Pécsi Márton földrajztudós 1962-ben egy terepgyakorlat során őskori maradványokra bukkant a vértesszőlősi mésztufabányában. A felfedezésről értesítette Vértes László ősrégészt, aki később rendszeres ásatásokat kezdett a területen.

Vértes és munkatársai 1963 és 1968 között dolgoztak a lelőhelyen, ahol egymás feletti kultúrrétegekben egy mintegy 350 ezer éves előember telepét tárták fel. Több ezer kavicsszerszám, ősállatok csontjai, növénylenyomatok és állatnyomok is előkerültek.

Saját visszaemlékezése szerint először maga sem akarta elhinni, hogy valóban emberi maradványt lát.

A közismert történet szerint azért kapta ezt a nevet, mert a megtalálás napja éppen Sámuel névnapja volt. A Múlt-kor cikke szerint azonban a valóság azonban ennél érdekesebb.

Futó Jenő ásatási szakmunkás ugyanis korábban megkérte Vértes Lászlót, hogy ha egyszer emberi maradványt talál, Samunak nevezze el. Mivel végül valóban Vértes bukkant rá a csontdarabra, betartotta az ígéretét. Csak később vették észre, hogy a felfedezés napja történetesen tényleg Sámuel napja volt.

A vértesszőlősi lelőhely különlegessége nem csupán Samu maradványa volt

A kutatók bizonyítékokat találtak arra is, hogy az itt élő előemberek már használták a tüzet. A tűzhelyeknél fekete, megégett csontmaradványokat találtak, és úgy vélik, a zsíros csontokat tüzelőanyagként is használhatták.

Nem rendelkezett fejlett vadászeszközökkel: apró, pattintott kavicsszerszámokat használt, amelyekkel a zsákmány vagy a már elejtett állatok tetemének feldolgozását végezhette.

A lelőhelyen kilenc kultúrréteget tártak fel, amelyekből több ezer ilyen egyszerű kőeszköz került elő – írja a Múlt-kor.

Samu azóta a magyar őstörténet egyik legismertebb alakjává vált. A vértesszőlősi felfedezés jelentőségét jól mutatja, hogy minden évben megrendezik a Samu-napot a Magyar Nemzeti Múzeum vértesszőlősi kiállítóhelyén, ahol szakmai előadásokkal és családi programokkal emlékeznek a fontos régészeti felfedezésre.