Rendhagyó formátummal érkezett egy true crime történet a Netflix kínálatába, ugyanis a játékidő első ötven percében nyomát sem látjuk a klasszikus, beszélő fejes dokumentumfilmes stílusnak. Ehelyett egy profi színészekkel – a főszerepben Ana Celeste Montalvóval és Armando Espitiával – leforgatott, igazi nagyjátékfilmes dramaturgiával felépített történetet tár a nézők elé. Ez a rész azonban nem a hideg, objektív valóságot mutatja be, hanem Ale saját, erősen kiszínezett és szürreális „tündérmese” verzióját. A rendező elmondása szerint ez az a narratíva, amellyel Ale megpróbálta igazolni a tettét saját maga előtt, és amellyel túlélt több mint tizenhárom évet a rácsok mögött.

A film csak ezután, a második felében csap át a hagyományos dokus stílusba, ahol a valódi szereplők – Ale, az elrabolt csecsemő édesanyja, Mayra Navarro, Ale partnere, Arturo Garmiño, valamint az ügyben eljáró Taissia Cruz Parcero bírónő – szólalnak meg, és ahol a kártyavárként összeomló hazugságok helyét átveszi a kőkemény bírósági bizonyítékok és a megdönthetetlen tények sora.

Mi történt 2009-ben Mexikóban?

A tények, amelyeket a biztonsági kamerák felvételei és a rendőrségi jelentések feketén-fehéren alátámasztanak, hátborzongatóak. Ale a szokásos munkanapján besétált a kórházba egy üres bevásárlószatyorral, majd délután fél hét körül ugyanazzal a szatyorral távozott – csakhogy ekkor már egy újszülött lapult benne. A hatóságok rekordidő, alig nyolc óra alatt bukkantak a nő nyomára egy közeli szállodában. Ott volt vele a gyanútlan párja, Arturo is, aki abban a szent meggyőződésben volt, hogy a saját, újszülött gyermekét tartja a karjaiban. A férfit természetesen azonnal letartóztatták az emberrabló feleségével együtt, és bár utólag kiderült, hogy semmiről sem tudott, és a bírónő szerint semmilyen rosszhiszeműség nem terhelte, a fogaskerekek lassan őröltek: Arturo ártatlanul két és fél évet töltött a börtönben, mire végleg felmentették a vádak alól. 

Ale az emberrablás tényét sosem tagadta. „Mit tettem rosszul, hogy itt vagyok? Törvényt szegtem, hazudtam, megtévesztettem másokat, és fájdalmat okoztam” – mondja a filmben. Ugyanakkor mind a mai napig mániákusan ragaszkodik ahhoz a verzióhoz, hogy a baba biológiai édesanyja, Mayra Navarro önként egyezett bele a gyermek átadásába. Ale története szerint hónapokkal a szülés előtt a kórház várójában találkoztak, ahol Mayra elpanaszolta neki, hogy abortuszt fontolgatott, de végül úgy döntött, inkább örökbe adja a babát. A film dramatizált első felében láthatunk is egy szívbemarkoló jelenetet, amelyben a két nő titkos paktumot köt, majd a szülés után Mayra a kórházban egyszerűen Ale kezébe nyomja a gyermeket, azzal a felkiáltással, hogy ő elutazik Chihuahuába. Ez a történet azonban azonnal ezer sebből vérzik, amint a valóság és a valódi Mayra szót kap. 

Soha nem volt semmilyen megállapodás. Ha valaki el akar adni vagy el akar ajándékozni egy babát, azt nem egy kórház falain belül teszi, nem igaz?

– teszi fel a teljesen logikus kérdést a meglopott édesanya. Parcero bírónő ráadásul tárgyi bizonyítékokkal, orvosi leletekkel támasztja alá, hogy a paktum fizikai képtelenség volt: a két nő nem is találkozhatott hónapokkal korábban abban a bizonyos váróteremben, mivel Mayra a terhesgondozásra egy teljesen másik egészségügyi központba járt. A valóság az volt, hogy Mayra a szülés után találkozott először Aléval, aki egy kórházi kérdőív kitöltésének ürügyével férkőzött a közelébe. Később, amikor Mayra magas lázzal küzdve kiment a mosdóba egy vizeletmintát adni, Ale egyszerűen besétált a kórterembe és elvitte a babát. Az anya eleinte nem is esett pánikba; naivan azt hitte, egy nővér vitte el megfürdetni vagy megetetni az újszülöttet. Elmondása szerint meg sem fordult a fejében, hogy a kórházból valaki fényes nappal elrabolhatja a gyerekét.

A bűntény anatómiája azonban csak a felszín, a film legfájdalmasabb rétegei akkor tárulnak fel, amikor a motivációkat kezdjük boncolgatni. Miért csinálja ezt valaki? Miért vág bele egy olyan hazugságspirálba, ami elkerülhetetlenül tragédiához vezet? A válasz a mexikói, és tágabb értelemben a latin-amerikai macsó társadalom elvárásaiban, és az anyaság körüli elviselhetetlen nyomásban keresendő. Ale és férje, Arturo korábban három vetélésen mentek keresztül, ami teljesen felőrölte a nő idegeit. Arturo kategorikusan elzárkózott az örökbefogadás gondolatától, Ale pedig úgy érezte, kudarcot vallott, és rettegett attól, hogy a férje elhagyja, mert nem képes „rendes” családot alapítani neki. 

Ale kétségbeesésében egy egészen elképesztő, hónapokon átívelő álterhességet kreált, hogy a hasa növekedjen, elkezdett kényszeresen egészségtelen ételeket enni. Kórházi hozzáférését kihasználva orvosi leleteket hamisított, hogy ultrahangos képeket mutogathasson a gyanútlan családnak. A bíróságon bemutatott, és a dokumentumfilmben is látható házi videókon Ale fülig érő szájjal, a „terhes” pocakját simogatva bontogatja az ajándékokat a saját babaváró buliján. A terve az volt, hogy egyedül fog „szülni”, majd otthon, a kész tényekkel – és a másoktól ellopott babával – lepi meg a férjét. „Féltem, hogy elhagy, amiért nem lettem anya, és hogy céltáblává válok. Ironikus módon végül valami sokkal rosszabbért ítéltek el” – elmélkedik a filmben Ale.

Ale 2023-ban, 39 évesen, 13 év raboskodás után végre szabadult. Úgy tűnt, a börtönévek alatt sikerült feldolgoznia a traumáit, azt nyilatkozta, végre magáért akar élni: dolgozni akar, a strandra járni, és esze ágában sincs újra próbálkozni a gyerekvállalással. Arturo, akinek az élete szintén majdnem ráment a nő hazugságaira, hihetetlen módon mellette maradt, és kitartott mellette a börtönévek alatt. Amikor azonban Ale kiszabadult, a férfi ismét előállt azzal az igénnyel, hogy gyereket akar, mondván: szüksége van valakire, aki továbbviszi a szülei örökségét. Miután Ale erre már nem volt hajlandó, Arturo máshol keresett vigaszt: viszonyt kezdett egy másik nővel, akitől végül fia született. A férfi azonban kijelentette, hogy ő továbbra is Alét szereti a legjobban, vele akar élni, a nő pedig végül belement abba, hogy közösen neveljék Arturo mástól született gyerekét. A film záróképsoraiban ők hárman játszanak egy játszótéren – egy látszólag idilli család, amelynek alapjait kimondatlan kompromisszumok és évtizedes traumák tartják össze.

(Borítókép: A Saját gyermekem című film részlete. Fotó: Luis Antonio Rojas / Netflix)