További nehézséget okoz, hogy a fogyasztói társadalom mellé sorakozott az információs kor, amely magával hozta a közösségi médiában egyre mélyülő narcisztikus attitűdöt

– figyelmeztetett Tari Annamária azzal kapcsolatban, hogy a pusztító klímaválságot további krízisek is kísérik. Interjú.

Hogyan kommunikáljunk arról, hogy ami előttünk áll, az tulajdonképpen már nem kikerülhető?

Ez tulajdonképpen kríziskommunikáció. A kríziskommunikációban a valóságot megerősítve, az erőforrásokat, különösen az érzelmi erőforrásokat mozgósítva kell kommunikálni, csak az a probléma, hogy nem egyformán reagálunk a helyzetre. Azt hiszem, az egyik legnagyobb probléma, hogy nem a közösségi érzelmeink kerülnek előtérbe, pedig összefogás nélkül minden sokkal nehezebb. Túl kellene lépnünk azon, hogy személyes sértésnek vesszük, ha csökkenteni kell a fogyasztást, ha az élet bizonyos részei már nem olyanok lesznek, mint ahogy megszoktuk, ha négy évszak helyett lehet, hogy kettővel kell számolnunk, vagy ha egy komoly változásban különösen figyelnünk kell arra, mit és mennyit fogyasztunk. Már nemcsak arról van szó, hány pulóvert szabad megvenni. Arról is, hogy meg tudjuk-e tanulni a forráskeresést a mesterséges intelligencia korában, amikor biztosan megjelennek majd a konteóhívők, a szkeptikusok, a mindentudók és a házi szakértők.

Legegyszerűbben megfogalmazva: a józan eszünkre volna szükség. Emellett figyelnünk kell arra is, hogy a negatív érzelmek ne kezdjék csökkenteni az iniciatívát, vagyis az önálló kezdeményezést befektetendő energiát és gondolatokat. Ha dühös vagyok, könnyebben mondom azt, jól van, nekem ebből elegem van, nem fogom csinálni. A negatív érzelmek között kevés olyan van, amely arra inspirál, hogy nekigyürkőzzünk egy helyzetnek. Miközben éppen azoknak az érzelmi működéseknek kellene erősödniük, amelyek segítenek abban, hogy nekiinduljunk, és megoldást találjunk.

Ez működhet társadalmi szinten is? Hogyan lehet átadni egy egész társadalomnak a rossz hírt, hogy ami előttünk áll, nem biztos, hogy kivédhető? Ráadásul joggal mondhatják azok is, akiknek nincs akkora ökolábnyomuk, nincs elektromos autójuk vagy medencéjük, hogy miért kellene még több lemondást vállalniuk.

Ha mindez a múlt században történt volna, amikor az emberek sokkal inkább hozzá voltak szokva az élet nehézségeihez és az alkalmazkodáshoz, sokkal könnyebb dolgunk lett volna az átállással. A fogyasztói társadalomban azonban már nem elsősorban a fogyasztás minősége, sokkal inkább annak mértéke kezdte meghatározni, hogy az ember hogyan érzi magát a bőrében. Jelenleg már ott tartunk, hogy egy-egy márka megvásárlása identitásképző tényezővé válik, miközben a klímaváltozás valóságáról kellene kommunikálni.

Ez az érdekellentét országok szintjén is tapasztalható, és erős kérdőjeleket vet fel, hogy mikor ki mennyi profitról hajlandó lemondani. Évek, évtizedek óta nézzük például, ahogy Afrika éhezik. Közben lehet tudni, hogy a világ gazdagabb országaiban az élelmiszer-pazarlás elképesztő mértékű.

Hozzászoktunk ehhez, és fel sem merül, hogy változtatni lehetne. A fogyasztói társadalomban a fogyasztás az élet egyik fő meghatározó cselekvésévé válik. Örömöt ad, élményt ad, és akár az identitást is meghatározza. Ez azt is jelenti, hogy minden olyan hír, amely ezt veszélyezteti, mélyebb érzelmi ellenállást válthat ki. Ha valaki azt hallja, hogy nem tudja megvenni azt a sneakert, azt a kabátot vagy azt az autót, akkor megjelenhet benne az indulat: nehogy már ez ne lehessen az enyém.

Ha megértjük, hogy nemcsak profitorientált, hanem érzelemorientált érdekellentétek is működnek, akkor az egységes tájékoztatás és az egységes társadalmi attitűd kialakítása szerintem utópia. Eredményesebbnek és kicsit optimistábban hasznosabbnak látnám, ha a családok felfognák ezt, és az iskolai környezetvédelmi órákhoz hasonlóan hetente legalább egyszer edukálnák a gyerekeket. Valamilyen minimális átjárás a tudományok között szintén jó lenne. Ez talán csökkentené azt is, amit most látunk. Tízmillió vízlépcső-szakértő országa lettünk.

További nehézséget okoz, hogy a fogyasztói társadalom mellé sorakozott az információs kor, amely magával hozta a közösségi médiában egyre mélyülő narcisztikus attitűdöt. Az online térben mindenki nagyon okos. Az a fajta magabiztosság, amelyet valójában felfújt ego működésnek hívunk, eléri, hogy mindenki a saját önigazolását már nemcsak hangoztatja, szinte be is betonozza.

Nemcsak a fogyasztás csökkentésével kell szembenéznünk, láthatóan az életminőségünk is romlik. Elég abból kiindulni, hogy az Országos Mentőszolgálat szerint a tavalyi évhez képest a hőségriasztás alatt 8–10 százalékkal többen szorultak ellátásra.

Az életminőség a mi szemszögünkből csökken. Egy szárazabb, forróbb éghajlaton élő ember számára ezek sokkal inkább a mindennapok részei. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy bár mi ehhez egyáltalán nem vagyunk hozzászokva, sok olyan dolog van, amely megtanulható.

Nagyon nem mindegy, hogy valami azért nehezen elviselhető, mert biológiai szinten az életünket fenyegeti, vagy azért, mert ugyan elviselünk még 37 fokot, csak nagyon kényelmetlenül érezzük magunkat, nem szeretünk izzadni. Az, hogy valami kellemetlen probléma vagy valódi baj, végső soron egy elég hosszú kontinuumon helyezkedik el, és sokszor az ember érzelmei skálázzák az elviselhetőség mértékét. Vagyis az, hogy az adott helyzetet minek minősítjük, nem feltétlenül racionális, hanem érzelmi kérdéssé válhat.

Amikor azt mondtam, hogy hisztizve minden sokkal rosszabb, az lélektanilag valóban így van. Minél jobban utálunk valamit, annál nehezebb lesz. Nem arról van szó, hogy meg kell szeretni a 30 fok fölötti hőmérsékleteket. Arról viszont igen, hogy ha tudható, hogy a Föld egyes országaiban vannak erre jó gyakorlatok, akkor ezekből lehetne tanulni. Ezek tapasztalatok és tanulságok. Ilyen tudás például, hogy a sivatagban élők nem jégkockákat csörgetnek a poharukban, hanem forró teát.

Nyilván az emberek egy része nagyon fél, egy másik, nagyobb része inkább becsukja a szemét. Ez következhet nagyon komoly szorongásból, és következhet a kényelmi funkciók elvesztése miatti indulatokból is.

Szerintem egyik esetben sem hibáztathatók. Még az sem, aki nem akar szembenézni egy ilyen rossz helyzettel.

Igen, ez így van. Ugyanakkor van az a pont az életben, amikor a tudatlanság bizonyos foka már nem megengedhető.