KülföldSzerző: magyarnemzet 2026. 08. 17. 2 percnyi olvasás
A lakosság közel fele, mintegy 22 millió ember szorul azonnali humanitárius segítségre az életben maradáshoz.
Kabul utcáit ellepték a tálib rezsim fehér zászlói, a fegyveresek ünnepi menetekkel és katonai felvonulásokkal emlékeztek meg arról a napról, amikor öt évvel ezelőtt, egy villámgyors offenzíva végén bevonultak a fővárosba, és kikiáltották az Afganisztáni Iszlám Emirátust. A propaganda-győzelem mögött azonban ott van a nyers valóság is.
A nemzetközi segélyszervezetek adatai szerint az afgán lakosság közel fele, mintegy 22 millió ember szorul azonnali humanitárius segítségre az életben maradáshoz.
A helyzetet jól mutatja az egészségügyi ellátórendszer teljes csődje. A nyugati demokráciák és nemzetközi szervezetek a tálibok hatalomra kerülése után drasztikusan lecsökkentették a pénzügyi támogatásokat, egészségügyi intézmények százai kényszerültek végleg bezárni. A vidéki tartományokban megmaradt, végletekig túlterhelt klinikákon elkeserítő jelenetek zajlanak.
Minden tizedik afgán gyermek súlyosan alultáplált, ami azt jelenti, hogy az éhezés nemcsak pillanatnyi szenvedést okoz, hanem egy egész generáció testi és szellemi fejlődését vágja el egy életre.
Az édesanyák maguk is betegek, sokan a fizikai végkimerülés határán állnak, és táplálék hiányában szoptatni sem tudják csecsemőiket.
Afganisztán törékeny gazdasága a szakadék szélén táncol. Bár a tálib vezetés előszeretettel büszkélkedik papíron létező gazdasági növekedéssel, a valóságban a lakosság életszínvonala folyamatosan és drasztikusan zuhan.
Egy átlagos afgán állampolgár éves jövedelme alig éri el a 400 eurót, és a lakosság nagyjából fele a hivatalos szegénységi küszöb alatt, mélyszegénységben él.
A krízist tovább fokozza, hogy az elmúlt két évben több mint hatmillió afgán menekült kényszerült visszatérni az országba – jelentős részüket a szomszédos Pakisztánból és Iránból utasították ki, vagy toloncolták vissza. Olyan emberekről van szó, akik sokszor évtizedeket, vagy akár az egész életüket külföldön töltötték, most pedig túlzsúfolt, alapvető infrastruktúra nélküli menekülttáborokban kénytelenek tengődni.
Sokan közülük jól képzett szakemberek lennének, ám a romokban heverő afgán munkaerőpiacon semmilyen állást nem találnak. Ezzel párhuzamosan elapadtak a külföldről hazaküldött pénzek is, amelyek korábban számtalan család egyetlen túlélési forrását jelentették. Az utcákon drasztikusan megnőtt a koldusok száma, akik között egyre több a kétségbeesett nő.
A tálib uralom legborzasztóbb következménye a nők jogainak szisztematikus, teljes körű felszámolása, ami miatt joggal nevezik a mai Afganisztánt a nők börtönének. Az egyetemeket, a középiskolákat, a fitnesztermeket és a szépségszalonokat mind bezárták előttük.
Nem látogathatnak parkokat, nem utazhatnak egyedül, és még a legegyszerűbb munkavállaláshoz vagy orvosi vizsgálathoz is kötelező egy férfi kísérő (mahram) jelenléte.
Az ENSZ becslései szerint az afgán nők fele ma már havonta mindössze kétszer képes elhagyni a saját otthonát. Ez a szabályozás ráadásul matematikai képtelenség és humanitárius csapda is egyben: a mögöttünk álló negyven évnyi háborúskodás miatt több mint egymillió afgán nő veszítette el férjét vagy fiait. Nekik nincs olyan férfi családtagjuk, aki elkísérhetné őket, így a törvények értelmében a lassú éhhalálra és a teljes izolációra vannak ítélve saját falaik között.
Az UNESCO adatai szerint mintegy 2,4 millió lánygyermek esett ki teljesen az oktatási rendszerből, ami azt jelenti, hogy egy egész generáció jövője és írástudása semmisült meg végérvényesen. Bár léteznek titkos, földalatti iskolahálózatok, ezek a megtorlástól való állandó félelemben működnek.
Öt év elteltével tehát Afganisztán nem egy működő állam képét mutatja, a nemzetközi közösség segélyezési dilemmája pedig továbbra is feloldhatatlan: hogyan lehetne segíteni a haldokló afgán civil lakosságnak úgy, hogy a pénzekkel ne a terrorista módszerekkel kormányzó tálib rezsimet legitimálják és tartsák életben?
Napi