyomán előre jutni, a saját kezébe venni a sorsát?

A szegénységnek sok szintje van. A legmélyebben vannak azok, akiket mi generációs szegényeknek hívunk: erre társadalmi csoportra azért nem fókuszálnak, mert – a fentebb említett okok miatt is – nehéz őket motiválttá tenni. Jöttek a pályázati lehetőségek a pályázatíráskor betervezett indikátorokkal, amiket aztán kényszeresen igazolni kezdtek, sok esetben csak adminisztratív módon. Ez a fajta indikátorkényszer a települések, családok egyedi problémáiban nem engedte a rugalmasságot, a hibázást. Ez vezetett például oda, hogy a projektek sokszor nem ott valósultak meg, ahol nagy a baj, hanem ott, ahol könnyen teljesíthetők az indikátorok, ahol van „fogadókészség”.

Miközben azt kellene kihangosítani, hogy miként oldhatjuk meg a problémát, inkább mindenki a könnyebb utat – a sikert és annak kommunikációját – választja. Így aztán sem intézményi, sem társadalmi szinten nem képződik meg az a tudás a társadalomban, hogy rajtuk, a mélyszegénységben élőkön igenis lehet segíteni, a leszakadó térségeket mindenre kiterjedt, átfogó programokkal igenis meg lehet menteni.

Például a lakhatási szegénység nagyon meghatározó a problémában. Nincs vezetékes víz... Csak az áram köti őket a huszonegyedik századhoz. Mindez Európa közepén. A megoldás azonban nem az, hogy adunk szuper összkomfortos lakást olyan családoknak, amelyek sosem éltek ilyenben, mert ha nincsenek meg azok a tudások, készségek, amikkel ilyen körülmények között tudnak működni, hamar amortizálják azt.

Hány év ez? A lecsúszó szegényeknél rövidebb, ott könnyebb beavatkozni, mert megtalálható az a pont, például a munkatapasztalat, amelynél a segítség adja magát. A generációs szegénység már egészen más szint, ott hosszú idő szükséges, mert nagyon mások az életvezetési képességek, például óriási a pénzügyi tudatosság hiánya. Ennek a felszámolásához generációs léptékű gondolkodás szükséges: nem véletlenül terveztük mi is húsz évre az első szakaszt. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a szegénység nem tűnik el, de hogy annak milyen aránya van egy társadalomban, az nem mindegy; azon lehet és kell csökkenteni. Ha paradoxonnak is hathat: mi azért dolgozunk, hogy ne legyen ránk szükség – én azért dolgozom, hogy ne legyen rám szükség.

Az alapítvány nem ellenség 

Számos hírt olvasunk – rendszerint – ünnepek környékén, hogy iksz sokat, ipszilon nagyot adományozott: ezek a sokak-nagyon mennyit számítanak a szegénység szintjein?

Az adományozás önmagában nem változtat meg semmit. A kiválasztott személyek megkapják a szükségletkiegészítést, ez is egy ügykezelés, egy tüneti megoldás. Megeszik, hordják, örülnek neki; egy darabig. A fejlesztő segítségnyújtás lenne a fontos: amikor a közösséggel együtt megállapított feltételek és elvárások vannak, amelyek az elmozdulást támogatják. Hogy oké, kaptam valamit, de nekem is tennem kell valamit, ha tenni akarok magamért, a családomért, a közösségért.

Én is átestem egy tanulási folyamaton az adományozás terén, mert eleinte, a sokkoló gyerekszegénységben én is csak adtam. Amit tudtam. Vittem az adományokat: ruhát, élelmiszert, gyógyszert.

Aztán – én csak így nevezem – egy kegyelmi pillanatban megállított néhány asszony az utcán: Nórika, maga rosszul adományoz! Becsapják magát, máshová megy az adomány, mint gondolná! Tudtam én ezt, csak azt nem tudtam, mit csináljak. Megkérdeztem: segítenének nekem, hogy leírjuk, hogyan lehet jól adományozni? Örömmel mondtak igent, és elkészítettünk közösen egy helyi „igazságossági szabályzatot”, afféle etikai kódexet, amelyben ők fogalmazták meg: az adomány nem jár csak úgy, tenni kell érte valamit. Ez lett az alapja egy, a közösség által elfogadott, azóta is folyamatosan felülvizsgált, átlátható adományozási rendszernek.

Ma már nincsenek konfliktusok abból, ki milyen adományt kap. Mindenki pontosan tudja, mit és mennyit, és azért mit és mennyit tesz.

Ilyen problémamegoldó-képességgel miért nem az államnak dolgozik?

Az állami rendszer feltehetően kiégetne. Túl sok olyan beidegződés van benne, amit szerintem a rendszerváltás előttről hozunk magunkkal, és azóta működtetünk. Paradigmaváltás kellene, minden területen. Én a pedagógiai módszerekben hiszek, a prevencióban, az intézményrendszer pedig mára már szinte mindenhol hatósági eszközöket alkalmaz. A civil szféra, minden nehézség ellenére, még mindig nagyobb teret ad a megfelelő módszerek megkereséséhez, kipróbálásához, a hibázásból tanuláshoz is. Nálunk nincs indikátorkényszer, a problémák megértése és a megoldások keresése van.

Ráadásul az intézmények gyanakvóak a civilek iránt, és ez az alapállás az elmúlt tizenhat évben nem csupán fokozódott, hanem a csúcsra járatódott: megkaptunk mindenféle bélyeget a Soros-bérenctől a brüsszelitáig, nem csoda, hogy ebben a hangulatban mind több polgármester, intézményvezető bizonytalanodott el, szabad-e velünk egyáltalán szóba állni. Így aztán, megértve őket, egy idő után már nem nyíltan, hanem csendben segítettünk, amikor állami, önkormányzati szektorba vittünk tárgyi eszközöket, adományokat. Mert a nap végén nem az a fontos, ki adja, hanem az, hogy adja. Idővel aztán lassan felismerték, hogy az Igazgyöngy Alapítvány nem ellenség.

Nem volt olyan vicces

Ép ésszel felfoghatatlan, ugyanakkor a tizenhat évig uralkodó rezsim „aki nincs velünk, az ellenünk” ihletésű logikájából következik, hogy lehallgatták, vegzálták, sőt, mint idén májusban a Partizánnak nyilatkozta, az utolsó kihallgatása után így búcsúzott tőle a titkosszolgálati tiszt: „Egy percig se gondolja, hogy mostantól könnyebb lesz magának.” Hogyan kezelte az efféle szituációkat? Félt, rettegett? Tett rá?

Utólag tudtam folyamatba rendezni a történeteket: jött egy forráselvonás, célzott minősítgetés, fenyegetőzés, miközben a munka nem állhatott meg, hiszen mind a családok, mind alapítvány munkatársai számítottak rám, ránk. Belül persze szorongtam. Elsősorban amiatt, hogy mi van, ha az én vegzálásom kihat mások munkájára, életére.

Emlékszem, talán az volt az utolsó csepp, amikor az alkotmányvédelmi hivatal embere a kapcsolatrendszeremről kérdezett, és hiába igyekeztem megtudni, mit akar tőlem, sosem adott konkrét választ. Arról érdeklődött például: kik az Antiszegregációs Kerekasztal tagjai? Miért kérdezi – kérdeztem vissza –, amikor ott van a minisztériumi honlapon. Jó, tudja, de nem mindegy, én milyen sorrendben mondom. Megrémültem: lehet, hogy ezzel hozok kellemetlen helyzetbe másokat? Nem bírtam ezután a kérdéseikre válaszolni sem. De előfordult az is, talán egy éve, hogy egy együttműködés alkalmával közölték a többiekkel, tartsák magukat távol tőlem, mert politikailag vállalhatatlan vagyok a rendszernek.

Már csak a hajnalban érkező, lefüggönyözött fekete autó hiányzik a történetből.

Eleinte én is poénkodtam ezen, aztán már nem volt olyan vicces. Közben meg azt is éreztem, hogy hülyének néznek. Mondok egy példát. Még az elején arról beszéltek, hogy az alkotmányvédelmi hivatal a kormány fölött működő intézmény, nem kötődik a hatalomhoz. A következő alkalommal már az hangzott el, hogy a Belügyminisztérium megbízásából faggatóznak.

Üzen valamit az előző rendszer politikusainak, intézményvetőinek, a hatalom képében eljáró nyomozóknak?

Nem olyan egyszerű ez a kérdés. Sokan nyomás, utasítás alatt dolgoztak az elmúlt tizenhat év alatt: nem ismerhetem mindenki élethelyzetét, körülményeit... Sokan dolgoztak úgy, hogy legalább mérsékelni tudják a hatásokat. De nyilván akadtak olyanok is, akiknek ez nagyon kedvezett, és fürödtek a nekik osztott szerepekben. Jobb a súlyos gondolatokkal, mondatokkal higgadtan bánni, akkor is, ha az államigazgatásban, az intézményekben voltak önjáró, rendszerhű szolgáló emberek; de ki tudja, ki és miért cselekedett úgy, ahogy.

Ellenben egyértelmű a felelősségük azoknak a döntéseket meghozó politikusoknak, akik ezt az egész rendszert kidolgoztatták és működtették, akik egzisztenciákat tettek tönkre, akik elhallgattattak, kényszerítettek embereket, akik ebbe a szörnyű mentális állapotba taszították az országot, akik nem tettek semmit a környezetvédelemért, az oktatásért, az egészségügyért, akik a szegénységről, a szegényekről lenézően beszéltek, akiknek csak az volt a céljuk, hogy meggazdagodjanak. Nekik nem tudok megbocsátani.

Soha?

Aligha. Túl sok kárt okoztak. Visszatérhetek egy pillanatra a kitüntetésre?

Kérem szépen.

Rengeteg pozitív üzenetet kaptam az elismerés híre után, és mindenhonnan azt éreztem, érzem most is, hogy a társadalom felszabadult, hisz a változásban, a jövőben. Sokan ki is hangosították, hogy ebbéli hitük – a díjazottak neve, köztük az én nevem láttán is – megerősödött. Ez nagyon jó érzés, ám hihetetlenül fontos, hogy tegyünk is érte. Folyamatosan.

Lesz még szőlő, lágy kenyér?

Ha az nem is feltétlenül, de én optimista vagyok. Mindig is hittem abban, hogy lehet változtatni. Most még jobban hiszek.

(Borítókép: L. Ritók Nóra pedagógus Budapesten 2018. október 12-én. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)