Tsokunk, akik liberális demokráciákban élünk, azt a képet alkotjuk, hogy mit kell tennie egy tisztességes államnak. Védenie kell a jogokat, növelnie kell a gazdaságot, fenn kell tartania a rendet, támogatnia kell a méltányosságot és döntenie kell a vitákban. De az élet legmélyebb kérdéseivel kapcsolatban – mitől érdemes élni egy életet, és milyen emberré kell válni – visszafogottságot kíván mutatni. Az államnak nem szabad előnyben részesítenie az emberi virágzás egyetlen elképzelését sem, nemhogy elősegítse azt. Ezt az egyének, a családok és a közösségek dönthetik el. Hogy kölcsönkérjük Tim Walz minnesotai kormányzó politikai aranyszabályát: „Vigyázz a saját rohadt dolgaiddal!”

Vegye fontolóra a születésszámot. A gazdag világ nagy részén a helyettesítési szint alá estek. A kevesebb gyermek kevesebb jövőbeli munkavállalót, adófizetőt és gondozót jelent, és nagyobb nyomás nehezedik a nyugdíjakra, az egészségügyi rendszerekre és az idősgondozásra. Ám amikor a liberális demokráciák bátorítják a nagyobb családokat bababónuszokkal vagy megfizethető gyermekgondozással, általában az akadályok eltávolítása és a választék bővítéseként írják le a célt. A legfontosabb, hogy mindenkinek részesüljön: meleg szülők, heteroszülők, örökbefogadó szülők, biológiai szülők, házas szülők, elvált szülők – jöjjön egy, jöjjön mindenki.

Az év elején másfajta megközelítést láttam Magyarországon. Egy Orbán Viktorhoz hasonló agytröszt házigazdájaként interjút készítettem Fidesz-pártjának vezető személyiségeivel az áprilisi választási vereség előtt. Számukra a demográfiai hanyatlás egzisztenciális volt, nem technikai jellegű. A család volt az a hely, ahol az emberek megtanultak magyarnak lenni, és elsajátították a szeretet és a hűség erényeit – olyan fontos értékeket, amelyek a Fidesz alkotmányában is szerepelnek. A család a nemzeti fennmaradást a személyes virágzáshoz is köti. A Fidesz egyik vezető védője megdöbbentő nyersséggel azt mondta nekem, hogy a gyermektelen nők általában nyomorúságosak és beteljesületlenek. Ez nem véletlenszerű kitérő volt. Amit én „jó életállapotnak” nevezek, bizonyos életviteleket felsőbbrendűként tisztel, és közhatalmat és pénzt használ ezek előmozdítására. Ezzel szemben a liberális állam segíti az embereket abban, hogy az általuk választott életet folytassák, és nem hajlandó rangsorolni őket.

A Fidesz elvesztette a választást, de a modell, amelynek népszerűsítését segítette, nem tűnt el. A politika visszatér legrégebbi – és sokak számára legalapvetőbb – kérdéséhez: ki dönti el, mitől érdemes élni? A Mágától és a Fidesztől Modi Indiájáig, Hszi Kínáig, Izrael kormányzó jobboldaláig és Irán teokráciájáig a vezetők és mozgalmak közügyként kezelik a jó életet. A jog, az oktatás, a jólét, az ösztönzők, a büntetések és a nemzeti narratívák az emberi virágzás sajátos eszméit mozdítják elő. Egyesek vallásosak, mások pedig világiak, de lényegiek, konkrétak, és egy egész polgár számára lehetetlen.

A liberálisok ezt joggal találják undorítónak. Sok ilyen rezsim már korrupt vagy elnyomó. Adjuk hozzá a további küldetést, a jó életről alkotott vízió érvényesítését, és még ijesztőbbé válnak.

A liberálisoknak azonban nem szabad meglepődniük, és nem kell megtagadniuk, hogy lássák, mi történik. Történelmileg kivételes az a liberális meggyőződés, hogy a tisztességes államoknak kerülniük kell a jó előíró vízióit. Az emberi történelem nagy részében a jó életállapot volt a norma. Arisztotelész azon állítása, hogy a politika nem csupán az életet, hanem a jó életet is célozza, csak a leghíresebb megfogalmazás. A konfuciánus és az iszlám politikai hagyományok szintén közfeladattá tették az erkölcsi formálást. Így nézve a posztliberálisok öntudatosan preliberálisak. Azt ígérik, hogy visszahelyezik az államot egy olyan alapvető feladathoz, amelyet a liberálisok állítólag túlságosan zavarban, gyengék vagy udvariasak ahhoz, hogy elvégezzék.

A mainstream liberális kommentárság ezeket a mozgalmakat egyszerűen rossznak ítéli el. Vezetőik hatalmat, pénzt és büntetlenséget akarnak, míg követőik tudatlanok, ijedtek vagy haragosak – legalábbis így megy a gondolkodás. Ennek nagy része igaz lehet. De ha a liberálisok nem látják be, hogy ezek a mozgalmak valódi emberi javakat is hordoznak – összetartozást, célt, családot, hitet és elismerést, bármilyen cinikusan is csomagolják őket –, akkor továbbra is döbbenten maradnak vonzerejüktől.

Elérte ez a hullám Ausztráliát? Ellenállók voltunk, nem immunisak. Pauline Hanson és a One Nation már tanulnak rajta szörfözni. Hanson „monokulturális” Ausztráliára vonatkozó felhívása nem csupán egy bevándorlási javaslat. Ez egy olyan állítás, amely arról szól, hogy mely identitások és lojalitások érdemelnek nyilvános tiszteletet, amelyet megerősítenek a családdal, a nemmel és a vallással kapcsolatos álláspontok. Az Egy Nemzet még nem hozott olyan koherens vagy ambiciózus dolgot, mint a Fidesz programja. De az irány felismerhető: a kormánynak többet kell tennie, mint megvédeni a választást; meg kell mondania nekünk, hogy néz ki egy igazi ausztrál élet.

Mi legyen a liberális válasz? Nos, ez nem lehet egy jó életállapot felépítése. Ez feláldozná a megvédendő szabadságot és pluralizmust. De a liberalizmus sem maradhat fenn eljárások és tilalmak vértelen listájaként. Szüksége van egy saját, vonzó erkölcsi és érzelmi vízióra: tisztességre, szabadságra, tiszteletlenségre és a különbözőséggel való együttélés kalandjára. Ezek nem üres szabályok. Egy közös élet elemei, amelyeket érdemes szeretni. Ha a liberálisok ezt nem tudják megmondani – és a gyakorlatban hitelessé tenni –, akkor a tekintélyelvűek a remélt jó életállapotot a jövőnkké alakítják.