Vitray Tamás életében kevés dolog alakult pontosan úgy, ahogy fiatalon eltervezte. Színházi rendező akart lenni, többször jelentkezett a főiskolára, de újra és újra elbukott az utolsó felvételi rostákon. Aztán jött a televízió, egy kétméteres olimpiai bajnok, aki mellett egy sámlira állni kényszerült, hogy elkészítse a néhány perces interjút, az elsőt, amely végül az egész életét is végleg meghatározta. Hatvannyolc év elteltével Vitray Tamás ma, 94 évesen tekint vissza erre a páratlan pályára. Nem szentimentálisan és főleg nem úgy, mint aki szerint „régen minden jobb volt”. Inkább a tőle megszokott öniróniával, néha csípősen, máskor meglepően nyíltan, kritikusan. Mesél Charlie Chaplinről, akinek svájci otthonába gyakorlatilag betört, de felidézi azt az élő adást is, amelyben barátjának, a legendás úszóedző, Sárosi Imrének egyszerűen nem jött ki hang a torkán, amikor meg kellett volna szólalnia. Még arra is hajlandó volt, amit mindig hárított, hogy elmondja, mit gondol a mai televíziózásról. Nagyot fordult a világ azóta, hogy először rezzenhetett össze az élőadás kezdetét jelző, félelmetes rendezői utasítástól: „Stúdió! Teljes csendet! Adás indul!” Egy dolog azonban a kezdetek óta változatlan maradt. Az igénye, hogy keresse az igazságot, legyen szó a szakmáról, vagy bármi másról az életben, illetve még valami: ha róla szólnak, az igazat mondják… 

Vitray Tamás az Origo minden kérdésére őszintén választolt. Egyet kivéve, mert az hülyeség... 

Vitray Tamás tehát otthonában fogadta az Origo újságíróját és több mint egy órán át állta a sarat becsülettel. Köszönet érte, és köszönet azért is, hogy őszintén és kertelés nélkül titulált hülyeségnek egy kérdést, ami valóban az is volt, még ha elsőre a legfrappánsabbak is tűnt mind közül!