Ha valaki megkérdezné, hogy ki a kedvenc televíziós színészem, akkor egyértelműen Kyle Chandlert vágnám rá, avagy a „coach”-ot a Friday Night Lights című, rég megboldogult, talán a közeljövőben majd feltámadó NBC-s, amerikai focis sorozatból, aki olyan inspirálóan tudta a gimis sportolók arcába üvölteni, hogy „Clear eyes, full hearts, can't lose”, hogy azt a hajszárítóeffektust még Sir Alex Ferguson is megirigyelte volna.

Még így is kétkedve fogadtam azonban, amikor kiderült, hogy az HBO új Zöld Lámpás adaptációjának az egyik főszerepére nézték ki az amerikai színészt. Elvégre Chandler már 60 éves, merész gondolatnak tűnt, hogy egy idősebb, tapasztaltabb Hal Jordant hoz el nekünk a tévéképernyőre. Azt követően persze, hogy 2011-ben Ryan Reynolds meggyalázta ugyanezt a karaktert, kicsi volt rá az esély, hogy a Lámpásokat hasonlóképp elbaltázzák. A hátrahagyottak készítője, Damon Lindelof, valamint a több díjnyertes képregényt jegyző, Marvel és DC körökben is ünnepelt Tom King a nagy nyomás ellenére is megmutatták, lehet ezt a szuperhősösdit 2026-ban is jól-jobban csinálni.

A Lámpásokból, mely augusztus 17-én jön az HBO Maxra, egyelőre a sajtónak kiadott hét epizódból négyet nyomtam le, és többé-kevésbé elégedett is vagyok a végeredménnyel. Igaz, hogy egy realista sci-fit, egy kicsit tipikus józsaru, rossz zsaru történetet kapunk, és helyenként nemcsak a kisvárosi helyszín, hanem Hal Jordan cinizmusa és depressziója is emlékeztet a True Detective első évadára, és Kyle Chandler valamivel könnyedebb verzióban megidézi Matthew McConaughey alakítását, ettől az új DC-adaptációtól azért senki ne várjon hasonló mélységű filozófiát. Még a drámával is csínján bánnak többnyire, hogy ne ülje meg senki gyomrát nagyon.

A sorozat kiindulópontja az, hogy az öregedőfélben lévő Hal Jordan az utódját, az Aaron Pierre által játszott John Stewartot tréningezi épp. A tanonc egy félelmet nem ismerő ex-tengerészgyalogos, de helyenként még így is láthatóan zavarba jön attól a felelősségtől, amit a gyűrű viselése, és a Föld védelmezése jelent. A Lámpások ritkán megy ki mondjuk az űrbe, inkább egy paranoid, kisvárosi nyomozós sztoriról van itt szó, melyben hőseink egy nebraskai településen igyekeznek nyakon csípni az ott rejtőzködő idegeneket. Nyilván az űrlények nem túl barátságosak, és Hal Jordan minden tapasztalatára szükség van ahhoz, hogy lépre csalja őket. És akkor még az a hülye gyűrű is lemerül néha, szóval egyáltalán nem arról van szó, hogy a Zöld Lámpás mindenkivel feltörölné a padlót. Épp ellenkezőleg.

Érdekes döntés, hogy ennyire realisztikusra szabták a Lámpásokat a készítők, amikor Kyle Chandler nem röpköd éppen jobbra-balra, és alkot meg a semmiből zöld színben világító objektumokat, akkor szinte el is lehet felejteni, hogy egy DC-szuperhősös sorozatról beszélünk. A Hal Jordant játszó Chandlert abszolút dicsérni lehet amúgy, ami humor fellelhető az HBO újdonságában az neki köszönhető, és az is élményszámba megy, ahogy a nem hétköznapi körülmények közt kiválasztott utódjának a vérét szívja. Aaron Pierre hozzá képest már kicsit egysíkúbbnak tűnik, egészen a harmadik-negyedik részig, amíg ki nem derül, hogy ő se annyira egyszerű eset.

Amibe egyértelműen bele lehet kötni, és amit erősen sajnálok, hogy a tempót illetően durva megakadások vannak. Hiába kapunk egy szinte tökéletes pilotot, folyamatosan jelenlévő feszültséggel, ezer kérdőjellel, nagyszerű beszólogatásokkal, és három idősíkon való történetmeséléssel, és hiába építgetik a világot, a szabályokat, amelyeknek még a Zöld Lámpások is kénytelenek engedelmeskedni, ha a folytatás el-elhasal. Én megértem, hogy John Stewartot is építeni kell, de a katonás elősztoriján én halálra untam magam, amikor elkezdenek erősen egy sorozatot, és ekkora fillert bedobnak a legelején, akkor nálam azonnal lendülni szokott a kasza.

Az időben való ugrálás az egyik nagy erőssége tényleg a Lámpásoknak, legalábbis a legelején, mert bedobnak elénk olyan cliffhangereket, fel nem oldott és meg nem oldott tragédiákat, amelyek miatt az ember nézi tovább a szériát, minden hibája ellenére is. Aztán ugyanez a komplexitás üt vissza a későbbiekben, míg Damon Lindelof és Tom King az elején megmutatják a többi írónak, hogy kéne ezt csinálni, ők már jobban belezavarodnak. Elveszik a fókusz, túl sokat bolyongunk a múltban, nem töltünk eleget a „true detective”-eskedéssel, és amikor még azt is meghúzzák, hogy a Lámpásokat élettel megtöltő Hal Jordant és John Stewartot elszakítják egymástól, ott azért már húzza az ember a szemöldökét.

Azt aláírom, hogy a Smallville-hez képest felüdülés ez a sorozat, mert itt legalább nem kell 10 évadot várni, hogy Clark Kentből Superman legyen, Hal Jordan repked, felveszi a viharvert szuperhősös ruháját, a „no tights, no flights”-szabály a legnagyobb baromsága volt anno az amúgy kedvelhető Acélember-eredetszériának. Ez a hülyeség amúgy még a Peacemaker második évadára is rányomta a bélyegét, ahol a John Cena által játszott antihős már elvétve emlékeztetett magára. Ezúttal, a Lámpásokra sok mindent rá lehet sütni, de azt nem, hogy ne igyekezne megfelelni a képregények rajongóinak. Vért izzad érte, hogy a geekek imádják, és talán ez a legnagyobb baja? Hogy túl mainstream? Mert hát a kockaság manapság eléggé annak számít. Elvárható lett volna, hogy olyan mély legyen tényleg, mint a True Detective?

Talán nem, talán túlhype-olták ezt is James Gunnék, mindenesetre az űrlényes kisvárosi nyomozósdi, legyen bármilyen felszínes, az egy-két nagyobb fordulatával, és Hal Jordan karakterével engem ott fog tartani az első évad végéig. Még úgy is, hogy ivós játékot lehetne abból csinálni, hogy Hal Jordan hányszor papol a felelősségről, és mondja el újra és újra, hogy szerezte meg azt a flancos gyűrűt az ujjára, és mekkora megtiszteltetés Zöld Lámpásnak lenni. Tudjuk, értjük, haladjunk.

7/10

A Lámpások hétfőn, azaz augusztus 17-én jön az HBO Maxra az első részével.