A német mesterlövészek legendája – Csodafegyvereket gyártott a Mauser?

A 2001-es Ellenség a Kapuknál filmnek hála a II. világháború iránt érdeklődők körében még ma is élénk vita tárgyát képezheti az, hogy a náci Németországnak, vagy a Szovjetuniónak voltak-e jobb mesterlövészei a világégés során, pedig a kérdésre bővebb utánajárás után nagyon egyszerű válaszolni.

Ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni azt, hogy mi teszi a jó mesterlövészt, akkor két kulcstényezővel érdemes számolni:

a lövész képzettségével, valamint az általa használt fegyver minőségével.

Az első ponton Németország lényegében behozhatatlan hátrányból indult, mivel egészen 1942-ig nem volt dedikált mesterlövész-programja, akkor is csak azért, mert Berlinnel szemben Moszkvában a két világháború között is komoly energiákat fektettek a lövészek képzésébe, a szovjet mesterlövészek pedig nagyon kellemetlen veszteségeket tudtak okozni a németeknek.

A második tényező már jóval érdekesebb: a németek a Mauser gyár legendás Karabiner 98K (a ’K’ a Kurtz, azaz rövid jelzése) karabélya minden kétséget kizáróan úttörő eszköz volt, a korban ez volt a világ legnépszerűbb hosszúfegyvere, a „Mauser-rendszerű” forgó tolózáras ismétlőpuskák pedig még napjaink mesterlövész-fegyvereiben is elképesztően népszerűek. Az oroszok Moszin-Nagant M1891/30-as puskája egyébként szintén Mauser-elven működik.

Adott tehát két, mechanikai szempontból potenciálisan pontos fegyver, no de melyik lesz a jobb mesterlövész-puska? Itt kezd bonyolódni a történet.

Kellően magas minőségű megmunkálás esetén nagyon nehéz érdemi különbséget tenni a két fegyver között, ugyanakkor tényként kell kezelni, hogy a szovjetek általánosságban kevéssé voltak precízek akkor, amikor fegyvergyártásról volt szó. Ennek fényében elsőre logikus lenne azt feltételezni, hogy a német Kar 98K-val jártak jobban a lövészek, ez azonban nem így volt.

Ki kell emelni, hogy a két világháború során nem igazán létezett olyan, hogy egy puskát kifejezetten mesterlövészeknek gyártanak.

A leggyakoribb eljárás az volt, hogy a tesztlövéseken legjobb eredményt elérő fegyvereket kiemelték, távcsővel látták el, és a mesterlövészeknek adták.

A szovjetek a II. világháború alatt így jártak el, a németek azonban nem, ők egyszerűen felmarkoltak párat a kész puskák közül, rájuk csaptak egy távcsövet (a német optikák egyébként valóban köröket vertek a szovjetre, de ahogy láthatjuk, ez nem sokat ér), és kész is voltak. Népszerű anekdota szerint egyébként a német mesterlövészek rendszeresen jelezték, hogy egyszerűen félrehordanak a fegyvereik. Két centiméternyi eltérés egy mezei gyalogosnál nem katasztrófa, jó eséllyel soha nem fog feltűnni neki, de egy mesterlövésznél ez már a második világháborúban is tudott gondot okozni. Ezzel egyébként meg is cáfoltunk egy másik népszerű legendát: nem igaz az, hogy a német mesterlövészek a II. világháború alatt az ellenség demoralizálása érdekében torokra céloztak, a hivatalos doktrína tömegközéppontot írt elő.

Szintén a fent említett Ellenség a Kapuknál hibája az, hogy az ismétlő Kar 98K kiváltására tervezett Gewehr 43-as öntöltő puskára jó mesterlövész-fegyverként gondolunk. A G43 egyébként mint egyszerű gyalogsági fegyver sem volt olyan hatékony, mint az alapjául szolgáló szovjet SZVT-40-es, vagy az amerikai M1 Garand, ráadásul a német fegyverekre szerelt ZF 4-es távcsövek minimum borzalmasak voltak.

Most akkor ez egy géppisztoly? - Az StG 44-es

Első körben érdemes gyorsan átvenni, hogy mi a különbség egy géppisztoly és egy gépkarabély között: a géppisztoly egy olyan fegyver, amely képes sorozatlövésre és pisztolyokban használt lőszerekkel működik.

Egy gépkarabély szintén sorozatlövő fegyver, ugyanakkor a pisztolylőszernél nagyobb, a puskalőszernél kisebb, úgynevezett „köztes űrméretű” lőszerrel működik.

Mindazonáltal a gépkarabély mint fogalom egészen az ötvenes évekig nem terjedt el széles körben, ezért lehet például, hogy hazánkban a legendás Kalasnyikov-szériára is gyakran hivatkoznak „géppisztolyként”, hiszen az ilyen szovjet fegyverek leváltására tervezték, a nagyon korai szakirodalomban is így hivatkoznak rá, függetlenül attól, hogy minden létező modern szakzsargon szerint egy gépkarabélyról van szó.

Ironikus módon ugyanakkor a német Sturmgewehr nem ebből az okból futotta le létezése első másfél évét MP, azaz Machinenpistole néven. A német tervezők eredeti elképzelése az MP 44/StG 44 esetében az volt, hogy ezzel az eszközzel kiválthatják mind az MP 40-es géppisztolyokat, mind a G43-as öntöltő puskákat, az átlagos gyalogos kezébe pedig egy olyan fegyvert adhatnak, ami kompromisszumot teremt a két korábban használt eszköz között.

Mert hogy a gépkarabély, hiába napjaink legalapvetőbb kézifegyvere a fegyveres erőknél, egy kompromisszum eredménye: főleg a korai fegyverek nehezebbek voltak a géppisztolyoknál (ez napjainkban egyre kevéssé okoz problémát), kicsit nagyobb volt a visszarúgásuk (a hidegháború első felében rendszeresített 7,62-es NATO-kaliberű fegyverekre ez hatványozottan igaz), kisebb volt a lőtávjuk és az átütőerejük, mint a nagyobb kaliberű öntöltő puskáknak. Mindazonáltal a második világháború végére a német fegyveres erők okosabbik fele ráébredt valamire, amire például az amerikaiak még nagyon hosszú ideig nem: a katonák, függetlenül attól, hogy milyen jól képzik ki őket, éles körülmények között nagy valószínűséggel nemhogy kétszáz, de száz méteren sem fognak eltalálni egy embert, fölösleges tehát nagy hatótávolságú fegyvereket adni nekik, a tűzerő növelése 0-100 méteren sokkal hatékonyabb.

Node mire fel a névcsere? A magát katonai géniusznak képzelő Adolf Hitler a fejlesztés korai szakaszában egyenesen gyűlölte az MP-44-es ötletét. A "Führer" elképzelése az volt, hogy a gyalogság hatékonyságát azzal lehet igazán fokozni, hogy minden G43-as puskára kis nagyítású távcsövet szerelnek, a „gépkarabély” pedig csak pénzkidobás.

Ironikus módon egyébként a „minden gyalogos fegyverén legyen optika” ötlet azon kevesek közé tartozott, amelyben Hitler nem állított teljes sületlenséget,

napjaink modern fegyveres erőinél ez már egy teljesen megszokott konfiguráció.

A mérnökök ugyanakkor meg voltak győződve róla, hogy Hitler téved, ezért adminisztrációs trükközéssel, az egyértelmű utasításokat figyelmen kívül hagyva folytatták a gépkarabély fejlesztését. Az MP-43, majd MP-44-es jelölés is ennek az ügyeskedésnek volt a része: egyszerűen annyit akartak elérni vele, hogy Hitler a fegyverre az MP-40-es géppisztoly fejlesztéseként gondolkozzon.

Az ötlet be is vált, a kész MP-44-esek megváltoztatták Hitler véleményét, aki elismerte, hogy valóban forradalmi technológiáról van szó. Innen ered az új elnevezés is:

Hitler úgy gondolta, hogy a „Machinenpistolen” elnevezés nem elég félelmetes, ezért kérte az eszköz „Sturmgewehr”-re, azaz „Viharpuskára” való átnevezését.

Az utolsó szériás MP-44 és az StG-44 között tehát az elnevezésen kívül semmilyen különbség nincsen.

Az MG 42-es volt a világháború tökéletes géppuskája, ami mindenben jobb volt elődjénél?

A német Machinengewehr 42-es vitán felül a II. világháború leghíresebb géppuskája, olyan nevekkel illetik, mint „villámgéppuska”, vagy „Hitler fűrésze”. A fegyver legismertebb tulajdonsága brutális, 1500 lövés/perces elméleti tűzgyosasága volt, megfelelő lőszerkészlet mellett tehát kegyetlen pusztításra volt képes, ez ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy tökéletes eszköz lett volna.

A német fegyveres erők fő géppuskája a háború kirobbanásakor az egészen kiváló MG 34-es volt. A fegyver egy, a korban addig jobbára ismeretlen, napjainkban azonban már nagyon elterjedt elképzelés, az általános rendeltetésű géppuska (GPMG – General-purpose Machine Gun) első fecskéje volt. A GPMG egy olyan géppuska, amely elég könnyű ahhoz, hogy villalábról üzemeltetve folyamatosan tud haladni a gyalogsággal, elég nagy a hatékony lőtávolsága ahhoz, hogy három lábú állványról fix védelmi feladatokat tudjon ellátni, mindemellett pedig felszerelhető járművekre is.

Az MG-34 minden ilyen követelménynek megfelelt, képes volt pontos egyes lövés leadására, de sorozatlövéssel nagy területet tudott lefogni, a felmelegedő csövet pedig másodpercek alatt ki lehetett cserélni minden féle külön szerszám nélkül, akadt vele azonban egy probléma, ami 1942-re már kezdett komollyá válni:

a nagyon precíz megmunkálás, valamint a marásos gyártási technológia miatt a fegyver meglehetősen drága volt, itt jött a képbe az utód.

Az MG-42 fő előnye az ára volt: préselt, heggesztett alkatrészei miatt sokkal olcsóbb volt előállítani, kikerült belőle az egyes lövést lehetővé tevő elsütőszerkezet, tűzgyorsasága pedig látványosan megugrott.

Egyébként ironikus módon éppen az 1500 lövés/perces tűzgyorsaság okozta a fegyver legnagyobb gondját. Bár az MG 42 továbbra is megbízható fegyver volt, a háború második felében már két tényező is nehezítette a használatát:

egyfelől pillanatok alatt átrágta magát az egyébként is egyre apadó lőszerkészleten,

másfelől a nyersanyaghiány miatt egyre ritkábban tudtak tartalék csöveket szállítani a fegyverekhez, pedig a villámgéppuska nagy tempóban hevítette túl a komponenst.

Bár rohamozó gyalogosként mindenképpen félelmetes volt a géppuska napjainkban is kegyetlennek számító tűzgyorsasága, a gyakorlatban ez a tényező messze nem olyan hasznos, mint elsőre gondolnánk. Gyakori félreértés az, hogy egy könnyűgéppuska, golyószóró, vagy GPMG feladata az, hogy minél több katonát lelőjön. A valóság ezzel szemben az, hogy az ilyen fegyverek fő funkciója az, hogy

az ellenséges katonákat arra késztesse, hogy menedéket keressenek, ahonnan ki sem merik dugni a fejüket

(a szakzsargon ezt hívja passzív fedezékhasználatnak), időt adva más gyalogos alakulatoknak, vagy a tüzérségnek az ellenség kiiktatására. Ezt az állapotot simán el lehet érni 7-800 lövés/perccel is, egyáltalán nincs szükség ennek a kétszeresére.

Mindazonáltal az MG 42 valóban remek fegyver volt, olyannyira, hogy 7,62-es NATO-kaliberre átalakítva, jelentősen visszafogott tűzgyorsasággal MG 3 néven a mai napig szolgálatban áll Németországban.

Címlapkép forrása: Matt Cardy/Getty Images