TechtudSzerző: magyarnemzet 2026. 08. 17. 6 percnyi olvasás
A szentendrei sorozatgyilkosság a magyar kriminalisztika rejtélyes esete maradt.
A magyarországi bűnesetek sorában talán nincs még egy olyan bűnügy, amit annyi találgatás, manipuláció és ellentmondásosság kísért volna, mint az 1947-es úgynevezett szentendrei sorozatgyilkosság máig megoldatlannak tekinthető ügyét.
Az, hogy az 1947 augusztusában elkövetett brutális szentendrei sorozatgyilkosság elkövetőjének kiléte felderítetlenül maradt, a magyar bűnüldözés történetében a nyomozóhatóságok egyik nagy kudarcának számít.
A megoldatlanul maradt ügy éppen ezért számos összeesküvés-elmélet-szerű teóriát szült,
kezdve a korabeli hatalom által is sugallt, a kitelepített és visszaszökött sváb elkövető hipotézisétől kezdve a dezertált és a pilisi hegyekben kóborló gyilkos szovjet katona teóriájáig bezárólag. Az 1947. augusztus 17-én és 18-án történt hét áldozatot, köztük öt fiatal fiú halálát követelő kegyetlen gyilkossággal kapcsolatban máig számos megválaszolatlan kérdés vetődik fel.
A részletek több szempontból igen homályosak, kevéssé dokumentáltak, továbbá számos ellentmondást is tartalmaznak. A véres bűnügy felderítetlenségének, illetve – ahogyan azt már akkoriban és azóta is feltételezik egyesek –, a lehetséges elkövető személyének agyonhallgatása nem érthető meg a kor magyarországi politikai helyzetének ismerete nélkül. Ami az egykori és ellentmondásoktól cseppet sem mentes dokumentumokból rekonstruálható, az a következő: 1947. augusztus 17-én egy hattagú csoport kirándulni indult a Szentendréhez közeli Bölcső-hegyre.
A csoport a Lajos-forrástól nem messze fekvő, és ma a Pomázhoz tartozó Kékvízű-forrásnál egy hiányos öltözetű férfire figyelt fel, akit meg is szólítottak, de nem értette a hozzá intézett kérdéseket, mivel nem beszélt magyarul.
A diskurzus közben a férfi minden előzmény nélkül fegyvert rántott, és agyonlőtte a csoport egyik tagját, Denke Lajost, a feleségét pedig halálosan megsebesítette. A kirándulócsoport többi tagja, Kiss Gyula és nőismerőse, Palánkay Ilona, továbbá Pribli Károly és felesége túlélték a lövöldözést, nagyrészt annak köszönhetően,
hogy az egyik férfi a nála lévő fokossal a gyilkos felé sújtott, mire az megfutamodott és eltűnt az erdő sűrűjében.
A véres incidenstől halálra rémült kirándulók a tragikus eset után azonnal a Szentendrei Járási Rendőrkapitányságra siettek, ahol bejelentették a halálos kimenetelű lövöldözést. A szentendrei rendőrkapitányságon később felvett tanúkihallgatási jegyzőkönyv szerint az ismeretlen fegyveres azt állította magáról, hogy a kelet-németországi Magdeburgban lévő fogolytáborból megszökött SS-katona, aki a magyarországi viszonyok felől érdeklődött de azt is elmondta, hogy többen bujkálnak a környéken, majd ezután váratlanul rálőtt a csoportra.
A jegyzőkönyvben foglaltak azonban több kérdést is felvetnek. A feljelentés megtételekor a gyilkosságot bejelentők ugyanis még határozottan azt állították, hogy az elkövető nem beszélt magyarul és nem értette, hogy mit mondanak neki. Ehhez képest igencsak furcsa, hogy a tettes -anélkül, hogy bármit megértett volna a hozzá intézett kérdésekből-, azonnal és önként felfedte, hogy ő bizony egy szökött SS-katona, sőt, a Pilisben bujkáló SS-csoport tagja.
De az is több mint furcsa, hogy a szovjet megszállási zónában fekvő kelet-német fogolytáborból megszökött állítólagos SS-katona miért nem direkt nyugati irányban, a legrövidebb úton igyekezett elhagyni a szovjet ellenőrzés alatt álló területeket, hanem összevissza bolyongva és a szovjet zónába mélyen benyomulva akart volna nyugatra jutni.
Alighogy elrendelték a nyomozást, másnap, augusztus 18-án egy újabb, és még az előző napinál is szörnyűbb esethez riasztották a szentendrei rendőrséget. A Pilisszentlászlóhoz tartozó Bükkipusztán a Zbórai-birtok fészerében négy fiatal holttestére és egy lőtt sebektől súlyos állapotban lévő fiúra bukkant a bűntettet bejelentő tulajdonos.
A meggyilkolt fiúk a tulajdonos gyermekének voltak a pajtásai.
Az ötödik, a súlyosan megsebzett fiú még a halála előtt viszonylag pontos személyleírást tudott adni a birtokon vérengző gyilkosról. A személyleírás jól egyezett az augusztus 17-i bűntény elkövetőjének a személyleírásával. Az újabb ötös gyilkosság helyszíne csak alig két kilométerre feküdt az augusztus 17-i bűntett helyszínétől, ami szintén arra utalt, hogy ugyanaz a tettes lehetett az elkövető.
A tettes kézre kerítésére a rendőrség, a karhatalom, és a megszálló szovjet hadsereg több alegységét is bevetették a keményvonalas kommunista, Münnich Ferenc budapesti rendőrfőkapitány irányításával.
Ezek az alakulatok nagy erőkkel körbezárták Szentendrét és megkezdték az elkövető, vagy még inkább a vélelmezett elkövetők felkutatását,
kezdettől fogva a szentendrei rendőrkapitányság jegyzőkönyvében sugalmazott koncepciót követve, a környező hegyekben bujkáló SS – szabadcsapat után kutatva. A kiterjed kutatás azonban nem vezetett semmiféle kézzelfogható eredményre. A sajtóban megjelent néhány tudósítás, miszerint a rendőrség már nyomon van, sőt, a karhatalmi alakulatok és az állítólagos SS-szabadcsapat közötti tűzharcról beszámoló hírt is közzétettek.
Ezekeből azonban egyetlen szó sem volt igaz, mert a nagy erők bevetése ellenére sem fogták el a szökésben lévő feltételezett gyilkost. A hamis és manipulatív hírek viszont sikeresen hiszterizálták a közvéleményt, mert alig egy-két héttel a szentendrei sorozatgyilkosság után először Kemeneshőgyészen, majd pár nappal később Békás, Fót és Rákospalota határában is felbukkant SS-szabadcsapatokról szóló bejelentések érkeztek a hatóságokhoz. E bejelentések azonban kivétel nélkül vaklármának bizonyultak, mert egyetlen bujkáló németet sem akadt a hatóságok horgára. A szentendrei sorozatgyilkos személyének kiléte így megoldatlan maradt.
Beszédes viszont, hogy az akkor még működő néhány bulvárlapon kívül a már nagyobb részt a Magyar Kommunista Párt befolyása alá került sajtó mélyen hallgatott a szentendrei sorozatgyilkosságról.
Ez a hallgatás annyira szokatlan volt, hogy még Dinnyés Lajos kisgazdapárti miniszterelnök is szóvá tette az ügyet az egyik minisztertanácsi ülésen azt hangoztatva, számára úgy tűnik, mint ha tudatosan el akarnák hallgatni a Szentendre környékén történt bűneseteket.
A mély hallgatás azonban korántsem a véletlen műve volt. 1947 nyarán választásra készült az ország ( ez volt a hírhedt kékcédulás választásoknak, a kommunisták szervezett választási csalássorozatának az éve), és a szentendrei sorozatgyilkosság rendkívül rosszkor jött a belügyminisztériumot és a rendőrséget kézben tartó Magyar Kommunista Párt számára.
A belügyi erőszakszervezeteket már az 1944. december 22-én Debrecenben felállított Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásakor kezükbe kaparintották a szovjet Vörös Hadsereggel együtt Magyarországra visszatérő emigráns kommunisták. Az 1945 novemberében megtartott nemzetgyűlési választásokon hiába szerzett a Független Kisgazdapárt abszolút többséget, szovjet nyomásra – a jaltai megállapodásra hivatkozva – mégis kénytelen volt koalíciós kormányt alakítani, és bevenni a kabinetbe a baloldali pártokat, így a kommunistákat is.
Rákosi – aki miniszterelnök-helyettes lett a Tildy-kormányban – a kommunistáknak követelte a stratégiai fontosságú belügyi tárcát, amit a kisgazdák, saját jól felfogott érdekükben mereven elleneztek. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnöke, Vorosilov marsall nyomására azonban kénytelenek voltak engedni, és átadni a rendőrség és a közigazgatás feletti ellenőrzés jogát a kommunistáknak. A második világháborút követő években rendkívül leromlott a közbiztonság, napirenden voltak az erőszakos bűncselekmények, a fosztogatások, rablások és igen nagy számban a rablógyilkosságok is, amiért az ezekben az években még működő ellenzéki pártok és a közvélemény döntő többsége is a kommunista belügyi vezetést hibáztatta. Közvetlenül az 1947-es nemzetgyűlési választások előtt tehát több mint kellemetlen volt Rákosi Mátyás és köre számára a szentendrei ügy.
A hallgatásnak az egyik verzió szerint nem feltétlenül az eset megoldatlansága, hanem sokkal inkább az elkövető valós személye volt a legfőbb oka. A korabeli propaganda által sulykolt német, SS-bűnözőkkel ellentétben ugyanis néhány forrás, így többek között a környékbeli lakosok visszaemlékezése, de más egyéb, köztük rendőrségi adatok is arra utalnak, hogy a hegyekben bujkáló elkövető egy Vaszil keresztnevű kozák, vagy ukrán származású dezertált szovjet katona lehetett.
Ezt a verziót erősítheti a legelsőként kiadott rendőrségi körözés is, amelyben az elkövető leírásánál még külön kiemelték, hogy orosz legénységi egyenruhát és lábtekercset visel.
Ebből az feltételezhető, hogy a nyomozók tisztában lehettek az elkövető valós kilétével,
de a kommunista párt- és belügyi vezetés azonnal leállította az ilyesfajta kommunikációt, mivel ez politikailag roppant kínos lett volna számukra. A fogságból megszökött és mindenre elszánt német SS, vagy pedig a kitelepített, de bosszúszomjas és hazaszivárgó gyilkos sváb képe sokkal jobban beleillett a kommunista propagandába, mint a „felszabadító hős szovjet Vörös Hadsereg” fegyverével együtt dezertált és közveszélyessé vált katonája.
Ezért azt sem lehet kizárni, hogy a hatalmas karhatalmi erők bevetésével végrehajtott pilisi hajtóvadászat sokkal inkább a közvéleménynek szánt teátrális szemfényvesztés, mintsem a tettes tényleges felkutatására szánt akció volt. Ami viszont tény: az ügyben nem történt sem vádemelés, sem pedig bírósági eljárás, és az elkövető sohasem lett megnevezve a magyar nyilvánosság számára. Éppen ezért az a legvalószínűbb, hogy más sohasem fog a kétséget kizáró bizonyosság szintjén kiderülni, hogy ki volt a szentendrei sorozatgyilkos.
A szentendrei sorozatgyilkosság:
Napi