Vajon jegyzi-e még az elistentelenedett világ, hogy a katolikus egyház ma, augusztus 15-én Szűz Mária halálára és mennybevételére emlékezik? (Költői kérdés.) Védőszentünk és égi pártfogónk ünneplése mellett ma van Szent István halálának évfordulója is. Trónra lépésével első királyunk tette kiemelt ünneppé Mária napját, országlása során végig fontosnak tartotta kivételes fényben tartani a Nagyboldogasszony-megemlékezéseket; évente erre a későnyári napra hívta össze a királyi tanácsot Székesfehérváron, ekkor tartott törvénykezést is. És ekkor – 1038. augusz­tus 15-én –, halála napján ajánlotta fel Magyarországot Szűz Máriának. A jeles nap később sem veszített erejéből, valamennyi uralkodónk, sőt koronázatlan elöljáróink is az István választotta patrónus szellemében vezették az országot. Mindenkor kapaszkodónk volt ez a nap. (A „reform” – az ünnep eltörlése – egy korábbi diktátor, Rákosi Mátyás nevéhez fűződik, aki ámokfutásának csúcsán, 1951-ben még a Városligetben álló Regnum Marianum-templomot is porig romboltatta.)

Regnum Marianum – Mária országa. Pátriánk. A haza, ahol – mint a költő írja – élnünk, halnunk kell. Égi pártfogónk évezrede óvja hányattatott hazánkat, nemzetünket ebben az önazonosságát mindinkább elvesztő világban. Hozzá szól egyházi népénekünk is, a Boldogasszony anyánk: „Magyarországról, édes hazánkról / Ne felejtkezzél el / Szegény magyarokról”.

Történelmi adósságunk, hogy Nagyboldogasszony napja mielőbb visszakapja az őt megillető, a mostaninál méltóbb helyét a kereszténységhez hűséggel ragaszkodó Magyarországon, amelynek lakója ma is – ma különösen! – az állandóságot keresi. Ahonnan elindulhat, és ahová híven visszatérhet. A talppontot, ahonnan betájolhatja magának a világot.

Van szebb szó is a talppontra: haza.