A nyári hőség most nem uborkaszezont, hanem tartós aszályt és energiaválságot hozott. Kritikus helyzetbe került Magyarország. A kormányfő szokásos videózós, facebookozós látványtevékenysége mellett konkrét intézkedésekre is sor került, így érdemes ezeket megvizsgálni, hogy vajon alkalmasak-e a válság kezelésére.

Szeretném az érdemi kérdésekkel kezdeni, utána foglalkoznék a nyilvánosságban zajló megjelenítéssel. Ahogy a legutóbbi írásomban is kifejtettem, egyetlen kormány sem tehet a természeti csapásokról, tehát a hőségről és az aszályról. Ami számonkérhető rajtuk, az a válság elhárításának sikeressége, a krízishelyzetek megelőzése, és a kezelésükre való felkészülés.

Évtizedek figyelmeztetései után ért utol bennünket a valóság

Újszerű, váratlan fejlemény-e a hőmérséklet tartós emelkedése, a szélsőséges időjárási jelenségek szaporodása, illetve a csapadékhiány tartóssá válása? Egyik sem az, hiszen az éghajlatváltozás ténye évtizedek óta ismert. Tudjuk, hogy Földünk klímája folyamatos változást mutat évezredek óta, tőlünk függetlenül is, azonban a XX. század utolsó évtizedeiben már a tudósok többsége egyetértett abban, hogy a legújabb tendenciák erősödéséért az emberi tevékenység is felelősnek mondható. Itthon is tisztában voltunk a várható változásokkal, ezért például a kétezres évek elején megszületett az új Vásárhelyi-terv. A koncepció arról a Vásárhelyi Pálról kapta a nevét, aki többek közt a XIX. század első felében a Tisza szabályozásának megtervezőjeként vonult be a nemzeti panteonba. (A folyó szabályozását végül Széchenyi István szervezte meg, és egy olasz mérnök vezetésével hajtották végre Vásárhelyi halála után.) Akkor az embert, állatot és anyagi javakat pusztító hatalmas árvizek megfékezésének szándékával végezték el ezt a munkát, amit később egyre többen kritizáltak. („Mint az őrült, ki letépte láncát”, írta a megáradt Tiszáról Petőfi Sándor.) Az ellenvéleményt megfogalmazók szerint már a Szegedet elpusztító és addig soha nem tapasztalt mértékű 1879-es árvíz is e szabályozás következményeként jelentkezett, ahogy az Alföld kiszáradása, illetve a most már 2020 óta hivatalosan is félsivatagos környezetté minősített Homokhátság egyre súlyosabb helyzete is.

Az évszázadok során felgyülemlett tapasztalatokat is feldolgozó új Vásárhelyi-terv egyrészt az árvizek elleni védekezésre, másrészt pedig a vízgazdálkodás modernebb szemléletére épült. Amikor környezetvédelmi és vízügyi miniszterként dolgoztam 2007–2008-ban, a munkatársaimmal együtt igyekeztünk felgyorsítani és pénzügyileg megerősíteni a halódó koncepciót, így sikerült is átadni a tiszaroffi víztározót, amely már a vízmegtartás szemléletét tükrözve létesült. A 2008-as év végére hazánkban kialakult hármas válság – belpolitikai és gazdasági krízis itthon, nemzetközi pénzügyi összeomlás a világban – zárójelbe tette a tervet, majd a 2010-es Fidesz-győzelem teljesen háttérbe szorította a környezetvédelem és a korszerű vízgazdálkodás kérdéseit. Az Orbán-kormányok egyik felróható hibája, hogy felszámolták a környezetvédelmi minisztériumot, így ezeknek az ügyeknek a képviselete a másod-, illetve harmadvonalba szorult a közélet színpadán.

Az energiával kapcsolatos gondjaink sem újkeletűek. Az 1973-as nagy olajválság, amely az egész fejlett világot megrázta és átmeneti gazdasági visszaesésbe sodorta, először abba a hamis illúzióba ringatta a Szovjetunió által megszállva tartott országok politikai vezetését, hogy az olcsó orosz olaj és gáz miatt minket nem érint ez a probléma. Hamar rá kellett aztán jönnie a Kádár János vezette hazai kommunistáknak is, hogy a KGST árképzése csak elodázta a bajt, de nem hárította el: a drámai üzemanyagár-emelkedések az évtized második felében a szovjet birodalom megszállási övezetében, így nálunk is bekövetkeztek. Az akkor már kialakult energiaválság megoldásaként három célt jelöltek meg a tervutasításos szocialista diktatúra döntéshozói: az eocén program elindítását, a bős-nagymarosi vízlépcső, valamint a Paksi Atomerőmű megteremtését.

Az eocén program – tehát az erőltetett dunántúli barnakőszén-bányászat – gazdasági és környezetvédelmi katasztrófába torkollott: a mélyszinti bányaépítések súlyosan károsították az ország vízkészletét, és a rendkívül drága kitermelés azt eredményezte, hogy a rendszerváltáskor a szabad Magyarország olyan drámaian használhatatlan ipari komplexumot kapott útravalóul az MSZMP-től, amelynek pusztán az éves veszteséget fedező költségei többszörösen meghaladták az egész ország oktatásra és egészségügyre fordított kiadásait.

A bős-nagymarosi vízlépcső a rendszerváltás szimbolikus ügyévé vált, hiszen akkor még nem indultak meg a komolyabb politikai szervezkedések, ezért a táj- és környezetromboló beruházás elleni tiltakozás a rendszer elleni fellépésnek is számított. A pártállami látszatországgyűlés – amely nem szabad választás alapján jött létre – 1988-ban felállással szavazott zárt ülésen az építés mellett, hogy ezzel is erőt és egységet mutasson a szerveződő ellenzéki tiltakozásokkal szemben. (Emiatt is kelt rossz emlékeket, amikor a Tisza párt képviselői és kormánytagjai az ellenzék üres padsorai előtt, állva tapsolva ünneplik a jogállami elvekkel ellentétes alkotmánymódosítási csomagjuk elfogadását.) Egy évvel később a közvélemény nyomásának engedelmeskedve a Németh-kormány felfüggesztette az építkezést.

Az egyetlen bevált és jól működő próbálkozásnak a hazai atomerőmű felépítése bizonyult. Az orosz technológiára alapozott paksi létesítmény azóta is a hazai energiaellátás gerincét adja. A tervező mérnökök azonban nem számoltak a klímaváltozás felgyorsulásával, illetve a német, osztrák és szlovák dunai erőművek és duzzasztók okozta hordalék-visszatartással, amely a hazai folyómeder radikális mélyüléséhez vezetett.

A válságkezelés kevés, hosszú távú terv kellene a Tisza-kormánytól

Az Orbán-kormányok helyesen ismerték fel, hogy a növekvő hazai gazdaság és életszínvonal növekvő energiaigényt is jelent. Véleményem szerint jól határozták meg, hogy szükséges egy új atomerőmű felépítése. A megújuló energiaforrások ugyanis költséges mivoltuk mellett azzal a hátránnyal is bírnak, hogy időjárásfüggőek: ha nem süt a nap, ha nem fúj a szél, akkor nem működnek. Érdemes azt is tudni, hogy hazánkban az év napjainak negyedében egyszerre nincs napsütés és szél. Ezért szükséges olyan stabil energiarendszer, ami környezetkímélő módon képes tartósan, az időjárástól függetlenül éjjel-nappal áramot termelni.

Azt a döntésüket, hogy ezt az új komplexumot – tehát Paks II.-t – megint az oroszoknak kell megépíteniük, már erősen vitathatónak tartom, főleg úgy, hogy nem versenyben nyerte el a beruházást a Roszatom, hanem egy államközi szerződésben megkapta. Én nem így döntöttem volna, ahogy legutóbb is írtam erről. Mivel az egész építkezés most már 7–8 éves késésbe csúszott, ezért a mostani válsághelyzet még inkább ráerősít arra a kitapintható szándékra, hogy a Magyar Péter vezette kabinet felmondja a szerződést.

A Fidesz-kormányok egyébként abban is helyes irányt szabtak, hogy nagy erővel fejlesztették az ország napenergia-kapacitását, aminek eredményeként elértük azt, hogy világelsők lettünk ennek a megújuló energiának a hasznosításában. Ma Magyarország akkor, amikor a nap süt, az egész energiaszükségletét képes ebből a forrásból ellátni. A napenergia már kevésbé, de a szélenergia és a geotermikus hő még tartogat lehetőségeket számunkra, fontos azonban megjegyezni, hogy a Kárpát-medence alapvetően szélcsendes terület, a földalatti hőforrások kitermelése egyéb negatív járulékos következményekkel járhat.

Magyarország tehát a rendszerváltáskor az oroszoknak teljesen kiszolgáltatott, fundamentálisan elhibázott energiarendszert örökölt, amelyet azóta valamelyest sikerült átalakítaniuk a különböző kormányoknak, de továbbra is gyenge lábakon állunk e téren. Ezért hosszú távú döntést kell majd hozni az orosz olaj és gáz pótlásáról, Paks II. folytatásáról – itt most már az oroszokkal történő megegyezés lenne az észszerű, ha képesek befejezni a beruházást –, a kisebb, amerikai moduláris atomerőművek esetleges építéséről, valamint a szél- és geotermikus energiában rejlő korlátozott lehetőségek kihasználásáról. Mindezekkel párhuzamosan a környezetvédelmi szempontokat komolyan véve, az elhalt Vásárhelyi-tervből kiindulva átfogó vízgazdálkodási tervet szükséges sürgősen elfogadni és elindítani hazánkban.

Ráadásul ezeket az ellenzékkel egyeztetve, a szakmai és civil szervezetek bevonásával kellene kidolgozni, ami időigényes munka, ezért is lett volna jó minél hamarabb elkezdeni. A Duna drámai vízszintcsökkenése miatt a bárkasüllyesztések és a fenékküszöb-építés szerintem helyes megoldás, hiszen kívánatos lenne elkerülni az erőmű lekapcsolását. Egyébként Paks I. blokkjait rendszeresen leállítják a karbantartási munkák és a fűtőelemek kicserélése miatt, de olyan még nem történt, hogy az összes blokk egyszerre fejezné be a működését. A teljes komplexum újraindítása ugyanis nehezebb ügy, és több kockázatot is rejt magában.

A gúnyolódás és megalázás politikája nem vezet előre

Továbbra is téves és káros az az irány, ahogy Magyar Péter az ellenzékhez viszonyul. Az aszály és az energiakrízis jóval fontosabb probléma annál, hogy a miniszterelnök pénteken a Facebookon másnap délelőttre Paksra invitálja a pártelnököket, hogy a sajtó jelenlétében tájékoztassa őket „a korábbi évek mulasztásairól”. Ha egy cseppet is őszintén és komolyan azt gondolja, szeretné az ellenzéket információkkal ellátni, megkérdezni a véleményüket, tehát bevonni őket a válság kezelésébe, azt nem így kell csinálni.

Megjegyzem, erősen ámokfutás-jelleget ölt a miniszterelnök fékezhetetlen szereplési vágya, hiszen a múlt héten szükségét látta a gúnyolódásnak azon a két fiatal fideszes képviselőn, akik bakiztak az eskütételnél, majd helikopterre szállt, később vízben állva jelentkezett Paksról. Hétvégén a tragikus lengyel buszbalesetről ő adott először tájékoztatást.

A helikopteres terepszemléje miatt a támogatói is megtámadták, ami azért is tanulságos, mert szerintem semmi rossz nincs abban, ha egy miniszterelnök a dunai krízis ügyében helikopterrel érkezik a helyszínre, amelyből felülről is meg tudja szemlélni a kialakult helyzetet. A gond akkor kezdődik, ha az elődei hasonló tevékenységét korábban mélyen elítélte, most pedig ő is ugyanazt csinálja. Ekkor az értelmetlenül felhergelt hívei természetesen neki fognak esni és nem kímélik őt sem.

Eltiltották a jövőbeni miniszterelnökségtől és a képviselőségtől, szembemenve a jogállami normákkal. Folyamatosan azzal támadták, hogy nincs helye a közéletben, vonuljon vissza, majd amikor visszavonult, akkor állandóan azt halljuk, hogy miért nincs itt, miért nincs jelen. Vele kapcsolatban is józan, kiegyensúlyozott viszonyra lenne illendő törekedni. Kérjék számon és kritizálják ott, ahol ez helyes, de ismerjék el erényeit is akkor, amikor a tisztesség ezt kívánja. A közönség számára ugyanis mintaadó az a viselkedés, amelyet a vezetőiktől látnak – ezt most a miniszterelnök is megtapasztalta a saját példáján. Zsákutca lenne Magyarország számára, ha az elfogadott közéleti norma a gúnyolódás, megalázás, az elődök munkájának megsemmisítése és az ellenfél kriminalizálása lenne. Ahol ez a szellem válik uralkodóvá, ott a fejlődés törvényszerűen megreked.

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Magyar Péter 2026. augusztus 15-én. Fotó: Kaszás Tamás / Index)