„Figyelj, fel tudsz ugrani hozzám délután? Lenne néhány festményem a számodra…” – nem is egyszer elhangzott a telefonon kézbesített invitálás az utóbbi hónapokban, és én egy percig sem tétováztam, és már száguldottam a Széchenyi-hegyi villába. Tomi érezte, hogy nincs jól, és bőkezűen osztogatta a szebbnél szebb képeket, nyomatokat, afféle búcsúajándékként.

Mintha a gyámolítóm lett volna, pedig csak tíz évvel volt idősebb nálam. Neki köszönhettem, hogy egy hat évvel ezelőtti villámgyors pályamódosítás nyomán megismerkedhettem a pesti (képző)művészvilág semmi máshoz nem hasonlítható miliőjével. De nemcsak Bodrogi Gyulával, Vásáry Tamással, Lukács Sándorral, Lakatos Robyval, Gerendás Péterrel hozott össze – reggelig folytathatnám a sort –, rajta keresztül bepillanthattam egy páratlan gyűjteménybe, a kollekció kialakulásának rejtelmeibe. 

Igen, a Hungarikonok gyűjteményről beszélek, amely egy zseniális Kárpáti-ötlet nyomán kezdődött, és terebélyesedett ki több száz darabot felölelő kollekcióvá. Tomi barátom kitalálta, hogy kezdetben neves sportolók, majd művészek, politikusok, egyéb hírességek jellegzetes használati tárgyait egy-egy festő- vagy szobrászművésszel műalkotásba foglaltatja, s attól kezdve Leo Horn és Marco Rossi sípja, Albert Flórián meze, Kozák Danuta kajaklapátja Hungarikonná nemesült, ahogy Gróf Széchenyi István, Károlyi Mihály, Rákosi Mátyás, Kádár János emléktárgyai is. Kárpátinak festett Toni Curtis, őrzött ereklyét Richard Burtontől és Elizabeth Taylortól, mindenkit ismert és őt is ismerte mindenki.

És hogy tudott ultizni és römizni! Kilencszer megnyerte a Molnár Dániel-emlékversenyt, amely 2003-ban elhunyt országos cimboránk, állandó ultipartnerünk, a nagyszerű rádióriporter nevét viselte. Nem ám akárkik indultak ezen a versenyen, a teljes magyar válogatott asztalhoz ült, de Tomi nem kegyelmezett. Volt, hogy két kis pirosra bemondta félkézből a piros ultit, és kontrával megcsinálta!

Tomi különben zseniális újságíró volt, a Polgár lányokról és Medveczky Ilonáról írt könyve a műfaj klasszikusa. Valaha együtt dolgoztunk az MTI-ben. 1970–1971 között végezte el a MÚOSZ Újságíró Iskolát. 1965 és 1989 között volt a Magyar Távirati Iroda turnusvezetője és főmunkatársa, majd főszerkesztője az Elite magazinnak. 1989 óta szabadúszó szerző. 2000-ben alapította a Premier című művészeti magazint, amelynek főszerkesztője volt megszűnéséig.

Hosszú újságírói pályafutása alatt számtalan híres személyiséggel készített riportot, és ennek kapcsán sokszor eljutott otthonukba is. Egy ilyen alkalommal Alma nevű lányát is magával kellett vinnie Amerigo Tot szobrászművészhez, aki a gyermek iránti figyelmességből rajzolt három almát. Ez az eset adta az indító ötletet a gyűjtemény születéséhez. Ettől kezdve gyakorlattá vált, hogy a képzőművész riportalanyok almát ábrázoló művekkel kedveskedjenek. Hamarosan bohócábrázolások is születtek, hogy a másik gyermek, Andris se maradjon gyűjtemény nélkül. Kárpáti Tamás feleségének, Juditnak vitorlásokat ábrázoló festményeket ajándékozott.

Újabb lendületet akkor kapott a gyűjtői tevékenység, amikor Barcsay Jenő ecsetjét sikerült megszerezni. A Mesterecsetek kollekció már tudatos munka eredménye, és itt jelenik meg először a tárgy, mű, írás hármas, a Hungarikon gyűjtemény alapgondolata. 

Tomiék Széchenyi-hegyi háza a budapesti művészvilág zarándokhelye volt. Az évente ismétlődő Kötény-kupákra Sándor Csikartól Illés Béláig eljártak a magyar futball nagyjai, legutóbb pedig a Kárpáti 120 vonzotta a kertbe Charlie-tól Bodrogi Gyuláig és Gerendás Péterig az énekes-, színész- és művészvilág krémjét. Nyár elején Tomi a 80., Andris fia a 40. születésnapját ünnepelte, így jött ki a Kárpáti 120.

Nyolcvanegyedik születésnap már nem lesz…

Azaz dehogynem lesz, megemlékezünk róla mi, barátok, mert nélküle már nem lesz olyan a pesti művészvilág, mint azelőtt volt.

Amikor Kárpáti Tamás gyűjtötte maga köré azokat, akikért érdemes volt színházba, hangversenyre, kiállításra járni…