Ha a neten kutakodunk, és az eltűnt tárgyakra próbálunk magyarázatot találni, először is egy Emily Blunt dalba botlunk, ami a 2018-as Mary Poppins-filmben csendült fel. A The Place Where Lost Things Go szövege szerint semmi sem tűnik el örökre, csak nincs a helyén. De álmunkban megtalálhatjuk az eltűnt tárgyakat. Hát köszönjük.

A következő találat egy könyv lesz, The New Science of a Lost Art James Nestor tudományos újságíró kolléga tollából, ami a légzésről értekezik. De az eltűnt tárgyak pszichológia-filozófiai magyarázatát is megtalálhatjuk böngészés közben, a Le Monde cikkéből pedig kiderül, elveszítettük a természet nagy részét, és ami még ennél is rosszabb, már nem is emlékszünk a letűnt aranykorra – mikor még legyeket törölgettünk a szélvédőnkről.

James Nestor könyve 6 éve tudományos bestseller lett Amerikában, mert a pulmonológia, a pszichológia, a biokémia és az emberi fiziológia tanulmányaira támaszkodva vizsgálja mindennapjaink evidenciáját, a légzést. Naponta 25 ezerszer fújjuk ki és be a levegőt, de kutatásai szerint az utóbbi évtizedekben teljesen megváltozott légzésünk, a hagyományos orrlégzésről áttértünk a szájlégzésre a feldolgozott élelmiszerek elterjedése miatt, és ez még a horkolással, az alvási apnoéval, az asztmával és az autoimmun betegségekkel, az allergiával is összefüggésbe hozható. Nestor és a Stanford Egyetem kutatói állítják, ha visszatérnénk az orrlégzéshez, jobb lenne az egészségünk, a sportteljesítményünk.

Jó, akkor eltűnt a helyes légzésünk is, Mary Poppins közben megvigasztalta a gyerekeket, de még mindig nem tudjuk, hol vannak az eltűnt tárgyaink.

Kismanók nyomában

Kulcsok, jegygyűrűk, kaputávirányítók – az eltüntető dimenzió nem válogat a tárgyak között. De ezek a misztikus eltűnések nem keverendők össze azzal, mikor fáradtságból máshova teszünk valamit, és egy alaposabb rendrakáskor csodálkozva, de megtaláljuk. A pszichológusok ezt a hanyagságot stresszel vagy a változás utáni tudattalan vággyal magyarázzák. Az alváshiány és a mentális túlterhelés miatt mechanikusan csináljuk a dolgokat anélkül, hogy igazán odafigyelnénk a cselekvésre. 

A spirituálisok valami láthatatlan jelenlétét vagy a reálison túli dimenzió bizonyítékát látják a tárgyak eltűnésében, de azt is mondják, ha valamit végérvényesen, vagy legalábbis hosszú időre elveszítünk, az elménk akar megszabadulni az érzelmi töltettel rendelkező tárgytól.

A folklór szerint valami, vagy valaki játszik velünk, például a goblinok.

A mesékben és hiedelmekben bosszantották az embereket vagy csínytevéseket követtek el. A legtöbb történetben kapzsik, rosszindulatúak, és nagyon ügyesen bujkálnak. Lehet, hogy ők dugdossák el a dolgainkat? Na de hogy egyiknek sincs zoknija?

Kérdés, létezik-e filozófiai magyarázat az elveszett tárgyakra. A hiányzó tárgy a filozófiában nem kellemetlenség, hanem szimbolikus űr, ami nosztalgiát teremt, feltárja kognitív korlátainkat, és arra kényszerít minket, hogy szembenézzünk a hiánnyal. Freud azt vizsgálta, hogy egy elveszett tárgy fantom lakóhelyet tart fenn a pszichénkben, követője, a francia pszichoanalitikus Jacques Lacan szerint az eltűnt dolog a valóság elérhetetlen darabkája, egy alapvető űr, ami vágyainkat hajtja. 

A The Atlantic lapjain egy gondolatkísérletet végeztek 100 éve: ha a növények tudatosak, akkor az elveszett tárgyak is tudják, hogy elvesztek? Vajon a könyvek tudatában vannak annak, ha foglalkoznak velük, vagy elhanyagolják őket? A cikk szerint tárgy és tárgy között is van különbség, míg az egyikben megvan a szándék a hazatérésre, a másikban nincs. Az esernyők például renitensek, és ha rajtuk múlik, soha nem térnek vissza gazdájukhoz. Archibald L. Bouton, a szerző szerint nem minden elveszett tárgynak van hazatérési ösztöne, és ha van, akkor az egyrészt szerencse nekünk, másrészt egy felsőbbrendű szerveződés jele lehet, amelynek törvényeit még nem értjük. Bouton szerint

És nincs meg bennük a „hazatérési ösztön”, ami a tárgy és tulajdonosa közötti szimpátián alapul.

Elfelejtettük a legyeket is

És végül, ha már az elveszített tárgyak jelenségét járjuk körül, nem mehetünk el szó nélkül az eltűnt rovarok mellett. A Le Monde augusztus eleji cikkében a környezeti amnéziát vizsgálja, témánknál maradva: hova tettük a legyeket, amik régen a szélvédőre voltak felkenődve? A környezeti amnézia azt jelenti, hogy szenilitással alkalmazkodunk a biodiverzitás csökkenéséhez, vagyis elfejtjük, hogy néhány évtizede még tele volt az autó üvege rovartetemekkel, hogy a Szajna a 19. században lazacoknak adott otthont, hogy a hűvösvölgyi Nagyrét mókusok édenkertje és vaddisznók átkelője volt – igaz, ma a XII. kerületben garázdálkodnak. Ez a feledékenység azért is baj, mert nem segíti a még megmaradt természet megóvását.

A repülő rovarok, a madarak száma drasztikusan apadt a permetszerek hatására. És hiányolja őket valaki? Nem, mert a természettel való interakcióink is csökkentek, és el is felejtjük, hogy hajdanán milyen jó is volt madárdalra ébredni, pókokkal ijesztgetni testvérünket. Így viszont apatikusak leszünk a természeti pusztulással szemben. A környezeti amnézia nemcsak az elveszett bőség elfelejtéséről szól, de az urbanizált környezethez való alkalmazkodást is jelenti. 

Tehát nem elég, hogy rosszul vesszük a levegőt, hogy a goblinok folyton lopják a zoknijainkat, hogy lelki okai vannak kulcsaink elveszítésének, még a természetről is megfeledkeztünk.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Serhii Mazur / Getty Images Hungary)