EgyébSzerző: index 2026. 08. 15. 13 percnyi olvasás
Itt az ideje, hogy beszéljünk a klímaváltozás egy kellemetlen kérdéséről is.
A klímaváltozásról többnyire környezeti, energetikai vagy gazdasági problémaként beszélünk. Pedig van egy ennél kellemetlenebb kérdés is: mi történik akkor, ha a klímaváltozás nem egyszerűen új problémákat okoz, hanem egy már eleve rendkívül összetett társadalmi rendszer stabilitását kezdi ki?
A modern civilizáció rendkívül komplex rendszer. Ez az összetettség adja az erejét – és egyben a sérülékenységét is.
Nem szeretném ismételni azt, amit ma már tudunk: a klímaváltozás zajlik, jelenlegi gyorsaságának meghatározó oka az emberi tevékenység, következményei pedig egyre közvetlenebbül jelennek meg a mindennapi életünkben. Ehelyett az alkalmazkodás, illetve társadalmunk és civilizációnk rendszerszintű működése felől közelítem meg a problémát.
Egy társadalmat rendszerként is felfoghatunk: emberekből, intézményekből, infrastruktúrából és az ezeket összekötő kapcsolatokból áll. Ha ezek a kapcsolatok tartósan működnek, működik maga a társadalom is.
A komplex rendszerek kutatásának egyik fontos felismerése, hogy a rendszer egészének viselkedése nem mindig érthető meg pusztán az egyes elemek vizsgálatából. Egy társadalom ráadásul nyílt, nem egyensúlyi rendszer: folyamatosan energiát, anyagot és információt vesz fel a környezetéből, miközben ugyanezeket le is adja.
A társadalmi rend, az infrastruktúra, az intézmények, a kommunikációs hálózatok, az egészségügy, a közlekedés vagy akár a jogrend fenntartása ezért folyamatos erőforrás-felhasználást igényel.
Itt válik érdekessé a termodinamika második főtétele.
A második főtétel leegyszerűsítve arra figyelmeztet, hogy a rendezett struktúrák fenntartása nem történik magától. Egy izolált rendszer entrópiája spontán folyamatok során nem csökken. Az entrópiát gyakran rendezetlenségként írjuk le; ez szemléletes, bár fizikailag nem teljesen pontos megfogalmazás.
A nyílt rendszerek ugyanakkor képesek rendezett struktúrák kialakítására és fenntartására. Ez nem mond ellent a második főtételnek: ehhez folyamatos energia- és anyagáramlás szükséges, miközben a rendszer entrópiát ad le a környezetének.
Egy civilizáció működése is ilyen. Utakat javítunk, erőműveket üzemeltetünk, élelmiszert termelünk és szállítunk, kórházakat, rendőrséget és közigazgatást tartunk fenn, adatközpontokat működtetünk. Mindez energiát és más erőforrásokat igényel, miközben hőt, hulladékot és különféle kibocsátásokat juttatunk vissza a környezetbe. A civilizáció rendezettségének fenntartása tehát fizikai értelemben is költséggel jár.
A gazdaság és a társadalom modelljeiben elvonatkoztathatunk ezektől a fizikai korlátoktól, a valóságban azonban nem szabadulhatunk meg tőlük.
A természet törvényeit nem lehet jogszabállyal, gazdaságpolitikával vagy társadalmi konszenzussal felfüggeszteni.
A statisztikus fizika alkalmazhatósága pedig nem azon múlik, hogy a vizsgált rendszer molekulákból, élőlényekből vagy emberekből áll-e. A formalizmus szempontjából az a lényeges, hogy definiálhatók legyenek a rendszer állapotai, azok valószínűségei, az állapotok közötti átmenetek és a megfelelő makroszkopikus változók. Ilyen rendszerekhez entrópia, rendparaméterek, fázisátalakulások, sőt megfelelő modell esetén effektív hőmérséklet is rendelhető. A társadalom ebből a szempontból nem kivétel: rendkívül összetett, nyílt, nem egyensúlyi rendszer, amely statisztikus fizikai módszerekkel is vizsgálható.
Egy társadalom vagy civilizáció struktúrájának fenntartása erőforrásokat igényel. Minél összetettebb a rendszer, minél több elem kapcsolódik egymáshoz, minél több szabályozási, adminisztratív, technológiai és kommunikációs réteget építünk ki, annál többe kerül a működtetése.
Nem kizárólag energiáról van szó. Időre, nyersanyagra, infrastruktúrára, emberi munkára, szervezési kapacitásra és információfeldolgozásra is szükség van. De mindezek mögött végső soron jelentős fizikai erőforrás- és energiaigény áll.
A klímaváltozás ebben a modellben külső terhelést jelent. Nem szükséges azt állítanunk, hogy szó szerint „növeli a társadalom entrópiáját”.
Elég annyit mondani, hogy egyre több erőforrást kell fordítanunk ugyanazon működőképesség fenntartására.
Egy hőhullám miatt többet kell hűteni, hidegbetörés esetén pedig fűtenünk kell. Egy aszály miatt nőhet az öntözés és az élelmiszer-import szükségessége. Egy árvíz infrastruktúrát rombolhat le. A szélsőséges időjárás egészségügyi, biztosítási és költségvetési terheket okoz. A megváltozó életfeltételek gazdasági, migrációs és politikai feszültségeket erősíthetnek fel.
A klímaváltozás egyik legveszélyesebb következménye tehát nem feltétlenül az, hogy teljesen új problémákat teremt, hanem az, hogy egyre drágábbá teszi a meglévő civilizáció fenntartását.
Egy jól működő társadalom természetesen képes alkalmazkodni. Gátakat épít, infrastruktúrát korszerűsít, tartalékokat képez, megváltoztatja az energiaellátását, támogatja a veszteséget szenvedő csoportokat, új technológiákat vezet be.
Csakhogy mindehhez további erőforrásokra van szükség.
Itt érdemes világosan különbséget tenni energiahatékonyság és energiaszűkösség között.
Az energia pazarlása természetesen nem cél. Ha ugyanazt a társadalmi funkciót kevesebb energia felhasználásával is el tudjuk látni, az technológiai és gazdasági értelemben is előrelépés.
Más azonban hatékonyabbá tenni egy rendszert, és más abból kiindulni, hogy maga az energiafelhasználás csökkentése önmagában kívánatos társadalmi cél.
Egy komplex civilizáció működéséhez energia szükséges. Energia kell az élelmiszer-termeléshez, a vízellátáshoz, a közlekedéshez, az egészségügyhöz, az iparhoz, az informatikai rendszerekhez és az infrastruktúra fenntartásához.
És energia kell a klímaváltozáshoz való alkalmazkodáshoz is.
Hűteni és fűteni kell. Vizet kell mozgatni. Gátakat és új infrastruktúrát kell építeni. Át kell alakítani a mezőgazdaságot. Nagyobb egészségügyi kapacitást kell fenntartani. Egyre gyakoribb káreseményeket kell helyreállítani.
Éppen ezért veszélyesnek tartom azokat a zöldpolitikai és „növekedésen túli” elképzeléseket, amelyek az energiafelhasználás abszolút csökkentését önmagában kívánatos célnak tekintik.
Egy társadalom rezilienciáját nem lehet úgy növelni, hogy közben csökkentjük a rendelkezésére álló cselekvési képességet. Az energia pedig fizikai értelemben ennek a cselekvési képességnek az egyik alapja.
A feladat ezért nem egyszerűen az, hogy kevesebb energiát használjunk, hanem hogy a szükséges energiát minél kisebb környezeti terheléssel, minél hatékonyabban, megbízhatóbban és lehetőleg több, egymástól független forrásból biztosítsuk.
A pazarlást csökkenteni kell. Az energiahatékonyságot növelni kell. A fosszilis energiahordozók szerepét vissza kell szorítani.
Az energiahiány azonban nem klímapolitika. Az energiahiány a társadalmi reziliencia csökkenése.
A társadalmak a problémákra gyakran további komplexitással válaszolnak.
Ha gond van, létrehozunk egy új intézményt. Ha annak működésével probléma van, létrehozunk egy ellenőrzési rendszert. Ehhez új szabályozás, új informatikai rendszer, új adminisztráció és újabb szervezeti szintek társulnak.
Joseph Tainter amerikai antropológus a komplex társadalmak összeomlását vizsgálva arra hívta fel a figyelmet, hogy ennek csökkenő hozadéka lehet.
Egy ideig az újabb komplexitás valóban megoldja a problémákat. Egy pont után azonban minden újabb megoldás egyre többe kerül, miközben egyre kisebb eredményt hoz.
Ez nem azt jelenti, hogy a komplexitás rossz. Éppen ellenkezőleg.
A modern civilizáció elképesztő teljesítménye nagyrészt a munkamegosztásból, a specializációból és az összetett hálózatokból származik.
A komplexitás azonban nem ingyenes.
Ha pedig egy társadalom már nem képes finanszírozni saját komplexitását, két lehetősége marad. Tudatosan egyszerűsít, vagy a rendszer egyszerűsödése spontán módon következik be.
Az összeomlás ebben az értelemben nem feltétlenül látványos pusztulás. Sokszor egyszerűen a komplexitás kényszerű leépülése.
Szolgáltatások szűnnek meg. Az infrastruktúra romlik. Intézmények veszítenek működőképességükből. Egyre több feladat hárul át az államról, a piacról vagy nagy rendszerekről kisebb közösségekre és végül az egyénekre.
A rendszer alacsonyabb komplexitású állapotba kerül, mert azt még képes fenntartani.
A dinamikai rendszerek elmélete egy másik érdekes szempontot is kínál. Egy stabil rendszer egy kisebb zavar után visszatér korábbi működési állapotához. A kérdés az, mennyi idő alatt.
Bizonyos rendszerekben kritikus átmenetek közeledtével megfigyelhető az úgynevezett kritikus lelassulás: egy zavar után a rendszer egyre lassabban tér vissza korábbi állapotába.
Társadalmi nyelvre fordítva: ha egy válság után a helyreállás egyre hosszabb időt vesz igénybe, ha az egymást követő válságok következményei már összeadódnak, és a rendszernek nincs ideje teljesen regenerálódni, akkor nem egyszerűen sok válságot látunk. A rendszer alkalmazkodási képessége is romolhat.
Ez a reziliencia csökkenése.
Bizonyos rendszerek sokáig csak fokozatosan változnak, majd egy kritikus ponton hirtelen más működési állapotba kerülnek. A matematikában az ilyen minőségi változásokat bifurkációknak nevezzük.
René Thom katasztrófaelmélete az ilyen hirtelen állapotváltozások matematikai leírásával foglalkozott.
A társadalom természetesen rendkívül sokdimenziós rendszer, ezért a releváns állapot- és kontrollparaméterek meghatározása rendkívül nehéz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hirtelen társadalmi állapotváltozások matematikailag ne lennének leírhatók. René Thom katasztrófaelméletének éppen az volt az egyik alapgondolata, hogy nagyon különböző rendszerek hirtelen minőségi átalakulásai mögött azonos absztrakt matematikai struktúrák állhatnak. A modell nem feltétlenül azt mondja meg, hogy mikor omlik össze egy konkrét civilizáció, hanem azt írja le, milyen szerkezeti feltételek mellett veszíthet stabilitást egy állapot, és hogyan következhet be hirtelen átmenet egy másikba. Infláció, társadalmi elégedetlenség, demográfiai nyomás, erőforráshiány, technológiai sokkok, intézményi működési zavarok és politikai polarizáció egyszerre hathatnak egymásra.
Az azonban figyelmeztető jel lehet, ha egy társadalom egyre lassabban oldja meg problémáit, egyre több erőforrást igényel korábbi működési szintjének fenntartása, és egyre kevésbé képes regenerálódni az egymást követő sokkok után.
A történelemben számos összetett társadalmi rendszer ment keresztül drasztikus egyszerűsödésen vagy szétesésen.
A Nyugatrómai Birodalom felbomlása, egyes maja politikai központok eltűnése vagy jóval később a Szovjetunió szétesése természetesen egészen eltérő történelmi folyamat volt. A közös tanulság az, hogy egy összetett társadalmi rendszer stabilitása sokféle tényező együttes függvénye. Gazdasági problémák, katonai nyomás, környezeti változások, intézményi működési zavarok, belső politikai konfliktusok és erőforrás-szűkösség egymást erősíthetik.
Az összeomlást ezért nem érdemes pusztán ideológiai hibaként értelmezni.
Egy társadalmi rendszer akkor kerül igazán veszélyes helyzetbe, amikor tartósan több problémát kell kezelnie, mint amennyi alkalmazkodási kapacitással rendelkezik.
A fejlett nyugati társadalmakban ma több olyan jelenséget is látunk, amely ebben a keretben aggasztó.
Növekszik a politikai polarizáció. Egyes intézmények reakcióideje rendkívül hosszú. Infrastruktúráink jelentős része öregszik. Az energiaellátás, a pénzügyi rendszer, az ipar, a kommunikáció és a kereskedelem egyre összetettebb nemzetközi hálózatoktól függ.
A globális ellátási láncok és a digitális rendszerek különösen érdekesek ebből a szempontból.
Összekapcsoltságuk óriási hatékonyságot biztosít, ugyanakkor lehetővé teszi a kaszkádhatásokat is. Egyetlen technológiai, logisztikai vagy energetikai zavar messze túlnyúlhat a kezdeti probléma helyén.
Ehhez társulnak a társadalmi egyenlőtlenségek és a politikai bizalom problémái.
A klímaváltozás pedig minderre további terhelést helyez.
Ebből természetesen nem lehet kiszámítani az „összeomlás időpontját”. Azt sem állíthatjuk tudományos bizonyossággal, hogy a nyugati civilizáció összeomlás előtt áll.
Azt viszont igen, hogy a rendszer tartalékai, alkalmazkodóképessége és regenerációs képessége egyre fontosabb kérdéssé válnak.
A modern gazdaság az elmúlt évtizedekben nagyrészt a hatékonyság maximalizálására törekedett.
Minimális készletek, just-in-time termelés, nagyfokú specializáció, kiszervezés, centralizált szolgáltatások és globális beszállítói láncok jöttek létre.
Normális körülmények között mindez rendkívül hatékony.
Csakhogy:
a maximálisan hatékony rendszer gyakran minimálisan tartalékos rendszer.
A reziliencia ezzel szemben redundanciát kíván.
Tartalék kapacitást. Alternatív energiaforrást. Több beszállítót. Helyi termelést. Olyan infrastruktúrát, amely egy részrendszer kiesése után is képes működni.
Ez rövid távon gyakran drágább.
De a tartalék nem pazarlás, ha egy rendszer túlélőképességének feltétele.
A természetben sincs minden kritikus funkciónak egyetlen központi komponense. A tartósan fennmaradó rendszerek jellemzően képesek részleges meghibásodások mellett is tovább működni.
Ugyanez érvényes a digitalizációra is.
A digitális rendszerek óriási hatékonyságnövekedést hoztak, de közben kritikus társadalmi funkciókat tettünk függővé rendkívül összetett informatikai infrastruktúrától.
Nem a digitalizációt kell visszafordítani.
A kritikus rendszereket azonban úgy kell digitalizálni, hogy a digitális infrastruktúra kiesése ne jelentse automatikusan az alapfunkció megszűnését.
Egy rendszer akkor reziliens, ha a központi szerver, a mobilhálózat vagy az internet kiesése kellemetlenséget és átmeneti működési zavart okoz – nem pedig teljes társadalmi működésképtelenséget.
A decentralizált rendszerek, a lokálisan is működőképes szolgáltatások és a megfelelő tartalékmegoldások ezért nem technológiai visszalépést jelentenek. Hanem biztosítást.
A társadalmi reziliencia nem kizárólag technológiai kérdés. Ha egy válság költségei tartósan ugyanazokra a társadalmi csoportokra hárulnak, miközben más csoportok képesek kivonni magukat azok következményei alól, csökken a társadalmi együttműködés és az intézményekbe vetett bizalom.
Egy szélsőségesen polarizált társadalom válsághelyzetben kevésbé képes közösen cselekedni.
A vagyoni és jövedelmi különbségek mérséklése ezért nem pusztán szociálpolitikai vagy ideológiai kérdés. A közösségi cselekvőképesség, végső soron pedig a társadalmi reziliencia kérdése is.
Elképzelhető, hogy jelenlegi település-, energia- és munkaszerkezetünk egy részét is újra kell gondolnunk.
Ebben a kontextusban érdekesek az energiaközösségek, a decentralizált energiatermelés, a rövid ellátási láncok és a helyi szolgáltatások.
Hasonló elv húzódik meg a 15 perces város elképzelése mögött is: minél több alapvető szükséglet elégíthető ki lokálisan, annál kevésbé függ az ember és a közösség hosszú és sérülékeny ellátási, energetikai és közlekedési láncoktól.
Ez nem az elszigetelődés programja.
Olyan hálózatokra van szükségünk, amelyekben a csomópontok önmagukban is életképesek.
A központi rendszerek megmaradhatnak, de kiesésük nem béníthat meg mindent.
Végül még egy fontos különbségtételre van szükség. Nem igaz, hogy már nincs értelme csökkenteni az üvegházgáz-kibocsátást. Nagyon nem mindegy, hogy milyen mértékű további felmelegedéshez kell majd alkalmazkodnunk.
De azzal már elkéstünk, hogy kizárólag a kibocsátáscsökkentésben gondolkodjunk.
Az éghajlat már megváltozott, és további változások következnek. Ezért a kibocsátáscsökkentés mellé legalább ugyanolyan komolyan oda kell helyeznünk az alkalmazkodást és a reziliencia növelését.
Nem elegendő azt kérdezni, hogyan akadályozzuk meg a következő válságot. Azt is meg kell kérdeznünk: mi történik, ha mégis bekövetkezik?
A civilizáció problémája nem az, hogy energiát használ. Egy rendezett, komplex, nyílt rendszer működéséhez energia szükséges. A valódi kérdés az, hogy ezt az energiát honnan, milyen környezeti áron, milyen hatékonysággal és milyen ellátásbiztonság mellett tudjuk biztosítani.
A jövő politikájának ezért nem az energiaszegénységet, hanem a bőségesebb, tisztább, hatékonyabban felhasznált és biztonságosabban rendelkezésre álló energiát kell célul kitűznie.
Közben pedig érdemes elfogadnunk egy kellemetlen felismerést: nem biztos, hogy minden ma létező komplexitást érdemes vagy egyáltalán lehetséges fenntartanunk.
Egyszerűsíteni kell ott, ahol a komplexitás már nem ad valódi értéket. Tartalékokat kell létrehozni ott, ahol a maximális hatékonyság sérülékenységet okozott. Decentralizálni kell ott, ahol egy központi hiba túl nagy rendszert dönthet magával. És csökkenteni kell azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek válsághelyzetben ellehetetlenítik a közös cselekvést.
A következő évtizedek nagy kérdése ezért nem pusztán az lesz, hány fokkal melegszik a Föld.
Hanem az is, hogy közben működik-e az energiaellátás, az egészségügy, az élelmiszer-ellátás, az állam és maga a társadalmi együttműködés.
A kibocsátáscsökkentés nélkül egyre rosszabb körülményekhez kell alkalmazkodnunk. Reziliencia nélkül viszont lehet, hogy nem lesz mivel alkalmazkodnunk.
A jövő védelméhez először működőképes társadalmat kell megőriznünk.
A szerző egyetemi adjunktus
(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: SeppFriedhuber / Getty Images)
Napi