Szalay-Berzeviczy Attila szenvedélyes amatőr fotósként 2002 óta követi a legnagyobb sportrendezvény eseményeit a helyszíneken a fényképezőgépével, vagy jobb híján okostelefonnal a kezében, hogy megörökíthesse a rendező városok hangulatát, a szurkolók örömét, és a korszakos futballmérkőzéseket, valamint azok hőseit. Mindezt olyan színvonalon műveli, hogy az amatőr jelzőt akár el is hagyhatnánk, csak hát a sportvezető-üzletember szigorúan műkedvelő, hobbiként műveli a fotográfiát, még ha sok profit le is pipál.

Előbb a csataterek, aztán a stadionok

A gyakorlott és évtizedes rutinnal rendelkező amatőr fotós egyik célterülete az első világháború centenáriumi eseményei voltak. Ahogy arról négy éve beszámoltunk, Szalay-Berzeviczy írt egy kétkötetes exkluzív kiállítású, fotókkal gazdagon illusztrált történelemkönyvet  A nagy háború százéves nyomában címmel. Az anyaggyűjtés során a szerző bejárta az első világháború összes helyszínét a világban a Falkland-szigetektől, Togón, Gázán, Szírián, Iránon, Irakon át egészen Pápua Új-Guineáig, összesen 57 országot bejárva. Mondjuk, a damaszkuszi, a teheráni és a bagdadi munkáinak meglett az ára, mert attól kezdve, hogy Szíria, Irak és Irán pecsétje belekerült az útlevelébe, automatikusan kizárta magát az ESTA rendszerből, így az Egyesült Államokba történő beutazáshoz vízumot kell kérvényeznie. Aminek pedig 2026-ban a jelentőségét az adta, hogy

Tízévesen fertőzte meg a láz

Az 1982-es spanyolországi világbajnokság az első, amit teljes egészében a tévén keresztül követett és amely meghatározó élmény lett számára tízéves kissrácként. Elkápráztatta a Salvador elleni 10-1-es magyar siker és szerelmese lett a brazil focinak, mondta a közgazdász, éppen ezért mihelyt tehette, elutazott a soron következő nagy futballtornára, ahol aztán be is vetette magát a vb-k történetének képi megörökítésébe. 

A 2002-es világbajnokságon az Anglia–Brazília negyeddöntő megtekintése volt a vágyam a Shizuoka Stadionban, Fukuroi városában. Ezért repültem ki Japánba, de a járattörlés és a gépem késedelme miatt végül lemaradtam erről, és csak az oszakai Törökország–Szenegál találkozóra sikerült bejutnom, amit hosszabbítás után a törökök nyertek meg 1-0-ra. 2002 óta minden világbajnokságon ott voltam, és összesen 30 mérkőzést láthattam, a gond csak az, hogy a fényképezőgép használatával kapcsolatos FIFA-szabályok egyre szigorúbbak lettek, mígnem teljesen ellehetetlenítették a hagyományos fényképezőgép használatát a nézőtéren. Ezért idén kénytelen voltam beszerezni a legprofibb kamerával ellátott okostelefont – mondta Attila.

Pontosan ezen szabályok miatt ebben a cikkben nincsen lehetőségünk arra, hogy leközöljük a fotósnak a pályán történteket bemutató képeit. 

A fotós eddigi kedvenc világbajnoksága a 2006-os németországi vb volt, ahol utólag visszatekintve az egyik legjelentősebb mérkőzés az Argentína–Szerbia és Montenegró találkozó volt, ugyanis itt mutatkozott be világbajnokságon Lionel Messi.

Alig 19 éves volt az ifjú zseni, az argentinok második csoportmeccsén, Szerbia és Montenegró ellen debütált Gelsenkirchenben, az Arena AufSchalkéban. A 74. percben szállt be, adott egy gólpasszt Hernán Crespónak, majd a hatodik gólt, merthogy 6-0-ra győztek az argentinok, ő maga lőtte – mondta a fotós.

Húsz éve nem hiányzott vb-ről

És aztán sorjáztak a világbajnokságok, mindegyik Szalay-Berzeviczy Attilával: a 2010-es dél-afrikai, a 2014-es brazíliai, a 2018-as oroszországi, a 2022-es katari és a 2026-os észak-amerikai. 

Közben a szemem láttára zajlott le a világfutballban az őrségváltás – érzékelte a volt tőzsdeelnök. – A nyolcvanas, kilencvenes, kétezres évek domináns válogatottjai, a brazilok, németek, olaszok eltűntek a térképről, az olaszok annyira, hogy az utóbbi három vb-re ki sem jutottak, a németek hattyúdala pedig a 2014-es vb volt, igaz, azt megnyerték. A braziloknak a kegyelemdöfést a németektől elszenvedett 7-1-es vereség jelentette, azóta nem tudnak magukhoz térni. Helyükre pedig a spanyol, francia, argentin hármas lépett.

Az idei világbajnokságon két meccset dokumentált Szalay-Berzeviczy. Ezek közül az első július 5-én az Azték Stadionban a Mexikó–Anglia nyolcaddöntő volt, amit 3-2-re a meccs jelentős részében emberhátrányban játszó angolok 3-2-re megnyertek. 

Az Estadio Azteca 1986 óta a bakancslistámon szerepelt, soha nem gondoltam volna, hogy amikor végre bejutok a futballtörténelem elsőszámú szentélyébe, akkor az ismét egy világbajnokságon történhet meg. Óriási ajándék volt az élettől, hogy ez megadatott nekem, ráadásul azokat az angolokat nézhettem meg ott, akiket negyven évvel ezelőtt éppen itt búcsúztatott el Maradona a világbajnokságok talán legikonikusabb mérkőzésén. Az idei Mexikó–Argentína találkozó nem ért az 1986-os meccs nyomába jelentőségét tekintve, de így is az idei vb egyik legizgalmasabb összecsapását produkálta. A másik mérkőzés, amit láttam a helyszínen, az a döntő volt, Spanyolország és Argentína csapatai között. Imádom New York Cityt, de ha a labdarúgó-világbajnokságról van szó, akkor nyomába sem ér Mexikó Citynek.

 Amikor megkérdezem interjúalanyomat, melyik volt élete legjobb világbajnoki mérkőzése, valami azt súgta, hogy nem a Spanyolország–Argentína idei döntőt fogja említeni...

Számos nagyszerű vb-meccset láthattam, de ezek közül kiemelkedett a 2006-os Franciaország–Brazília negyeddöntő Frankfurtban, amit 1-0-ra nyertek meg Zinedine Zidane-ék Thierry Henry góljával, valamint ugyanarról a vb-ről a dortmundi német–olasz elődöntő. A pálmát azonban a 2022-es Argentína–Franciaország döntő viszi el, részben a hat gól, a 3-3-as eredmény, tovább a hihetetlen izgalmak miatt. Igen, annál jobb világbajnoki meccset nem láttam. Ennek viszont minden szinten gyökeres ellentéte volt az idei döntő. Megdöbbentő volt látni az ütőképes játékot teljesen az öltözőbe hagyó címvédő brutalitását és Messi végtelenül kiábrándító, folyamatosan sportszerűtlen magatartását.

Magyarország? Majd ha 64-es lesz a mezőny

Nem állom meg, hogy megkérdezzem: fogja-e látni Magyarországot világbajnoki mérkőzésen, elég hosszú életű lesz-e ehhez. Mert azért mégiscsak az lenne az igazi, ha magyar szurkolókat is fotózhatna valamelyik vb-meccsen, de nem úgy, hogy valamelyik másik ország válogatottjának drukkolnak.

Noha sok szempontból mondhatjuk, hogy a 48 csapatos vb hozta a FIFA elvárását, de mégis az eddigi legrosszabb hangulatú világbajnokság volt számomra. Miért? Mert minden szinten áthatotta a tornát a társadalmi elitizmus és a totális korporatista kapzsiság. Utólag látszik igazán, hogy ez a nem kívánatos jelenség teljes mértékben Gianni Infantino személyiségével és természetével van szoros összefüggésben. Nagyon bízom benne, hogy ezt az embert már nem sokáig látjuk a FIFA élén. De a féktelen gátlástalanságának lehet számunkra egy hozadéka: a 2030-tól a tervei szerint 64 csapatosra emelt mezőnybe már nem tudom elképzelni, hogy ne tudjunk beférni.

Szalay-Berzeviczy Attila fotói azonban nem korlátozódnak a 2000-es évek eseményeire, az irodája falán olyan kuriózumszámba menő fotók is láthatók, amelyeket még 1994-ben készített, és amelyeken Pelé szerepel, vagy a magyar Aranycsapat öt, akkor még élő játékosa: Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Czibor Zoltán, Grosics Gyula és Buzánszky Jenő, közöttük a háromszoros olimpiai bajnok pólóssal, Kárpáti Györggyel, akivel 1952-ben, Helsinkiben állhattak fel a dobogó tetejére. És hát nem mindennapi értékkel bír az a fotó, amely két, világbajnoki döntőn szereplő magyar sportembert örökített meg: Puhl Sándort, az 1994-es Brazília–Olaszország finálé játékvezetőjét, illetve Puskás Ferencet, az 1954-es, NSZK elleni döntő tragikus hősét.

A labdarúgó világbajnokságokhoz fűződő szenvedélye azonban túlmutat a fotográfián, a tőzsde volt elnöke komoly gyűjtő is. Az 1934-es és 1938-as döntők kivételével megtalálható nála az összes többi finálé belépője, a vb-döntők labdái, és a győztesek döntőben viselt mezei. A különböző relikviákat rendszerint aukciókon vagy személyesen más gyűjtőktől szerzi be, mint mondja, akik egy különleges szubkultúrát alkotnak. Magyarországon is ismer több komoly gyűjtőt, de természetesen itthon a fókusz az Aranycsapaton van.

(Borítókép: Mindenki futballozik a riói copacabanán. Fotó: Szalay-Berzeviczy Attila)