A napokban üzenetet kaptam egy régi ismerősömtől, Messengeren. Illetve úgy pontosabb, hogy régen ismerősök voltunk, a nyolcvanas években gyakran megfordultunk egy társaságban és azonos helyeken. Aztán másfelé vetett minket a sors, engem falura, őt, ha jól tudom, külföldre, így eltávolodtunk egymástól. Jóval később, amikor a mit sem sejtő emberiségre rárúgta az ajtót az online világ, ismét ismerősök lettünk, ezúttal a Face­bookon. A kapcsolatunk nagyjából kimerült annyiban, hogy üdvözöltük egymást a születésnapokon. Amikről azért tudtunk csupán, mert feldobta a gép. Majd ezek is elmaradtak.

Ezek után érkezett az üzenet, amit most idemásolok, szöveghűen. „Hogy lehettél ekkora f@sz, hogy moszkovita lettél? Agyad hiányzott hozzá, hogy felfogd, vagy rubelért lettél hazaáruló? Kérdezi ezt a rajongótáborod, meg akik hittek benned, mint FMK-sok… Légy munkanélküli moszkovita ffej!” A kérdőjelek és a felkiáltójel szép pirosak. Speciális karaktertábla, csak nekik. A minősítgetésekhez.

Na most, ha az ember kap egy ilyen kedves levelet, néhány részleten óhatatlanul elmorfondírozik, mielőtt sóhajtva megnyomná a törlés gombot. Ilyeneken például, hogy mi értelme ennek az egésznek, és miért pont most lepte meg az íráskényszer a szerzőt. Talán azért, mert amikor gyérítettem a Facebookon, őt is töröltem és megsértődött. Az egyébként egy jó húzás volt. Tisztább lett a levegő. Maradtak a macskák, az olaszok, a Fradi, az irodalom, egy kis éji zene és néhány valódi barát. Én nem tudom meggyógyítani őt, meghaladja a képességei­met. És sajnos nincs hozzá elég rubelem, de még albán lekem és vietnámi dongom se. És dolgom sincs vele.

A hazaárulózás onnan aztán végképp mulatságos. Magyarázkodnom végképp nincs miért. Maradtam, aki voltam, leszek, aki vagyok. Sas, legyek s a többi. A levél lényege a végén, a könnyes búcsúban rejtezik. Hogy legyek munkanélküli. Mint oly sokan mostanában. Így megy át egy személyesnek tűnő ügy az általánosba. Ezeknek ez a fő csapásirányuk, erre szavaztak. Ezért élnek. Már amennyiben ez élet.