A felületes műélvező gyanútlansága néha arra készteti az embert, hogy az írókat összetévessze műveikkel. Körülbelül olyan fokú naivitás ez, mint amikor a színészeket azonosítjuk az általuk megformált karakterekkel. Ettől a hibától e sorok írója sem mentes. Ezért gondolta azt, hogy Krasznahorkai László nem lehet naiv ember, álnaiv pedig még annyira se. Ezt a benyomást műveinek életbeszövöttsége is erősítette. Amikor viszont arra hivatkozva utasította el a Nemzet Művésze elismerést, hogy az irodalmi életet szekértáborok uralják, nyomtalanul szertefoszlott a műveivel azonosított író képe, mert szomorkásan álnaiv levelében a Nobel-díjas „dühödt értetlenséggel” és lemondó szomorúsággal állapította meg, hogy a magyar irodalmi élet emberi gyöngeségektől terhes, provinciálisan megosztott, lövészárkoktól szabdalt tér. Emberi, túlságosan is emberi – mondhatnánk – avagy politikai, túlságosan is politikai. De valóban baj ez? Tényleg ez lenne a magyar művészet problémája? Az átpolitizáltság?

Krasznahorkai értetlenkedve kérdezi, hogy „a nagy művészek hogy kerülhettek egymástól ekkora távolságra?! Külön táborokba? Egyáltalán hogy kerültek táborokba? Nem inkább a Magyar Olümposzon kellene lenniük? Nektárt szopogatva együtt?!” Tökéletesen igaza van abban, hogy a viszály jegyében szerveződő gondolatközösségek számára nincs Olümposz. Legalábbis külön bejáratú semmiképp. Mert ha már a politeizmus nyelvén beszélünk, tehát plurálisan ragadjuk meg a valóság egymástól elkülönülő értékközpontjait, akkor ezt ellensúlyozandó szögezzünk le egy fontos igazságot: az Olümposz lényege valóban az, hogy egy van belőle. Krasznahorkai minden bizonnyal ezért említi az istenek hegyét, nem pedig azért, mert istennek képzeli magát vagy a hozzá hasonlóan köztiszteletben álló művésztársakat. Nyilatkozatából az szűrhető le, hogy a modern kultúrában is lennie kell egy olyan pontnak, amelyen olümposzi elem győz az emberi fölött, ahol a harc véget ér és az írók a halhatatlanság nektárját szopogathatják.

De a felvetés ebben a fennkölt megfogalmazásban is helytelen, mert az olümposzi egység nagyrészt illúzió. A görög mítoszok tanúsága szerint az istenek és a gigászok is harcban álltak egymással, ami tökéletesen megfelelt a legművészibb nép agonisztikus természetének. Az Olümposzért vívott harc törmelékéből szigetek születtek. Szép szigetek. Mondhatnánk erre, hogy Hellász is rettenetes, animális, piszkosul provinciális, tehát a hellén Olümposz sem lehetett más, de mi jobbat akarunk ennél. Ezzel a megállapítással bizonyára jó néhány ókori görög író és filozófus egyetértene. Platónban is felmerült a gondolat, hogy végre illenék kezdeni valamit az Olümposzon uralkodó áldatlan állapotokkal, és első javaslata rögtön a cenzúra volt. Észhez akarta téríteni a Homérosz versein nevelkedett fiatalokat, hogy legalább ők ne legyenek olyan állhatatlan, animális, piszkosul provinciális alakok, mint Homérosz istenei. Úgy tűnik, a tények meglehetősen széles köre bizonyítja Cioran felismerését, miszerint „az irodalom hanyatlása Homérosszal kezdődött”.

Függetlenül attól, hogy Cioran nihilista ítéletét vagy Platón ezzel éppen ellentétes intencióját tartjuk elfogadhatóbbnak, a Homérosszal szemben megfogalmazott bírálatok ékesen bizonyítják, hogy a kánonnal, az irodalmi Olümposszal és a politikával kapcsolatos vitáinknak semmi közük a provincializmushoz. A probléma nem kicsinyes, sokkal inkább grandiózus méreteket ölt, hiszen olyan egyetemes emberi probléma, amelytől Platón államában, Cioran padlásszobájában, sőt még az Olümposz magasában sem szabadulhatnánk meg. Épp ezért naivitás, sőt, az író műveiben megfogalmazott létszemlélet tükrében álnaivitás az, amikor Krasznahorkai túlzott megosztottságról, illetve másfajta gyarlóságokról beszél. Olyat ugyanis emberi szem még nem látott, hogy az irodalmi életet ne fűtötték volna át agonisztikus ener­giák. Ez főleg világnézeti szempontból plurális közösségekben elképzelhetetlen. Egy totalitárius diktatúrában persze más a helyzet, ott maga az államhatalom olt ki minden ellentétet, méghozzá olyan erővel, ami a viszálynál is rosszabb. Krasznahorkai úgy tesz, mintha elfelejtené, hogy az egység bizonyos formái jóval provinciálisabb, animálisabb és alantasabb formát öltenek a megosztottságnál. Például ilyen az, amikor a kényszerrel páncélozott konszenzus álcája alatt bánnak el a kultúrával, vagy amikor az összetartás jegyében likvidálják az olümposzi nektár egyes várományosait.

Emlékezetesek De Gaulle katonaembert meghazudtoló szavai, melyeket az algériai katonákat dezertálásra buzdító Sartre-ról mondott: „Egy Voltaire-t nem lehet bebörtönözni.” Amikor viszont a kollaboráns Brasillach várt a kivégzésére és francia írók sokasága írta alá a kegyelmi kérvényt, a humanista Sartre egyértelművé tette, hogy Brasillachnak meg kell halnia és nem csatlakozik a kegyelmi kérvény aláíróihoz. Mi ebből a tanulság? Hogy még a francia irodalomnak sincs olyan politikai viharfelhők fölé magasodó csúcsa, amelyen minden nagy író kezet foghatna egymással. Más kérdés, hogy ki vágyna egy olyan Olümposzra, ahol Sartre és Brasillach egymás ujjairól nyalogatják az örökkévalóság nektárját? Tiszta szerencse, hogy ez az ízléstelenség nem fordulhat elő. Helyette a könyvesboltok betört kirakatai hirdetik, hogy a francia kultúra él. Az írók pedig álmatlan éjszakáik hideg fényű óráin arról ábrándoznak, hogyan ontanák ki egymás beleit egy májusi hajnalon, amely talán sosem jön el.
Mifelénk általában példaként tartják számon a francia irodalmat a maga reprezentatív intézményeivel, díjaival és túlzás nélkül szakralizált légkörével. A kulturális öntudat és az egyetemesre való nyitottság tekintetében is van mit tanulnunk a franciáktól. Ezt pedig a legkevésbé sem csorbítja az, hogy rendszeresen szétverik egymás könyvesboltjait, és az utcai politizálás számottevő forgalomkiesést okoz azoknak a könyvkereskedőknek, akik a tüntetések idején a biztonság kedvéért inkább zárva tartanak. A francia irodalom olümposzi minőségét egy pillanatig sem veszélyezteti a nemzet megosztottsága, ahogy az sem, hogy az értelmiség – miként a világon mindenhol – ott is klikkekbe tömörül.

Mondhatják erre, hogy Krasznahorkai nem is erről beszélt, csupán azt panaszolta, hogy a fejlett morális érzékkel megáldott kultúremberek miért nincsenek egymással szívélyesebb viszonyban. S persze az is lehet, hogy csak kifogást keresett arra, miért utasítsa el az elismerést – nyilván jó ötletnek tűnt „a magyar kulturális élet megosztottsága”. Pedig nem jó ötlet. A felvetett problémával kapcsolatban ugyanis két extremitásról beszélhetünk: az egyik az antagonizmus, amikor az értelmiség tagjai egymás fizikai megsemmisítésére vágynak. A másik véglet az a mentalitás, amely szélsőségesen depolitizált korunkban a társadalmi viszonyok további depolitizálásától várja a kultúra felvirágzását. Mindkét véglet borzalmas. Az arany középút nem más, mint a kulturális viszonyok agonisztikus szemlélete: sokszínűség, szabadon megnyilvánuló ellentétek, pezsdítő haragenergiák. Emberi? Túlságosan is emberi? Hagyjuk már ezt!

A magyar kultúra és irodalom nem túlságosan átpolitizált, hanem túlságosan depolitizált, ahogy az egész magyar társadalom is. Tragikus, hogy ebben az országban mindenki az ellenkezőjéről van meggyőződve, és mindenki azt gondolja, hogy a bajaink legfőbb oka a túlzott megosztottság, meg hogy túl sokat foglalkozunk politikával, holott akár békében is élhetnénk egymással. Ez fatális ostobaság. Nem a politika osztja meg a máskülönben osztatlan kulturális teret. Kultúránkat ma legfeljebb a politika hiánya, a politika pótlékai és nyomorúságos paródiái oszthatják meg, a politika semmiképp. Álnaiv szomorkodás helyett tehát nagyszerű dolog lenne ismét politikai érvényre emelni azt a lelki nyugtalanságot, amelyet ma teljesen alaptalanul tulajdonítunk a politikai megosztottságnak. Az antipolitikai ostobaságokon, a jól hangzó közhelyeken túllépve végre komolyan el kellene gondolkodnunk azon, valójában mi az „emberi”, hogy utána kizárólag ehhez képest beszéljünk a kulturális élet embertelenségéről és gyarlóságairól. Ideje lenne megérteni végre, hogy az antipolitika nem kevésbé embertelen, mint az antagonizmus. Ha végre belátnánk ezt, akkor nem az Olümposzra vezető utat keresnénk, hanem a politeia lehetőségét. S ezzel nem a tollforgatók köztársaságára utalok, hanem a közös hazánkra.