GazdaságSzerző: portfolio 2026. 08. 15. 11 percnyi olvasás
Európa ismét az atomenergia felé fordul, a politikai szándéknál azonban jóval többre lesz szükség egy esetleges nukleáris reneszánszhoz. A működő reaktorok olcsón és kiszámíthatóan termelhetnek, az új beruházásokat viszont hosszú építkezések és rendszeresen megugró költségek terhelik. Az atom jövőjét így az döntheti el, hogy az EU képes-e újjáépíteni az elmúlt évtizedekben megkopott szakértelmet és beszállítói hátteret, illetve megtalálni a helyét a megújuló energiaforrásokra épülő rendszerben.
A globális versenytársakhoz képest magas energiaárak, az aszályok és az AI-központoktól várt kapacitásszükséglet miatt az atomenergia ismét az európai energiapolitika középpontjába került, de az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a politikai reneszánsz önmagában kevés lesz az új reaktorok megépítéséhez.
Ahogy azt most Paks kapcsán testközelből is megtapasztalhattuk, még az atomenergia sem független a környezetváltozásoktól, azonban a hőmérséklet növekedésével és az ezáltal okozott vízhiánnyal évtizedes távlatban lehet számolni. A szivattyúrendszerek felkészítésével és a hűtőtornyos technológiával jóval kevésbé kitetté tehetőek az időjárás viszontagságainak, mint a megújuló energiára épülő erőművek, még ha utóbbiaknak sokkal nagyobb is a megtérülési rátájuk ideális körülmények között.
A CEPS friss, átfogó elemzése szerint a technológia legnagyobb előnye éppen azzal párhuzamosan válik értékesebbé, hogy az európai villamosenergia-rendszerben egyre hangsúlyosabbá válik a nap- és szélerőművek részaránya. Az atom folyamatos, időjárási ingadozásoknak ellenálló termelése és rendkívül nagy energiasűrűsége mellett azonban ott áll az európai projektek Achilles-sarka:
a hosszú építési idő és a rendszeresen elszálló beruházási költség.
Az atomenergia jelenleg az EU villamosenergia-termelésének mintegy 23 százalékát adja, szemben az 1997-es 34 százalékkal. Az unióban 98 működő reaktor található 12 tagállamban, ezek együttes kapacitása 98 GW. Franciaország áramtermelésének 67,3 százalékát, Szlovákiáénak 60,6 százalékát, Magyarországénak pedig 47,1 százalékát biztosította a nukleáris energia a jelentés által használt 2024-es adatok alapján.
Ilyen számok mellett nem kérdés, hogy valami radikális tudományos előrelépés hiányában jó hosszú ideig nélkülözhetetlen marad az EU energiamixében az atom. Egyúttal azonban azzal is szembe kell nézni, hogy a tagállamoknak nemcsak a saját projektjeiket kell a klímaváltozás okozta körülményekre felkészíteniük, hanem egy uniós szintű stratégia, valamint ellátási és szakértői lánc kialakítását sem spórolhatják meg.
A nukleáris energia mellett szóló egyik legalapvetőbb érv persze a rendkívüli energiasűrűség, hiszen az urán-235 kilogrammonként körülbelül 24 millió kWh kinyerhető energiát képvisel, míg a földgáznál nagyjából 15, a szénnél 8 kWh/kg a megfelelő érték. A nukleáris fűtőanyag tipikusan 4–6 évet tölt konkrétan a reaktorban, ezért egy viszonylag kis készlet is hosszú időre betárazható.
Az uránt ráadásul jellemzően évekkel a felhasználás előtt beszerzik, ami egyúttal az egyik oka annak is, hogy
az atomenergia költsége jóval kevésbé érzékeny a fűtőanyag rövid távú ármozgására, mint egy gázerőműé a földgázéra.
Meggyőző arányszám az is, hogy az atomerőművek területegységre jutó teljesítménye körülbelül 240 W/m², szemben a naperőművek 7, a szélerőművek 2 W/m² körüli értékével. Alapvetően ez nem jelent sokat, hiszen helykihasználásilag a gázerőművek 480 W/m²-es mutatója még a nukleáris energiáénál is magasabb. Inkább olyan sűrűn lakott vagy iparosodott régiókban válhat érdekessé, ahol az energiatermelésre használható terület önmagában is szűkös erőforrás.
Jóval jelentősebb azonban az eltérés a termelőkapacitás kihasználásában, hiszen az atomerőművek jellemzően 80 százalék feletti kapacitásfaktorral működnek, míg a jelentésben szereplő uniós átlag a naperőműveknél csupán 11, a szélerőművek esetében pedig a szárazföldön 24, a tengeren 39 százalék.
Ez önmagában persze nem teszi jobbá vagy olcsóbbá az atomenergiát, de arra rávilágít, hogy alapvetően más szerepet tud betölteni az energiarendszerben. A nap- és szélenergia részarányának növekedésével ugyanis egyre fontosabb kérdés, hogy az éves termelés mellett a fogyasztás minden egyes órában kielégíthető legyen.
Különösen az úgynevezett Dunkelflaute (szó szerint „sötét szélcsend”) idején jelent problémát a kérdés, amikor egyszerre alacsony a nap- és a szélerőművek termelése. Ugyan ennek nincs fix időpontja, Európában elsősorban nyilván a késő őszi és téli hónapokban jelent kockázatot. Ilyenkor rövidek a nappalok, alacsony a napsugárzás, miközben tartós magasnyomású időjárás esetén a széltermelés is visszaeshet, a hideg miatt pedig magasabb lehet az energiaigény.
Ezek az időszakok néhány órától több napig tarthatnak, de egymást követő gyengébb termelési periódusok ennél jóval hosszabb rendszerterhelést is okozhatnak, amelyre az európai hálózatok különösen érzékenyek lehetnek.
Az akkumulátoros tárolás sokat segíthet a rövidebb ingadozások kezelésében, a jelenleg alkalmazott hálózati akkumulátorok azonban jellemzően csupán 8 óránál rövidebb tárolási időre képesek.
Emiatt egy többnapos, alacsony megújuló-termelésű periódus kezelésére más rugalmas vagy folyamatosan rendelkezésre álló kapacitásokra, hosszú időtartamú energiatárolásra és megfelelő határkeresztező hálózatokra is szükség van.
Az atomenergia emellett közvetlenül hozzájárul a villamosenergia-hálózat stabilitásához, mivel a nagy szinkrongenerátorok forgó tömege fizikai inerciát biztosít, ami lassítja a hálózati frekvencia hirtelen megváltozását egy erőmű kiesése vagy más zavar esetén. Az idézett átlagos inerciaállandó nukleáris termelésnél 5,9 másodperc, gázerőműveknél 4,2, szénerőműveknél 3,8–4,2, vízerőműveknél 2,7–3,5 másodperc.
A hagyományos inverteres nap- és szélerőművek ezzel szemben természetes fizikai inerciát nem biztosítanak, és láthatóan szinte minden értékben alulmaradnak, de ennek ellenére is van egy tényező, amely miatt jóval könnyebb választásnak tűnnek az atomenergiánál: a bekerülési költség.
Az egyes energiatermelési módok költségének összevetésére leggyakrabban az LCOE-mutatót használják, amely azt fejezi ki, hogy egy erőmű teljes élettartama alatt átlagosan mennyibe kerül egy megawattóra villamos energia előállítása. A számítás a beruházás, a finanszírozás, az üzemeltetés, a karbantartás és az üzemanyag költségét, valamint az erőmű várható élettartamát és teljes energiatermelését is figyelembe veszi.
Az LCOE ugyanakkor csak az adott erőmű szintjén felmerülő költségeket méri, ezért még ez sem mutatja meg teljes egészében, milyen további kiadásokkal jár az adott technológia beillesztése a villamosenergia-rendszerbe, sem azt, hogy azoknak mekkora lenne a költsége, ha nem csupán a számára idealizált helyzetekben kellene működnie, és extra beruházások kellenének a stabil ellátás biztosíthatóságához.
Az Idel 2022-es összevetésében az új atomenergia LCOE-je 77 euró/MWh, mintegy kétszerese a napenergia 34 euró/MWh-s és a szélenergia 38 euró/MWh-s árának is. Frissebb mérések szerint az atom még gyengébben szerepel, 100–160 euró/MWh-s költségekkel is számolnak, míg a kombinált ciklusú gázerőművek 200, a szénerőművek pedig 282 euró/MWh-s érték körül mozognak.
Pusztán ez alapján tehát a megújulók jelentős előnyben vannak az atomenergiával szemben, ez azonban nem fest teljes képet az egyes technológiák gazdaságosságáról, így többféle módosítóval is mérik az LCOE-t. Jelen esetben ezek közül a legszemléletesebb az LFSCOE-mutató, amely a folyamatos ellátáshoz szükséges rendszerszintű költségeket is megpróbálja figyelembe venni.
| Az áramtermelési költségek a hagyományos és a teljes rendszer költségeit figyelembe vevő mutatók alapján (EUR/MWh) | |||
| Költségmutató | Atomenergia | Napenergia | Szélenergia |
| LCOE | 77 | 34 | 38 |
| LFSCOE-95 | 85–90 | 166–706 | 123–229 |
| LFSCOE-100 | 99–115 | 390–1300 | 274–454 |
| Forrás: Idel (2022), illetve az LFSCOE-sávoknál a jelentés Idel és a Bank of America Securities számításait összegző adatai. | |||
Az LFSCOE alapvetően azt mutatja, hogy mekkora lenne az adott technológia ára, ha a teljes fogyasztás 95 vagy 100 százalékát megbízhatóan ki kellene szolgálnia. Ennek érdekében itt az erőművi termelésen túl a kiegyenlítéshez, a túlméretezéshez és az energiatároláshoz szükséges kiadásokat is az adott energiaforráshoz rendeli, ebben a megközelítésben pedig az atomenergia már lényegesen kedvezőbb színben tűnik fel.
Ahogy a táblázatban is látszik, a nukleáris termelés költsége a 95 százalékos ellátási feltételezés mellett 85–90, a teljes ellátásnál 99–115 euró/MWh-ra emelkedik. A napenergia megfelelő értékei 166–706, illetve 390–1300 euró/MWh, a szélenergiáé pedig 123–229 és 274–454 euró/MWh között mozognak.
A nagy eltérés abból adódik, hogy az atomerőművek – extrém körülményeket leszámítva – az időjárástól függetlenül, magas rendelkezésre állással képesek termelni, ezért nincs szükség az árakat megsokszorozó, többnapos termeléskieséseket is áthidaló tárolókapacitás kiépítésére.
Persze az atomerőművek sem működnek megszakítás nélkül, hiszen tervezett karbantartások és váratlan kiesések náluk is előfordulnak, termelésük azonban jóval kiszámíthatóbb a nap- és szélerőművekénél, ráadásul
történelmileg egyes nukleáris blokkok éves kihasználtsága a 99 százalékot is meghaladta.
Az LFSCOE szélsőséges eredményei persze nem azt akarják sugallni, hogy a teljes rendszert az atomenergiára kellene építeni, hanem pont arra mutatnak rá, hogy egy valós energiarendszerben az olcsóbban termelő nap- és szélerőművek, a folyamatosan rendelkezésre álló nukleáris kapacitások, a tárolók, a határkeresztező hálózatok és a keresletoldali rugalmasság egymást kiegészítve tudnak jól működni.
Bár ebben a rendszerben az atomerőműveknek megvannak a működési elvükből adódó előnyei, a jelenlegi felkészültség mellett sokkal nagyobb kockázatot hordoznak magukban, amely csak közvetetten a nukleáris biztonsággal, sokkal inkább a beruházások elhúzódásával kapcsolatban merül fel.
Az új atomerőművek teljes élettartamra vetített áramtermelési költségének több mint 60 százalékát a beruházási kiadások adják, ezért
a végeredményt különösen erősen befolyásolja, mennyi idő alatt készül el a beruházás, és milyen kamat mellett lehet finanszírozni.
Míg egy gyorsabban megépíthető és alacsonyabb kockázatúnak tekintett naperőmű gazdaságosságát gyakran 3–5 százalékos diszkontrátával számítják, az építési és finanszírozási kockázatoknak jobban kitett atomerőműveknél 7–10 százalékos értéket is alkalmazhatnak. A magasabb ráták pedig jelentősen növelik az atomenergia teljes élettartamra vetített számított termelési költségeit.
Egészen más a helyzet a már működő atomerőművekkel, hiszen egy reaktor üzemidejének tízéves meghosszabbítására 34–39 euró/MWh, húszéves hosszabbításra 31–36 euró/MWh körüli LCOE-t becsül az IEA és az OECD Nukleáris Energia Ügynöksége.
Mivel az eredeti beruházás tőkeköltségének nagy része ekkorra már megtérült, a meglévő blokkok élettartamának biztonságos meghosszabbítása az egyik legolcsóbb módja annak, hogy az energiarendszer megőrizze a már rendelkezésére álló termelőkapacitást. Ahhoz azonban, hogy mindez valóban rentábilis költségen és biztonságosan kivitelezhető legyen, elveszni látszik egy fontos elem.
Az európai nukleáris reneszánsz előtt álló legnagyobb akadály nem is feltétlenül az energiatermelés költsége, hanem az, hogy az EU az elmúlt évtizedekben látványosan elveszítette építési lendületét. Ebben a húsz évben mindössze négy új reaktor kezdett kereskedelmi üzemet az EU-ban: a romániai Cernavodă-2, a finn Olkiluoto-3, a szlovák Mochovce-3 és a francia Flamanville-3.
A 2000 után indított európai nagyreaktor-projektek átlagos építési ideje 15,3 év, több mint kétszerese a 6,5 éves globális átlagnak.
Az IEA valamivel kedvezőbb, 8–12 éves tipikus európai kivitelezési idővel számol, miközben egyes Európán kívüli reaktorokat 5–7 év alatt képesek megépíteni. Összehasonlításképpen egy nagy naperőmű teljes fejlesztési és építési folyamata körülbelül 4 év lehet, egy tengeri szélerőműparké pedig akár 11 évig is eltarthat.
A magyar tapasztalat is mutatja, hogy egy atomerőmű még gördülékenyebb kivitelezés mellett is hosszú távú beruházás. A Paksi Atomerőmű 1. blokkjának építése 1974-ben kezdődött, 1982 végén kapcsolták a hálózatra, kereskedelmi üzeme pedig egy éven belül megindult. Ergo körülbelül 9 év kellett ahhoz, hogy energiát lássanak belőle a magyarok, és a teljes, négyblokkos beruházás 1987-re valósult meg, így az egész kiépítés nagyjából 13 évet vett igénybe.
A Paks II. projekt esetében az előkészítő helyszíni munkák már évekkel korábban, 2019 nyarán megkezdődtek, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség hivatalos módszertana szerint azonban az 5. blokk csak az első beton 2026. február 5-i kiöntésével vált építés alatt álló reaktorrá.
Ebben az értelemben Paks II. 2026 februárja óta épül, így nehéz elképzelni, hogy az első blokk hálózatra csatolása reálisan megvalósulhatna 2035 előtt. Az idő okozta költségtúllépések mindenesetre más országokban is látványosak:
Ezzel szemben
Kínában az új blokkok becsült beruházási költsége az 1994-es több mint 8000 dollár/kW-ról 2025-re nagyjából 2000 dollár/kW-ra csökkent, 2030-ra pedig 1600 dollár/kW körüli szintet várnak. Még ha ezeknek a számoknak a megalapozottsága megkérdőjelezhető is, Európában ezzel ellentétes folyamat alakult ki, amelyet az elemzés részben „forgetting-by-doing”, vagyis a hosszú építési szünetekből eredő tudásvesztés következményének tekint.
Egy tartós európai nukleáris programhoz tehát nem elég egyszerűen új blokkokat megrendelni.
Ahhoz, hogy jól működjön, újra fel kell építeni a beszállítói láncokat, a szakembergárdát és a tapasztalt fővállalkozói kapacitást, valamint a tagállami engedélyezés kiszámíthatóságán is javítani kell.
Emellett azzal is számolni kell, hogy a politikai irányváltások ugyancsak komoly költséget okozhatnak, mert az ezekből fakadó, egymást követő leállítási és újraindítási ciklusok lehetetlenné tették a folyamatos megrendelésállomány és a sorozatépítésből eredő tanulási hatás kialakulását.
Ez Paks II. jövője szempontjából persze különösen releváns faktor Magyarország számára, hiszen az előző kormány 30 évre titkosította az orosz kivitelezővel kötött megállapodás vonatkozó beruházásait is, így feltehetően még a Tiszának sem volt alkalma elmélyülni annak részleteiben.
Eközben az Orbán-kormány utolsó évében az USA-val is elkezdett tárgyalni az mostanában felkapottá váló SMR-atomerőművek telepítéséről, amelyek részben éppen a hosszú kivitelezés problémájára kínálnának megoldást. A kisebb, moduláris reaktorok elméletileg nagymértékben szabványosíthatóak, így sorozatban telepíthetőek, és egy-egy beruházás is jóval kevesebb kezdőtőkét kötne le.
A jelenlegi várakozások szerint egy SMR építése mindössze 3–4 évig tartana, szemben a jó esetben is tíz évig épülő nagyreaktorokkal, de
ezt a gyakorlatban még nem sikerült széles körben bizonyítani, az első egységek ráadásul semmiképpen sem lesznek olcsók.
A demonstrációs SMR-ek beruházási költségét 13 300–17 700 euró/kW-ra, az első kereskedelmi, úgynevezett FOAK-egységekét 7000–11 500 euró/kW-ra becsülik. Sorozatgyártás esetén ez később 4400–6200 euró/kW-ra eshet. Az SMR-ek becsült európai LCOE-je egyelőre körülbelül 115 euró/MWh, ami nagyjából 20 százalékkal magasabb a nagy nukleáris blokkokénál, és a tanulmányban idézett számítás szerint így évi legalább tíz SMR gyártása és összesen körülbelül 5 GW kiépítése után válhatnának költségben versenyképessé a nagyreaktorokkal.
Az európai SMR-ambíciók ezért egyelőre inkább szintén csak egy lehetőséget, mint kész megoldást jelentenek, de hatalmas irántuk az érdeklődés: 2026 második negyedévében 16 SMR-projektet tartottak számon az EU-ban, de kereskedelmi projekt még nem jutott el az építési szakaszig. Az első blokkokat a 2030-as évek elejére-közepére várják, az Európai Bizottság korábbi becslése pedig 2050-re egy meglehetősen tág becsléssel 17–53 GW közötti uniós SMR-kapacitással számol.
A kisebb reaktorok alapvetően ipari parkok, adatközpontok, távhőrendszerek és hidrogéntermelők közelében lehetnek igazán érdekesek, ahol a folyamatos villamosenergia-ellátás mellett a keletkező hő is hasznosítható lenne.
Mindennek megfelelően a CEPS végkövetkeztetése is jóval árnyaltabb annál, mint hogy Európának egyszerűen több atomerőművet kell építenie.
Első lépésben persze arról kellene egyértelmű döntést hozni, hogy pusztán a károsanyag-kibocsátás hiánya elég-e ahhoz, hogy zöldtechnológiának tekintse az EU az atomenergiát. Ezután jöhetne csak a szélesebb stratégia kialakítása, amelyben a finanszírozáshoz kapcsolódó szabályoktól a megtérülhetőség lehetőségének megteremtésén át a szakértelem kitermeléséig sok szükséglet merül fel.
Ha ez megvan, még akkor is két főcsapás látszik kirajzolódni:
Ugyan első látásra egy atomreneszánsz kézenfekvő válasznak tűnhet az EU drága energiaáraira és így versenyképességi gondjaira is, ennek sikerességéhez számtalan előfeltételnek kell teljesülnie. Ehhez képest egyelőre inkább az érdeklődés nagy a témában, de a stratégiai döntések elmaradnak, és az EU szervei-tagállamai között nehéz megtalálni a kellő határozottságot egy ennyi kormányon és adminisztráción átívelő terv kialakításához és végigviteléhez is.
Mindennek ellenére a számokból az látszik, hogy egy váratlan tudományos áttörés – mint például a drasztikusan hatékonyabb akkumulátorok megjelenése – vagy a régebbi technológiák kizöldítése és nyersanyagszükségletük biztosítása nélkül nehéz megbízhatóbb utat elképzelni egy valóban átgondolt és stratégiailag is függetlenül működni tudó európai energiarendszer felé, mint egy uniós szintű atomstratégiát.
A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images
Napi