– Ne lepődjetek meg, ha holnap reggel pelusban ébredtek és gőgicséltek… – mondta Kázmér húga, Vajákos Biri, miközben tálalta az ebédet. Kázmér és asszonya elcsodálkozott ezen, ám Kázmér sejtette, hogy lappang itt valami turpisság, és felidézte magában Biri üzenetét, amely az ünnepi ebéd fogásait taglalta, imigyen:

Ebből nem derült ki Kázmér számára a pelusban ébredés és gőgicsélés titka, ezért végül rákérdezett.
– Készítettem a májpástétomhoz japánkeserűfüvet. Az pedig fiatalít. Hát ezért. 
– Ó, hát így már minden világos! – vágta rá Kázmér, mintha legalább olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyt ápolna a japánkeserűfűvel, mint Karinthy jó tanulója a csonka gúlával. Mert ugye, mint tudjuk, Steinmann mindent tud. 

 Nos, éppen ezt a látszatot akarta kelteni Kázmér, mint akinek a japánkeserűfű pontosan ugyanaz, mint a zsíros kenyér lila hagymával.
– Mi a rossebb az a japánkeserűfű? – tette fel azután az adekvát kérdést Vajákos Birinek, leginkább azért, hogy ha legközelebb vendégül látja Oborzilékat, ki tudja oktatni a barátját a konyhaművészet ilyetén titkairól, kissé fölényes és leereszkedő hangon, nagyjából úgy, ahogy Pelé szólt volna Oborzilhoz, Óbéb üdvöskéjéhez a labdarúgás rejtelmeiről. 

Amúgy Kázmér és Oborzil között körülbelül akkora szakadék tátongott a konyhaművészet terén, mint Pelé és Oborzil között a labdarúgás terén. Hogy mást ne említsek, Oborzil képes volt a porchettát úgy sütni a kamadóban, hogy a maghőmérséklet ne menjen 60-65 Celsius-fok fölé, míg egy magára valamit adó szakács pontosan tudja, hogy esetünkben a 80-82 Celsius-fok a kívánatos.

Amúgy Oborzil sokáig azt hitte, hogy a kamado egy különleges japán harci alakulat a második világháborúból, ők voltak azok, akik a háború befejezése után még harcoltak tovább az őserdőben. Majd találkozott Oborzil Kázmérral, barátság szövődött közöttük, és Kázmér egyszer elmondta neki, mi a kamado.

De már későn.

Aki az alapokat nem sajátította el időben, azzal nem lehet már mit kezdeni, az úgy fog téblábolni a konyhában élete végéig, mint szegény Ádám ősapánk anyák napján. De ne kalandozzunk el, térjünk vissza Kázmér Vajákos Birihez intézett kérdéséhez, amely kérdés a japánkeserűfű mibenlétére vonatkozott. – Leginkább patakparton leled, márciustól nagyjából májusig fogyasztható a szára, leginkább a spárgára hajaz, de sokkal intenzívebb az íze, fokhagymás vajon megfuttatod, és kész is. És ahogy mondtam, fiatalon tart.

Így már minden világos. Fény derült a pelusban ébredés és gőgicsélés titkára. Miután imigyen megokosodott Kázmér, megkezdődött az ünnepi ebéd, az asztal körül Vajákos Biri, Kázmér húga, továbbá Kázmér drága édesanyja, valamint Kázmér drága asszonya, Belszegedi Matula Andrea, no és persze Kázmér, aki erősen remélte, hogy a többieknek ő is drága. Na most az a helyzet, hogy a borzselével és ehető virágokkal burkolt csirkemájpástétom őzgerincben pirítósra kenve annyira, de annyira finom volt, hogy Kázmér elszégyellte magát a maga összes eddigi májpástétoma miatt, holott eleddig módfelett büszke volt a májpástétomaira, és gyengéd szeretettel gondolt magára májpástétom-készítés közben. De most kinyílt egy új világ, és a borzselé annyira, de annyira jól illett ahhoz a pástétomhoz, mint fokos a kuruchoz vagy a csonka gúla Steinmannhoz.

– Hogy készül a borzselé, Birikém?
– Semmi különös, készítesz egy finom forralt bort és zselatinnal besűríted – válaszolta Biri, mintha legalábbis Oborzil kedvencéről, a sertésmájkrémről lenne szó, kicsi, hengeres konzervdobozban. És ehhez a csodához dörgölőzött az a bizonyos japánkeserűfű fokhagymás vajon futtatva, és mi tagadás, illett oda az is. Melléje a Folly arborétum és borászat Boróka nevű cuvée-jét kortyintották, mely balatoni olaszrizling, Ottonel muskotály, szürkebarát és sárga muskotály házasítása, üde, friss, virágos bor az. Kázmér arra gondolt kortyintás közben, hogy ezzel a Borókával Zeuszt is megkínálná, szégyenkezés nélkül, ha úgy hozná a véletlen.

Kakasleves következett. Úgy, ahogy Biri ígérte, zúzájával, tökével, májával, rengeteg zöldséggel és lúd­gégetésztával. Tiszta volt a leves, kristálytiszta, és rendkívül finom, a jószág mája és mellehúsa sem rontott rajta, sőt. A leves végén Kázmér úgy érezte, mintha megtömték volna, és nem tudta elképzelni, hogy még egy falat lemegy a torkán. – Most tartunk egy félórácska szünetet – szólt Biri –, mert a medvehagymás nokedlit frissen szaggatom és főzöm.
Kázmér és mindenki más is megnyugvással vette tudomásul a szünetet, elkortyolódott valahogy a Boróka is, hogy helyet adjon az új-zélandiak egyetlen és legfontosabb exportcikkének, a Matua nevű sauvignon blanc-nak, ami Biri szerint a Jóisten létezésének egyik cáfolhatatlan bizonyítéka. Kázmér pedig fő szabály szerint magyar bort ivott, de mi tagadás, a Matua volt a kivétel.

Aztán elkészült az a medvehagymás nokedli, és Kázmérék ismét körülülték az ünnepi asztalt. És akkor megérkezett a paprikás csirke vele főtt májával, természetesen átszűrve, homogénen – nem úszó, lisztes tejfölpöttyökkel –, hozzá medvehagymás nokedli és az ubisali. Na most az a helyzet, hogy Biri paprikás csirkéjéről egyszer majd szonettet vagy himnuszt kell írni – gondolta magában Rezeda Kázmér, és valóban. Csak az volt a bökkenő, hogy Kázmér odaragadt a prózához, és egyelőre nem tudta elképzelni, hogyan lehet két quartinában és két terzinában hangot adni annak, hogy paprikás csirke meg medvehagymás nokedli, ráadásul mindezt úgy, hogy jambikus lejtést adsz az egésznek. 

Fejben azért kipróbálta: 

Az „abba” rímképlet még rendben lenne, de a legfeljebb 10-11 szótagos sorokkal baj van, ugyanis a paprikás csirke önmagában öt szótag, a medvehagymás nokedli pedig hét. – Hja kérem, könnyű volt Petrarcának, aki a három szótagos Laurát pillantotta meg a templomban… Ha egy paprikás csirke vagy egy medvehagymás nokedli ült volna a misén Avignonban, a klarisszák templomában nagypénteken, és hozzájuk kellett volna egy életen át szonetteket írnia, lehet, ma már nem emlékeznénk rá… Eddig jutott gondolataiban Kázmér, aztán szedett magának húga paprikás csirkéjéből.
És az a paprikás csirke a paprikás csirkék Rolls-Royce-a.
– Mi a titok, Birikém?
– Lecsós alapot készítek, azt öntöm föl kevés vízzel, abban fő meg a csirke, majd tejfölösen habarom, a levet ezután összeturmixolom, hogy homogén legyen, és kész is… A nokedlitésztát pedig apróra vágott medvehagymával bolondítom. Finomabb lesz tőle… Biri úgy tudta ezt mondani, mintha ő lenne Steinmann és a csonka gúláról felelne. Alaposan belakott Kázmér. Utána még kávéztak, borozgattak és nevetgéltek. Aztán hazamentek Kázmérék, és éppen megérkeztek, amikor telefonált Oborzil.

– Képzeld, Kázmérkám, elkészítettem életem legjobb paprikás csirkéjét!
– Ne mondd! És mi volt a titok?
– Képzeld, rájöttem, hogy kell bele paprika! Piros paprika! Nem fogod elhinni, de egészen más lett, mint eddig! Sokkal finomabb…

Kázmér együtt örült Oborzillal még egy darab ideig, majd asszonya mellé szegődve várták meg az éjjelt. 

Amikor Kázmér nyugodni tért, az volt az utolsó gondolata, hogy az örök élet titka a japánkeserű­fűn túl talán az, hogy van, akit szeressél. Van családod, vannak gyermekeid, s lesz, aki gondol majd rád, ha elballagtál az örökkévalóság országútján.

Így aludt el Kázmér.
S talán egyszer farag majd egy szonettet a Jóistenről…