Mindig van tanulság, és mindig csak utólag. Ezt alighanem Gabe Ibáñez rendező is tudja, mégis mintha mindig kihagyná a házi feladatot. Pedig azt meg kell oldani, és akkor nem futna bele olyan közhelyes filmekbe, mint amivel idén nyáron a Netflix jelentkezett. A film címe: A múlt nélküli nő.

Merthogy ezt is ő rendezte. Ibáñez azonban egyvalamit jól érez: a filmeket szépen kell forgatni. S ha valamit nem lehet A múlt nélküli nő című film hibájaként felróni, az a látvány. Bernat Bosch operatőr ebbe a filmbe beletette azt, amit egy film megkíván. Ibáñez ugyanezt eljátszotta tizenkét évvel ezelőtt is, amikor Antonio Banderas főszereplésével elkészítette az Automata című filmet (operatőr: Alejandro Martínez), azt is jó volt nézni, de főként csak nézni. 

A forgatókönyveket kellene jobban kiválasztania, megírnia, megíratnia. Merthogy az látszik, hogy Gabe Ibáñez érti ezt a mesterséget, csak a filmjei nem törik át a jól van ez így, egyszer meg lehet nézni határt. 

Gondok a forgatókönyvvel

A múlt nélküli nő című spanyol film legnagyobb baja, hogy nincsen benne semmi új. Ráadásul ezt már a címben is elárulja – az eredeti La desconocida, vagyis Az ismeretlen nő. A spanyol cím amúgy még jó is lenne, a magyar csak ront a helyzeten, hiszen a filmbéli nőnek (Ana Rujas alakítja) van múltja, csak egy komoly trauma miatt nem emlékszik arra, hogy ő kicsoda.

És itt kezdődnek a gondok a forgatókönyvvel. Merthogy ebben a zsánerben – elveszített memória, múlt nélküli idegen – ennél sokkal, de sokkal jobb filmeket láthattunk már (A Bourne-rejtély, Az emlékmás, Mementó, Egy makulátlan elme örök ragyogása), A múlt nélküli nő meg úgy akar más lenni, és ezáltal jobb is, hogy más zsánerből merít ihletet.

Ez az 1 óra 49 perces spanyol film kicsit olyan, mintha látnánk még a Nikitát és a Lucyt is, miközben a történet tényleg sematikus. Kis koncentrálással kitalálható, mi lesz a következő jelenetben, ahogyan az is, mit mondanak a szereplők.

Oké, az örök feldolgozástól lassan alapértelmét vesztő Rómeó és Júlia története sem újszerű, ám Shakespeare műve alapján sikerült egészen egyedi adaptációkat is készíteni. Ezzel nincs gond, miért ne lehetne egy múlt nélküli nőről filmet forgatni, csak úgy minek, ha a történet nem lép túl a már látott és ismert cselekményeken. Hiába a kiváló operatőri munka, hiába jó a vágás (Nacho Ruiz Capillas), az élmény ismerős lesz, és ez lerontja az alkotást.

Amúgy jó színészek

Ez már csak azért is fájó, mert A múlt nélküli nő szereplőválogatása egészen jól sikerült. Ebben a filmben nem arra mentek rá, hogy a főhősök szépek legyenek, modellként billegjenek a kamera előtt. A nyomozók úgy néznek ki, mint a munkájukba belefáradt zsaruk, bárkik lehetnének a szomszéd közértből, miközben kiváló színészek.

Andra Ripoll nyomozó szerepében egészen pazarul hozza a depressziós, rezignált nőt Candela Peña. Vagy itt van Pol López, akit simán fel tudnánk pofozni, olyan hibátlanul alakítja Zárate nyomozót. És bárcsak Ana Rujas se volna ennyire Charlize Theron-epigon A halhatatlan gárdából, és kár, hogy az ismeretlen nő szerepében látva még Milla Jovovich alakítása is beugrik A Kaptárból. 

Ettől eltekintve a színészi alakításokkal tényleg nincs gond.

Barcelona nem turistás

A film története nem bonyolult: Barcelona kikötőjében egy félholtra vert nőt találnak a konténerben. Az emiatt amnéziában szenvedő nő próbál rájönni arra, hogy ki ő, miért tud úgy bunyózni, mint egy akcióhős. A nyomozók pedig megpróbálnak rájönni arra, hogy kik és miért is akarják megölni. 

A végére, persze, minden kiderül, az emlékek is előtűnnek a múltból, csakhogy a szembesülés a valósággal is kitalálható, sejthető, és legfőképpen azt az érzést hívja elő, hogy na, ilyet már láttunk. Vagyis elmarad a nagy durranás, a katarzis, és ez a sztori ettől még lehetett volna mélyen emberien drámai, csakhogy éppen ez nem sikerül. Még Ripoll nyomozó depressziója is olyan, mintha a karakterébe cipőkanállal akarták volna beszorítani a bánatot.

A múlt nélküli nőben az azért jó, hogy Barcelona végre nem turistás. Olyan arcát mutatja, amit csak azok ismernek, akik bejárták már a kikötőjét. Egészen szépen fényelt filmet látunk, éppannyira koszos és félhomályos, mint a világ, amiről amúgy mesélni akar.

Elsősorban azoknak ajánljuk, akik szeretik a szépen forgatott filmeket, és az sem zavarja őket, hogy a végén úgy érzik, mintha ezt a sztorit hatalmas ollóval összevágták volna, csak azért, mert azt gondolták, hogy ami máshol működött, az majd itt is. Ilyen alapon doktor Frankenstein lénye soha nem lenne keserű, sem boldogtalan.

5/10