A királyréti horgásztó fölött alig mozdult a levegő. A fák árnyékában fordítók ültek körben, és arról beszélgettek, érdemes-e egy regényt elolvasni, mielőtt lefordítják. A vízparti nyugalom alapján könnyű lett volna azt hinni, hogy a FISZ-táborban a napok csak az alkotásról szólnak, ám néhány órával korábban még egész más hordozott magában az esemény. A nagyszínpad előtt érdekképviseletről, finanszírozásról és a kulturális közélet jövőjéről vitáztak, délután pedig ugyanazok az emberek versek ritmusáról, fordításról és mondatok súlyáról beszélgettek a fák árnyékában.

A reggel ugyanis egyáltalán nem a csendről szólt. A nagyszínpad előtt hivatalosan is bemutatkozott a június végén, a Petőfi Irodalmi Múzeumban megalakult Irodalmi Szakszervezet (IRSZ). Az átmeneti elnökség tagjai közül Seres Lili Hanna költő, Modor Bálint szerkesztő és Vajna Ádám költő-író az irodalom jövőjét érintő kérdésekkel álltak a mikrofonok mögé. Jelezték: a szervezet felállt, megszervezte magát, és készen áll a közéleti részvételre. Seres Lili Hanna elmondta, hogy a PIM-es alakuló ülés óta komoly háttérmunka zajlik, a cél pedig az, hogy 2027 tavaszáig jogilag is bejegyzett, működőképes szervezetté váljanak.

Ehhez viszont el kell érnünk egy kritikus tömeget

– tette hozzá Modor Bálint, hangsúlyozva, hogy számonkérhető, választott pozíciókra és aktív tagokra van szükség.

A bemutatkozás alatt Borbíró Aletta kérdéseire bontakoztak ki a tervek, leginkább az életpályamodell és a kiszámíthatatlan finanszírozás kapcsán. Vajna Ádám kifejtette, hogy a jelenlegi „pályázatprojekt-kapitalizmus” – ahol a folyóiratoknak évente kell a túlélésért küzdeniük – rengeteg energiát elszív. A szakszervezet ezért egy Irodalmi Érdekegyeztető Fórum felállítását tervezi, ahová a FISZ-tõl a Szépírók Társaságán át a könyvkiadókig minden szereplőt bevonnának, megelőzve az egyéni lobbizásokat. Seres Lili Hanna szerint

Az elnökség tisztázta, hogy az IRSZ nem esztétikai közösség, nem azt mérik, ki ír „jó” irodalmat. A feltétel csupán annyi, hogy a tag megjelentetett-e már legalább egy művet, vagy a szektorban dolgozik.

A fantasy írónak, az olvasószerkesztőnek és a szépírónak ugyanaz az érdeke: ha elvégzi a munkát, méltányos díjazást kapjon, és a művészetre munkaként tekintsenek

– szögezte le Vajna Ádám.

Darázstól a szavak cincálásáig

A közéleti kérdések után azonban visszatért a tábor eredeti ritmusa: délelőtt ismét benépesültek a műhelyek. Két különböző líraműhelybe is bepillantottam. Elsőként Terék Anna csoportja mellett haladtam el, akik a fal mentén egy hosszú padot ültek körül. Megálltam hallgatni, ahogy az egyik szerző tolmácsolásában elhangzik a Melegfront című vers. A szöveg működött, így ott helyben eldöntöttem: csatlakozom.

Miután a szerző befejezte, Terék Anna módszere szerint egy másik táborozó is felolvasta a művet, ami azonnal új helyzetbe hozta a szöveget. A második olvasat azonban nem indult zökkenőmentesen: a cím után egy hús-vér darázs türemkedett be az eredeti sorok közé.

Egy darázs!

– mondta ijedten a felolvasó. Sejtettük, hogy ez nincs benne a kéziratban, a társaság pedig hangos nevetésben tört ki. A vers végül mindenkinek tetszett, a többiek amolyan „körömvágó ollóval” nyúltak hozzá, jelezve, hogy csupán apró finomításokra van szükség.

Pár méterrel arrébb, a tuják árnyékában zajlott Szőllőssy Mátyás líraműhelye. Érdekes különbség volt, hogy itt már sokkal jobban szétcincálták a szavak jelentését. Volt, aki egy egész versszakot kihúzatott volna, de a radikális javaslatok mögött is érezhető volt az empátia. A diskurzus főként a körül forgott, hogy a szöveg valódi olvasóélménnyé válik-e, vagy egyszerűen túlbeszéltté válik. Ki kell találni, melyik nyelvet szeretné használni a vers, mert a különböző nyelvi rétegekből más-más atmoszférák születnek, amelyekből a szerzőnek kell felépítenie a saját világát.

Délután a királyréti horgásztó partján, a fák alatt gyűlt össze a műfordító műhely, amelyet Patat Bence vezetett. A szekcióvezető tíz nyelven beszél, és hétből fordít magyarra, most pedig egyből bedobta a kérdést a társaságba:

A válaszokból gyorsan kiderült, hogy ahány fordító, annyiféle módszer létezik. Az egyik srác elmondta, hogy ő nem olvassa el előre a műveket, mert szereti látni, ahogy a szöveg párhuzamosan bomlik ki magyarul – ez mennyivel meditatívabb élmény számára. Egy másik fiú hozzátette, hogy trash krimiknél alkalmazza ugyanezt a taktikát, amivel Patat Bence is azonosulni tudott: a műfaj sajátosságai miatt ez a módszer kifejezetten segít a lendületes haladásban.

Egy harmadik csoporttag viszont pont az ellenkező oldalról közelített: ő azért tartja fontosnak az előzetes olvasást, mert látni akarja, egyetért-e azzal a világképpel, amit fordítania kell. A műhely legszebb pillanata azonban egy olyan táborozóhoz kötődött, aki ösztöndíjat kapott egy kötet lefordítására, és munka közben szippantotta be a szöveg.

A regény egyszerűen rásimult az életemre. Lelkiségben pontosan ott tartok most, mint David Malouf műve az ötvenedik oldalán

– fogalmazott a fiú, és a tóparti csendben szinte tapinthatóvá vált a mondat súlya.

A test szabadsága a diktatúrában”

A tóparti csend után a nagyszínpadnál Tompa Andrea beszélgetése következett, akinek nemrég jelent meg Kiváló testek című regénye. A szerzőt Visy Beatrix irodalomkritikus kérdezte. A beszélgetés elején kiderült, hogy Tompa a regényei előtt sokáig csak a fióknak írt esszéket és verseket, az első kötetének formáját is rövidprózákon kísérletezte ki. Az új regény nem egy klasszikus, nagy történetet mesél el, hanem tablószerű képet rajzol egy kolozsvári meleg közösségről a Ceaușescu-diktatúra idejéből. 

„Ideális esetben minden szöveg létrehozza a saját formáját, amit regényvilágnak nevezünk. Ez a legideálisabb együttműködése a születésnek” – mondta Tompa Andrea a formaválasztásról. Hozzátette, hogy a szabadság keresése hozta létre ezt a szabad struktúrát, amibe a besúgói jelentésektől a versekig sok minden belefért.

A diskurzus a diktatúra és a testek viszonyára terelődött. Tompa Andrea kifejtette, hogy az ő élményvilága elsősorban a diktatúra, de ebben a könyvben rájött, hogy a felszabadulás és az emancipáció nem jöhet létre az emberi test emancipációja nélkül.

A nagy, elvont elnyomó rendszereket a legalapvetőbb szintig kell visszabontani: a hálószobáig, az érintésekig és a táncig. Kik vagyunk, amikor egymáshoz ér a testünk?

Arra a kérdésre, hogy miért most nyúlt a homoszexualitás témájához, a szerző nyíltan válaszolt: korábban talán gyávább volt, de a kérdések mindig az itt és mostból érkeznek. Látva, miként vált a homofóbia politikai termékké a mai világban, keresni kezdte, hogy a történelemnek milyen előzményei és megengedőbb korszakai voltak. Tompa elmesélte, hogy egy olvasója szerint a könyvet bújva egy idő után teljesen elfelejtette, hogy férfiakról olvas, mert egyszerűen az emberi kapcsolódás maradt meg.

A FISZ-tábor mögött olyan szervezőmunka áll, amely ritkán kerül reflektorfénybe: évről évre emberek dolgoznak azon, hogy a vitáknak, a műhelyeknek, a beszélgetéseknek és a véletlen találkozásoknak is helyük legyen. Talán éppen ezért vált a tábor a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb találkozási pontjává. Azoknak is érdemes ezt látniuk, akik hajlamosak azt gondolni, hogy minden érték a múltban maradt. Királyréten idén is azt lehetett látni, hogy a magyar irodalom nemcsak az elkészült művekből áll, hanem azokból a közösségekből is, amelyek lehetővé teszik a megszületésüket.

(Borítókép: Tompa Andrea 2026. július 17-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)