GazdaságSzerző: portfolio 2026. 08. 16. 5 percnyi olvasás
Néhány évvel ezelőtt részt vettem Párizsban egy zártkörű eszmecserén, ahol kutatók és az európai autóipar nagyágyúinak képviselői vitatták meg az akkor éppen fellendülő kínai gépjárműexport várható hatásait. Meglepetésemre a megbeszélésen részt vett az Airbus egyik képviselője is, akit a kávészünetben kifaggattam jelenléte okairól. Elmondta, hogy ők ugyan nem autókat gyártanak, de már ekkor aggódtak amiatt, hogy ahogy Kína szorongatni kezdte az európai gépjárműipart, úgy fogja majd nehéz helyzetbe hozni a légijármű-gyártókat is néhány év múlva. Pedig ekkor még nem is volt felkapott téma második Kína-sokk ügye. Ma már egészen más a helyzet, Európának pedig lépéseket kell tennie ipari bázisa megőrzése érdekében.
Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Az előző cikkemet úgy fejeztem be, hogy jelenlegi formájában nem fenntartható az EU és Kína, illetve a Kína és a világ közötti kereskedelmi egyensúlytalanság. Most nézzük meg közelebbről, hogy mik azok a folyamatok, amelyek már rövid távon is súlyos következményekkel járnak Európa, és hosszú távon Kína számára is.
Az első Kína-sokk időszakát a kétezres évek első évtizedére teszik, bár a kutatók csak utólag azonosították a jelenséget, így megelőzni azt nem volt lehetőségük. A folyamat lényege az volt, hogy miután a Népköztársaság csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez 2001-ben, jórészt leomlottak azok a vámok és egyéb kereskedelmi akadályok, amelyek addig korlátozták a kínai termékek beáramlását a fejlett országok piacaira.
A kínai gazdaság szerkezete pedig már ekkor is a fogyasztás mesterséges leszorítását, és így a megtakarítások beruházások irányába történő átcsoportosítását részesítette előnyben.
Mindez kombinálva az – akkor még – olcsó kínai munkaerővel és a külföldi tőkével, illetve technológiával törvényszerűleg vezetett az ország ipari kapacitásainak rendkívül gyors növekedéséhez, ami – elégséges belső fogyasztás híján – exportban csapódott le. Ennek következtében Kína külkereskedelmi többlete 2008-ra már meghaladta a GDP 12 százalékát. Az export nagyhatalom Németország rekordja e téren 7,4 százalék volt, ma 3,8 százalék.
Ma már látjuk, hogy ennek globális hatása rendkívüli volt, és elsősorban az Egyesült Államok ipari bázisát rengette meg alapjaiban. A beáramló olcsó, alacsony hozzáadott értékű, magas munkaerő intenzitású kínai termékekkel az amerikai gyártók nem tudták felvenni a versenyt, és becslések szerint 2-2,4 millió ipari munkahely szűnt meg emiatt az országban. Bár ez nem tűnik túl magas számnak az amerikai munkavállalók összességéhez képest, hatása azért volt jelentős, mert e munkahelyek térben erősen koncentrálódva szűntek meg, és ezekben a körzetekben a kormányzat nem volt képes alternatívát kínálni a megélhetésüket elvesztőknek.
Kutatások szerint ez közvetlen hatással volt a korábban a gyakran demokratákra szavazók jobbra tolódására, és a Trumphoz kötődő MAGA mozgalom megerősödésére ezekben a régiókban.
Az amerikai gazdaság egésze azonban növekedett tovább, hiszen a technológiai fejlődés és a fogyasztás erősödése támogatta a szolgáltató szektor térnyerését a GDP szerkezetében, miközben az összeszerelőipar a 1990-es évek végén jellemző 16 százalékos részarányról 2010-re 12 százalékra, majd 2021-re 11 százalékra esett. Ráadásul ekkoriban az első Kína-sokk leginkább az egyszerűbb termékek (műanyag és fémipari cikkek, ruhaneműk stb.) körét érintette, így sokan nem is hullajtottak könnycseppeket azért, hogy ezeket az alacsony hozzáadott értékű és gyakran környezetszennyező gyártási folyamatokat kiszervezték Kínába.
Csakhogy Kína az azóta eltelt két évtizedben nem állt meg a technológiai fejlődésben, viszont a gazdaságszerkezetét nem sikerült átalakítania.
Azaz a kínai gazdasági modell továbbra sem képes felpörgeti a lakossági fogyasztást arra a szintre, ami kiegyensúlyozhatná az ország minden rekordot megdöntő, 1200 milliárd dolláros külkereskedelmi többletét. A fő probléma, hogy fogyasztás hiányában a lakosság kénytelen megtakarítani, mindezt egy olyan gazdaságpolitikai környezetben, amely jövedelemtranszfert indukál a lakosság felől a vállalkozások és az állam felé. Az így keletkező tőkefelesleggel valamit kezdeni kell a gazdasági növekedés fenntartása érdekében, és a mindenkori kínai kormányzatok lényegében nem csinálnak mást, mintsem átirányítják a tőkét (hitel formájában) az előző, kifulladó növekedési motortól egy következő felé.
Ez a helyzet pedig különösen érzékenyen érinti Európa ipari nagyhatalmait. Németországban ma 18 százalék az összeszerelő ipar részaránya a GDP-ben, és a foglalkoztatottak 15 százalékát alkalmazzák e téren, ami magasabb, mint az USA harminc évvel ezelőtti adata. Ráadásul ennek több mint fele a közepes- és magas technológiát jelentő szektorokba esik, azaz, ha Kína képes lesz ezekben az autóiparhoz hasonló módon globális dominanciára törni, az leginkább a német és számos másik európai gazdaságnak fájhat. Ráadásul, szemben a húsz évvel ezelőtti Egyesült Államokkal, az európai gazdaságoknak nincs hova tovább fejlődni, legalábbis jelenleg nem látszanak azok a még magasabb hozzáadott értékű szektorok, ahová tovább lehetne kapaszkodni a feltörekvő, államilag támogatott kínai versenytársak elől.
Nem kell nagy fantázia mindezen folyamatok társadalmi hatásának elképzeléséhez. Ha az első Kína-sokkhoz hasonlóan millió számra szűnnek meg ipari munkahelyek Europában, anélkül, hogy más gazdasági szektorok képesek lennének felszívni az így felszabaduló munkaerőt, az a már ma is megfigyelhető politikai szélsőségeknek és populizmusnak még nagyobb lendületet adhat majd.
A jó hír, hogy míg az első Kína-sokkot csak utólag azonosították, addig a jelenlegi helyzet már idejekorán a politikai viták homlokterébe került.
Az EU számos jogi fegyvert hozott létre az elmúlt években, amelyek célja az egyenlőtlen piaci versennyel szembeni fellépés. Ma már az uniós szervek szankcionálhatják, ha egy harmadik országból származó vállalat tiltott állami támogatások segítségével ér el árelőnyt, stratégiai okokból szűrik az EU-ba irányuló beruházásokat és az uniós technológiák kivitelét is, miközben már arra is van lehetőség, hogy az uniós közbeszerzési piacról kizárják a tisztességtelen versenyelőnyt élvező cégeket.
A gazdasági kényszerítés ellenes eszközt az EU akkor használhatja, ha egy harmadik ország gazdasági eszközökkel igyekszik rávenni a tagállamokat magatartásuk megváltoztatására, és végre elindult egy önvédelmi folyamat a kritikus nyersanyagok terén is. Összességében egy tucat olyan intézkedést és jogi eszközt vezetett be az EU az elmúlt néhány évben, amelyek segíthetnek elérni a globális egyensúlytalanságból eredő hátrányok enyhítését vagy akár helyrebillentését is.
Már csak az a kérdés, hogy a mindezzel óhatatlanul együtt járó gazdasági költségeket képes-e rövid távon elviselni az európai társadalom a hosszú távú célok érdekében. E téren a demokráciák általában gyengébben teljesítenek az autoriter rendszerekkel szemben, így az uniós kormányoknak arra is figyelmet kellene fordítania, hogy érthetően elmagyarázzák polgáraiknak, mi forog kockán.
Címlapkép forrása: EU
Napi